Kővárvidék, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1912-05-26 / 21. szám
KÖZÉRDEKŰ TÁRSAD U,MI HETIL \P, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐIEGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Elfifizoténi ár: Egész évre .... 8 K Negyed évre . 2 K. Fel évre ......................4 IC Egyes sztm ára . 20 fillér Fő szerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. Felelős szerkesztő; Barna Kenő, Szerkesztőség és kiadóhivatal. Nagysomkut.TelekUfér 384 MIICURLEKIK IIIKBEV VASÁRNAP tt Ünnepnapon. Pünkösd a hitvallás ünnepe. A Szentlélek ereje, az isteni kegyelem csodás melege tette hitvallókká az apostolokat. Ezen hitvalláson egy uj világ épült fel. Alapot nyert általa az emberi művelődés, tudomány, művészet, a nemzetek biztos fejlődése. S minél erősebb az alap, annál biztosabb a reá emelt épület. Napjainkban megingott az alap, roskadozik minden intézményünk. A megtévesztés, az álhumanizmus idejét éljük, lyészek vagyunk magunkat megcsalni, hogy másokat megcsalhassunk. A lelkeket béklyóba verte a meggyőződés nélküli nagy hang. Senki sem úgy beszél, ir és cselekszik, amint érez, hanem amint a körülmények, az előrehaladás vagy feltűnés kívánja. A sok tudás mellett a legszükségesebb ismeretek híján az emberek kétkedők, lemondanak az igazság kereséséről: una- lom, közöny fogjael őket s elfásulnak. E fásultságnak kettős gyökere van: a tudatlanság és az önzés. Mindakeltö alatt nyögünk. Pedig egy is elég volna. A komoly, kitartó munkához, mellyel a tudás megszerezhető, nincs akarat; a lemondás és önmegtagadáshoz, nincs lelki erő. Nemesebb eszmék nem hevítik a lelket, máról holnapra, de könnyen élni, elfogadott elv. Csak a földre néznek, csak az anyagot keresik. Kihalt a hit, ami felemel, bátorít, erőt ad. Csodálatos, hogy a pogány kor jelesei az égből származtatták a nemes erkölcsöket, a mély tudást s azt tartották, hogy az emberek nagy jellemekké csakis isteni szellem illetése által váltak. Ciceró beszéli: »Sok kiváló embert mutatott fel Kóma és Görögország, közülök egy sem lett azzá Isten segítsége nélkül. Soha nagy férfiú isteni illetés nélkül nem támadott.« Maradandó müvek, emberi nagyság, kiváló jellem felsőbb erőt kíván s ez ott terein, hol az ész és szív a lélek régióiba tud emel- kedni. A modern ember erre nem vágyik. A vallás felemelő tanai, a hit igazságok hidegen hagyják s éli tovább a földi életet — mélyebb gondolkozás, nemesebb vágyak nélkül — mintha minden örökké tartana. Jólesik e modern élet felfogással szemben olvasni, hogy sokan megelégelték már a mai műveltség, humanizmus, és más élet- boldogitó tanokat s vágyakoznak azon titokzatos szellem után, mely most is ott őrködik látatlanul a szivek és lelitek mellett s teremthet pünkösdi tüzével derültebb és tisztultabb felfogást, bensőséges, dolgozó és alkotó társadalmi életet. Mert jelenlegi társadalmi életünk amúgy is a csőd felé közeleg. Üres már a tártál- matlan. Még csak a látszat teszi elfogadhatóvá s egyéni, önző érdek ami összetartja. Nincs benne élet, kínos vergődését csak egy-egy injekció hosszabitja meg. Az emberek tartózkodók lettek, mintha önmaguktó! is félnének. Ha hárman-négyen összebújnak, titkolózva ócsárolnak, szólnak, szapulnak, keresik a mások hibáit, nagyképüsködő kijelentésekkel törnek pálcát igen sok esetben a náluk jobbak felett és — arcuk egyszerre mosolygóssá válik, barátságos kedveskedéssel iparkodnak szeretetre méltók lenni, ha feléjök közelit az, kit előbb megmartak, így bolondifják magukat és egymást. Valóban szükség volna a Szentlélek egy kevés felvilágosító kegyelmére. Hogy megszűnnék ez a hipokrita kétszínűség, és több lenne az emberek közt a becsületes őszinteség. Jöjj el Szentlélek! Talán az erőnk ama forrásai, melyek kezdetben éltették, még nem apadtak ki teljesen. Az apostolok testén is ülhettek sebeket, de az élet eréhez nem férhettek. A magyar társadalmat is megtéveszthették a kétes eszmék áramlatai, hosszú időn át táplálhatták az aluszékonyságot, de szeretem hinni, hogy az erő csak szunyadt, s az ébredés bekövetkezik. A tisztult társadalmi öntudat, a becsűA „Kővárvidék“ íársája. inergia, Jolán, a fiatal asszonyka a tükör elé állt. Megigazította haját és ruháját Aztán egy darabig nézegette magát, gyönyörködött szépségében. Majd kivett kehiéből egy levelet, melyet az imént kapott valakitől, a kihez édes emlékek fűzik. — Fel- sóhajtott. — Irt — mondotta magában az asszony — vájjon ki sejtette volua, hogy ez a íiu még most is szeret, még most seni felejtett el. Oh, hogy szeretett 1 Milyen szenvedélyesen, milyen tűzzel csókolt meg egykor, leánykoromban Az a csók még mos1 is égeti ajkamat, azt nem lehet elfelejteni. S mi tagadás én is szerettein Emilt De a szülök ... a szlilők ! A kiknél a hideg számítás a fő, mindenek fölött az esz, a szív meg semmi ! Igaz, hogy javamat akarták, mikor feijhez adtak máshoz,^akit nem szerettem akkor. Most! Oh, Istenként belenyugodtam már. Talán szeretem is. Egyik gondolat villámgyorsan követte a másikat. Az asszony félig lázasan tovább susogott saját magának. — Férjem jó hozzám és szeret. Miuden tekintetben érdemes arra, hogy becsülje n. De ez a levél... ez a levél feldúlta nyugalmamat. Ezt nem szabad meg sem tudnia. Újra elővette a papírlapot és olvasni kezdte, pedig mar majdnem kívülről tudta az egészet : „Jolán ! Ha van még szivében csak egy parányi rész altból a szívből, melyet éi ismertem valaha, úgy meg kel! hallgatnia engem. Én nem bírtam feledni magát, őrülésig szeretem most is. El kell mennem magához. I,átnőni kell. Esküszöm Önnek, hogy szeretem, hogy imádom végtelenül. De azt a hideg hetük nem tudják elmondani. úgy mint én gondolom. Ma délután élőszóval fogja tőlem hallani; ötkor magánál leszek, Ugy e megengedi, hogy eljöjjek '? Választ nem is várok, mert úgy is tudom, hogy nem tagadué, meg kelésemet, Emil. “ A fiatal, szép asszony felvetette szemeit, s abban a pillanatban belépett a régi ideál. Jolánnak a ig volt ideje keblébe rejteni a levelet. Zavartan állott a íéi ti előtt. A fiúnak nem volt szabad tudnia, hogy mit rejteget. Nem is vette észre Jolán kezeit csókkal halmozta el. Az asszony alig bírta elhárítani. — Csakhogy már láthatom maga! Jolán ! Oh, ha tudná, hogy vágytam erre a találkozásra. Istenem ! mily sokáig is ueui láthattuk egymást. A férfi még szemrehányóan folytatta : — Maga meg mar asszony ! — Epen ezért! Emil ügyet sem vetett az asszony gyöngéd védekezésére. — Olvasta levelem ? Nos annak tartalmát élőszóval is megerősíthetem. Nem bírtam magát elfelejteni Jolán. Az asszony fülig pirulva válaszolt: — Eu már elfeledtem. — Nem hiszem ! Azt a szerelmet, mely kettőnk közt volt, nem lehet elfeledni sohasem. En tudom, mert próbáltam már. Másnak udvaroltam, soknak, csakhogy elfelejtsem, de nem tudtam, nem bírtam. Jolán tagadólag intett fejével. — No tétesse magát Jolán. Eu érzem, hogy szeret. A férfi megfogta az asszony csuklóját és maga felé vonta : Érzem, hogy éj) úgy szeretsz, mint leánykorodban. Az asszony elhúzódott. Tökéletes zavarban volt. Alig tudott szavakat találni ennek elpalásto- las.ua. — Emil , . . az az . . . Bartos ur, én már nem vagyok öuuek Jolán, kit tegezui' lehetett
