Kővárvidék, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-08 / 49. szám
/ 1 X. évfolyam. Nagysomkut, 1912. december 8. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZÖIEGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ér: Egész évre .... 8 K Negyed évre . 2 K. Fél évre .....................4 K Egyes szám éra . 20 filler Fő szerkesztő: Hr. Olsavszky Viktor. Felelős szerkesztő: Kama Kenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Nagysomkut,Teleki-tér 384 MEGJELENIK MINKEN VASÁRNAP ban szemmel láthatólag tapasztaljuk. E tekintetben nem is kell hivatkoznunk egyébre, mint a magyar főváros példájára, a melyek több mint harmada még idegen, többnyire német anyanyelvű volt ezelőtt negyven évvel, ma pedig már csak 15 °/0-a az idegen. Az olyan nemrég német városokban is, mint Pozsony és Temesvár hatalmas csökkenéssel emelkedett a magyarok százaléka ; harminc évvel ezelőtt Pozsonyban csak 15 °/0 magyar anyanyelvű volt, ma 40 “/„, Temesváron 20 százalékról 39-re szökött, és ez az utóbbi azért nevezetesebb, mert az ottani magyarság sorait nem gyarapithatta annyi magyar bevándorló, mint a m-nnyi Pozsony vármegye magyar részéből Pozsonyba vonult. Szépen emelkedett a magyarul tudók száma is, a mi már az iskola «redménye, s a jövőben rohamosabb arányban fog emelkedni. A magyarul beszélők száma ma már tizenkét millió, tehát az egész királyság lakosságának hatvan százaléka. A magyarság beolvasztó képességét semmi sem bizonyítja jobban, mint az, a miről a statisztikai jelentésben nincs szó, a mit csak magánszámitás utján állapíthat tunk meg, hogy a népszaporodás általános adatai szerint a természetes szaporodásnak megfelelöleg csak 9.500,000 magyarra számíthatunk. A fél millió többlet tehát a magyarságba olvadt idegen ajkú, mindenTiz millió magyar. A népszámlálás eredményének az anyanyelvre vonatkozó adatai is immár fel vannak dolgozva. Az eredmény most is örvendetesen hat. És a népszámlálás óta közei két esztondö múlván el, mely idő alatt némileg a kivándorlás is csökkent, nagvobb bizalmat hely ezhetünk fejlődésünk számszerű alapjára. A magyarság végre elérte és már meg is haladja a tiz milliót. A mikor alig hatvan évvel ezelőtt csak őtödfél millió magyar anyanyelvű volt a magyar királyságban, abszolút kisebbség a nemzetiségekkel szemben, a mikor még harminc évvel ezelőtt is alig fölözte a hat milliót, a tiz millió valóban tekintélyes, biztató összeg. És jóval nagyobb lenne, ha a múlt két évtized gazdasági viszonyai és a népcsábitás erős akciója nem vitte volna már a magyar népet is tömegesen Amerikába. Ez az összeg azonban nemcsak magá ban jelentékeny, hanem jelentékeny viszonylataiban is. Talán még jelentékenyebb. Mert először is a magyar anyanyel vüek abszolút többsége immár erős és folyton haladó jellegű az anyaországban, s az egész királyságot számítva, közel jár az abszolút többséghez. Ez pedig döntő politikai körülmény is. Másodszor fontos az egy uralkodó alatt levő államszövet- í ségre, mert ma a monarchiában szám szerint immár a magyar az első, a mennyiben Ausztriában a németség száma mögötte marad. Harmadszor fontos annyiban, hogy a vele szemben álló nemzetiségek nem homogen nyelv egység, még ha a szlávokat egy rokonságba is helyeznék. A magyar anyaországban a magyar anyanyelvűek száma 9.944.627, az összes nemzetiségeké (és idegeneké) 8,319.806. Ezek közül az összes szláv fajok száma Horvátországon kívül 3.066.842; de még a horvátokka! együtt sincs hatodfélmillió. A németek száma az anyaországban 1.903.357, az oiáhoké 2.848.186, tehát közel három millió. Ez a legnagyobb homogén nemzetiség, a melynek súlya annál nagyobb, mert csekély megszakítással területileg is egységesen helyezkedik el. Negyedszer a jövő fejlődés szempontjából is nagy fontosságú ez az eredmény a korábbi népszámlálások adatait is szám- bavéve azért, mert a magyarság nagy szaporodásáról, tehát beolvasztó képességéről tesz tanúságot. Harminc év alatt a magyarság közel 56 százalékkal szaporodott, az összes nemzetiségek szaporodása azonban nem egészen 18 százalék. Minthogy pedig ez a szaporodás nem származott a természetes szaporodásból, egyenesen a beolvasztás javara esik, a mint azt a városokJIŐVÁRTIDÉK“ TÁRCÁJA. £Va* Sok álmatlan éjem fejébe mit kapok ? Mit adsz, hegy sírni megtanultam S bolyongtam boros asztalok között. Fagyos mosollyal, megfakultaa. Mit adsz oh mindezért cserébe A föld mi kincsét aggatnád reám ? Mit érne nékem sok-sok drága kő Hisz’ olyan kopott, megviselt ruhám. Füledből csüngő apró gyémánt könnyek ? Rnbint saphir, s a sáppadó tépáz ? Vagy szemeid, e két opál mikor Sok tarka szín közt búsan tétováz. Oh add a legszebb ékszered nekem Mi lányságod oly gyöngéden fogja át. Oh add nékem a szemeid alól Azt a két sötét bánat karikát. __________ Indig Öttó, ft halhatatlanság ára. Irta: Kálmán Jenő. (Folyt, és vége) — Lám — mondta és öntelt mosolygással simogatta végig gömbölyű potrohút — lám, mit lehet elírni, ha az ember kitapogatja a növendék gyöngéit. Itt van a kis Weisz ... És újra, meg újra elmesélte azt a jelenetet, amely a történelem-tudomány számára meghódított egy kis zsidófiut. A tendencia hótröl-hétre enyhébb lett. Piacsek Pongrác főtisztelendő ur már akkor látta, hogy a kis Weisz nem közönséges talentum, „de egy kicsit lusta.volt a flu, ösztökélnem kellett és ime“ .... * A kis varga az esztendő végén külön dicséretet kapott a történelemben tanúsított páratlan szorgalma folytán. Kapott azonkívül egy szép könyvet, de ami még ennél is többet jalent, főtisz- telendő Piacsek Pongrác az egész nyári szünidő alatt maga mellett tartotta a kis zsidófiut. A főtisztelendő ur akkor ejy népszerű történelmi könyvön dolgozott a középiskolák harmadik osztálya számára és szinte szüksége volt a zsidófiura, aki mindig kézuél volt az ő pontos évszámaival. De ott volt a tanári könyvtár egész anyaga, ott voltak a pompás, bőrkötésű könyvek, amelyek már a világtörténelem ismereteivel szolgáltak az ifjú tudósnak, a nelwz, régi fo’.iánsek, amelyek latin nyelven mesélik el, mi minden történt a régmúlt időkben. A kövér piarista fürge kis zsidó tanítványa, amikor nem kellett neki diktandó után dolgoznia, már otthontsan ült a tanári könyvtár nyitott ablakában és a kertből betódu.'ó nehéz akácfaillat nem szédítette meg annyira, mint a múltakban való gyönyörű elmélyedés. Már nem leckékkel, de egész borokkal járt kortársai előtt és amikor az osztály Nagy Sándor hadjárataiban nyögött, ő a francia forradalom nagyszerű, véres forgatagát élvezte. És mindig talált uj és uj momentumokat, amelyek fisyelmét lekötötték, korán nyílt értelme szinte határ nélkül fogadta be a tudást, amely* ifjú homlokát besugározta és amel y büszkeségévé avatta nemcsak Piacsek Pongrácnak, de a gimnáziumnak is. — Vajha — mondta kenetteljesen az igazgató, amikor a hetedik osztály elvégzése után az intézet növendékei összegyűltek a Te Deum-ra, vajha több olyan növendéke akadna még gimnáziumunknak, mint Varga László, aki a tudás megszentelt lázától elragadva éjt és napot egybevetett és mindemkor dicsőségére fog szolgálni intézetünknek. Piacsok Pongrác a tanári emelvényen jóságosán bólongatott, az öreg zsidóasszony pedig, aki erre az alkalomra fölvette régimódi szabású, fekete selyemmhiíját, zokogott a meghatottságtól. Az intézőt büszkesége szerényen ment föl a katedrára az ösztöndíjért, amelyet immár másodévá élvezett és tekintete maliciózusan kereste meg Piacsek Pongrác főtisztelendő ur zsíros alakját. Kinek jutott már esrébe az a regi jelenet, amikor a főtisztelendő ur még gúnyos mosolygással mérte végig könyezö kis zsiuótíut és kiélezett hangon szégyenitette meg az * egész osztály előtt, mondván: T
