Kővárvidék, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1912-09-15 / 37. szám

KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGY30MKUTI JÁRÁSI JEGYZÖ1EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Előfizetési ár:

Egész év»e .... 8 K Negyed évié . . 2 K.

Fel évre . . . . . 4 K Egyes szem ára . 20 tiller

Főszerkesztő: I>r. Olsavszky Viktor.

Felelős szerkesztő : Kiírna Kenő,

Szerkesztőség és kiadóhívKiai. Nagysomkut.Tolcki lér 384 IIIKUJRLEKIK AllAillILM VASI ItXAl*

A társadalom mostohái.

A természet, még mint egy éleiét bol- doü és munkástilüzofia elvek szerint beosztó aggastyán, derűs képet mutat, de haj, a deres fürtök költészete már csak a múltak költészetét dicséri, amely után következik az elmúlás, az örökkévalóságba vagy a nihilbe való átmenet. A sárga lombokon átszürődö napsugár már nem a tavasznak reményt fakasztó melegét rejtegeti, a tavasz elmúlt, vége van a nyárnak. És most már csak az elmúlt évszakok tapasztalatai vannak meg. Mint az öreg ember, kiben már csak az életre való visszaemlékezések tart iák az e főhöz való ragaszkodást és aki hátborzongalássa! gondol a bekövetkezendő évekre, amikor vége lesz mindennek, vége az ideáloknak, melyekért ifjúságában rajongón, vége a küzdelmeknek, melyeket az ideálok megvalósításáért folytatott és vége a nyugodalmas aggkornak, mikor minden szenvedély lecsillapult.

A nagy természet is igy van ősz táján éppen. A hulló levelek nem emlékeztetnek egyébre, mint a bekövetkezendő megsemmisülésre. Az a cicás és nyugodalmas érzéseket kiváltó gyönge napsugár mintegy reflexe az elmúlt időnek. Azután volt nincs. Mindennek vége, a természet felveszi az utolsó kenetet és reá borul a fehér lepel.

Ezeket a szinte szentimentális érzéseket, amelyektől a mai kor embere távol van, minden művészi eszköz nélkül kicsiholja belőlünk az a hangulat, amely végig vonul mostanság a természet egész vonalán. Egymás képéről olvassuk le, hogy ezeket az időszerű gondolatokat megérezzük, hogy mindegyikünk, mint a természet gyermeke fájlaljuk annak elmúlását.

Ámde ezzel a fájdalmas érzéssel a jobb emberek szivébe beköltözik egy másik érzés is, amelyik sokkal intenzivebb, mint a melyet a természetben való szemlélés fakasztott.

A jobb ember, aki tudja azt, hogy mi emberek, mind egy Isten képmására alkottattunk, hogy szegény és gazdag, egészséges és nyomorék, gróf és paraszt egy és ugyanazon anyagból van gyúrva, hogy továbbá a mi gyarló és történeti haladás folyt áh kialakult gazdasági rendszerünk oka, hogy olyan éles és majdnem áthidalhatatlan a külömbség társadalmi osztály és emberek között.

Aki mélyebben belát az emberi cselekmények szövevényes műhelyébe, aki a bűnt kiérzi a legjámborabb maszk alól is, aki tudja, hogy mennyi méltatlan boldogul itt ezen a földön és mennyi jőravaló, derék exisztencia pusztul el a folytonos kenyérért való elkeseredett küzdelemben, aki egyszóval az emberek egyenlőséget vallja és annak éppen ellenkezőjét látja, annak szükségképpen kell, hogy összeszoruljon a szive rágondolván a bekövetkező télre és annak a szegény emberre való minden borzalmára, emberek vagvunk, gvarló halandók, az egyiií ma, a másik holnap költözik el. Rávagyunk utalva az egymás létére és az utolsó utcaseprő is csak olyan nélkülözhetetlen szerve a mi társadalmi berendezkedésünknek, a mi életünk könnyebiilésének és lendületének, mint pl. a fiskális. Miért kell hát majd annak dideregéie a hidegtől, neki, felesé- , gestöl, gyermekestől, holott eleget gondolt ö is arra, hogy becsületesen keresse meg a mindennapi kenyerét, dolgozván érte körme szakadtáig.

Ezek a kérdések foglalkoztatták időtlen-idők ó'a minden más nemzet fiait, a humanistákat és ennek a felfogásnak köszönhetik jófermán az európai civilizált népek felszabadulásukat.

Ma midőn kétszeresen izgatóbb ez a probléma, mint valaha, ma, amikor a sze- génysorsu nép nem veszi isteni rendelkezésnek azt, hogy neki koplalnia kell, mig más henvélő a javakban dúskál, ma, amikor a tudás és nem a hit jegyében élünk, bizony most jóval kiáltóbban s talán félelmetesebben hangzik a kenyeret követelő tömeg kívánsága. Ehhez járul még a drágaság és a jövőért gondoskodó humanisták feladata, hogy a sopánkodás politikája helyett a tettek színterére lépjünk és találjunk oly

A „Kővárvidék“ íáreája.

H gyilkos.

Megölte könyörtelenül. Annyi lelkiísmeret fur- da'ást sem érzett, mikor megfojtotta, mint a ka rum, ki ellenséges baj á'sát lövi le a csatában, í’edig a felesége volt akit szeretett, imádott, bálványozott.

Csak mikor már künn járt a szabadban, messze a még nem régen oly boldog fészektől, csak akkor kezdett erőt venni, idegein valami sa- játszeril tompa fajdalom. Olyanforma érzés, aminőt az ártatlanul elitéit érez a vesztőhelyen.

Leveszi a kalapját s úgy álmodozik.

Terhes képzelete végigálmodja még egyszer az egészet. Látja a bűbájos, gonosz asszonyt, aki neki mindene volt Volt. Most már senkije. Magához emelte a fertőből, mert szerette. Megölte, meit megcsalta. Az övé volt, joga volt lmzza.

Lgy két éve még az egész város rajongott érte. 0 volt az aranyifjuság vezére, a társaság lelke, leányos mamák szomefónye. Szép, bátor és okos. Leányok, asszonyok csak úgy törték magukat utána : és mikor ő mégis ahoz a meghurcolt, eltaszitott asszonyhoz szegődött még haragosai is sajnáltok, llogy is feledkezhetett meg eunyiie magárál egy férfi ? a hires Forgó uto'só vére ? H >gy is bolondulhatott bele ez az okos ember, abba az egykori jött ment leányasszonyba. És ha még jó lélek lett volna! De valóságos boszorkány volt, aki verni tudott a nézésével, igézni a járásával. •Se szeri, se szarn i, akiket elhódított, elcsábított, lázinte feliek tőle,

Mekkora port vert föl, hogy egy igazi dzsentri, Bíró Ödön, fel••ségül veile. Igaz, Imgy hamar el is kergette. Úgy űzte ki házából a ha Iatlan, gonosz asszonyt, mint az idegen kutyát

Nim fogta senki pártját, még csak nem is védelmezte Heuki. Mindenki tudta, mi a bline. S a kacér rossz asszo iy maga sem tagadott semmit a hálójába fogott, delceg Forgó gyerek előtt.

Tudott ö mindent róla. Ls mégis, ha hozzá simult az a szépséges boszorkány, forrni kezdett a vére, égni az agyveleje, lángolni minden idege. Nem tudott nélküle élni.

Alig bonyolódott le a válópöre, feleségévé tette. Nem sokai törődött a világ lármájával, családja haragjával, atkaival, vak pusztító szenvedély emésztette testét, perzselte lelket. Erezte fejével H, szivével is, hogy nem méltó hozzá. Tudta, hogy | üiiiltség az amit tesz s mégis magához kellett ! emelnie azt, akit a másik mar eltaszitott.

Es az a csicsergő, bolondos asszonyka olyan hálás, olyan jó, olyan szent volt. Pedig ördög volt,

nem szent. Á'u’ó volt a csókja, komédia szenve* delyes ölelése, t tietés minden mozdulata.

Egyszer csak megint suttogni kezdett a világ. E'einte halkan, később mind hangosabban. Ö nem hallotta, vagy ha hallotta, nevetett rajta.

Nem is rágalom, hanem csak őrültség foghat rá oly bűnt A magdoloák nem szoktak még egyszer vétkezni. És mégis. A betemetett posvány megint megnyílt és gyilkos leheletével majdnem megfojtotta a jóságában majdnem esztelen embert, ki azt hitte, hogy a mocsár helyén annál fogékonyabb lesz a talaj a jó magnak, melyet belé pazarolt

A légi történet ttj lett megint. Meggyalázta őt is, mint a másikat, elpusztította öt is, mint valamennyit. Úgy megggyalazta, hogy nem is leitetett tagadni a gyalázatát. Nem lehetett mentenie sem a hűtlenséget.

Indulatának első viharában elakarta gázolni, szét akarta morzsolni bűntársát, azt a gyeteket is, ki még az iskola poiat is alig rázta le magáról. Jó, hogy idejekorán kereket oldott. Most talán neiu lenne ily nyugodt a lelkiismerete. Hiszen az a tacskó nem volt, nem lehetett bűnös. Az asszony csábította el.

A hűvös szellő valahonnan a távolból darabokra tördelt, zavaros akkordokat lopott fülébe. Valami ismerős dalt húztak a cigányok s a hang vitte, vitte magával oda a zajba, a vigadót, a kacagok, a boldog emberek közzé.

A uiulatozók észté sem vették mikor leült a