Kővárvidék, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1912-08-25 / 34. szám
KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKJÍT JÁRÁSI JEGYZÖlEG YLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Egész évre .... 8 K Negyed évre . . 2 K. Fél évre ..... 4 K Egyes szám ára . 20 fillér Főszerkesztő: Hr. VloaiKzky Wiktor. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Nagysomkut,Teleki-tér 384 Felelős szerkesztő: Harns llenő. lIFOJKIiGATK »IINUG.V VASiltMAI* Iparosok nevelése. Csak az újabb időben fordítottak nagyobb gondot iparosaink kiképzésére. Ennek javára kell betudnunk, hogy a magyar ipar az utóbbi években nagyobb lendületet vett de még mindig tapasztaljuk, hogy még mindig szőrit bennünket az importált ipartermékek sokasága s sok tekintetben indokolatlan az iparosok feljajdulása, ha mégis a külföldi portékát vesszük és nem a hazait. Miért az? Azért, mert nem egy iparcikk van, melyet hazai iparosaink nem tudnak előállítani, vagy ha tudják, az mesz- sze mögötte marad a külföldinek. S hogy az ezen a téren mutatkozó hiányokon segítsünk országszerte megindult a mozgalom iparkiállitásokat rendezni. Az utóbbi időben több helyen is rendeztettek ilyenek. Ha ezen országos mozgalmakat és törekvéseket bíráljuk, úgy tűnnek azok elé, mint egy nagy épület emeleteinek szüntelen és megfeszített erővel való tatarozása. Folyton javítjuk, foltozzuk az emeleteket, nagy és elismerésre méltó igyekezettel azon vagyunk, hogy nagy épületünk emeletei legyenek szépek, csinosak, tartósak, verseny- képesek. És minden igyekezetünk dacára folyton azt vesszük észre, hogy nem bírjuk a külföldet teljes mértékben elérni, nem bírunk a nyugati müveit iparállamokkal lépést tartani, még kevésbbé azokat túlszárnyalni. Hát hol van a hiba? Mitévők legyünk? A hiba ott van, hogy rozoga alapra építünk. Iparépületünk fundamentuma inog. Ezt kell elsősorban megerősíteni. S merjük állítani, hogy amig ezen nem segítünk, a mostanában forszírozott iparkiállitásokkal sem fogunk célt érni. Melyek hát iparépületeink fundamentumai? Feleletünk egy szó: iparostanon* caink. Ezeket kell nevelni. Jobban mondva ezekből kell neveim olyan iparosnemzedéket, mely a műveltség összes attribútumaival lépjen ki az életbe, ismerje a külföldet és legyen széles látóköre. Ez az ami mai iparosainknál hiányzik. Százával vannak azon iparosaink, kikben megvan a szorgalom és igyekezet, de alacsony műveltségűknél fogva nem bírnak érvényesülni. A száz közül csak egy példát. Állítólag hires a szegedi halbicska. Hát híresnek híres, de meddig terjed a hire? Ne kutassuk. Messze állunk mi még Scheffieldtöl és SzolingentöJ. Álljunk szóba a magyar késes mesterrel és váltsunk szót egy angol iparostársával és nyomban látni fogjuk a nagy különbséget, Az angol tanult, müveit, világlátott, nagy összeköttetésekkel biró iparos, ami alapképzettségének tulajdonítható. A mieinknek látóköre pedig az iparostársulatokon túl nem terjed. Iparosainkat tehát művelnünk kell előbb. Enélkül nem érünk célt; még ha százával rendezzük is az iparkiállitásokat. önálló felfogásra és kompositióra a tanulatlan elme nem képes soha. Évek hosszú során át sürgették az 1884. évi XVIII. t.-c.-nek revízióját és lassan már kezd derengeni a láthatáron. A törvény iparoktatási részétől függ igen sok, mert hiszen közel 100.000 tanonc van az országban. A törvény revíziójával véget kell vetni annak az abszurd állapot nak, mely ma uralkodik, mert hiszen ma segéddé avatható az analfabéta tanonc is. Ilyen legyen hivatott arra, hogy mint mester megállja a helyét? Soha 1 Van pedig belőlük elég sok. És ez a főbaja a mi iparunknak. Nem lehet célunk e helyütt az iparos nevelés vezérelveit előadni, csak arra kívántunk rámutatni, hogy iparunk felvirágoztatását nem fogjuk elérni mindaddig, migf~ népünk lelkében meg nem gyökeredzik az a meggyőződés, hogy egy iparosnak, aki ma boldogulni akar, többet kell tudnia az irás-olvasásnál. Ä „KővárvidéK“ tárcája. Tk tolvaj. Irta : Moldován Lajos. Haldokolva vitték haza Tóbiás Józsefet a gyárból. Odavagta a gép a falhoz, úgy locsolták őt valahogy fel. A gyári orvos csak egy kis zuzó- dást koustatált rajta, azt mondotta, hogy néhány napi pihenés után, — ami az „ijedtségre“ jól fog esni, — már munkába is állhat. Tóbiás József azonban nem állt többé munkába Nem pedig azért, mert másnap virradóra meghalt. Egy munkás halála nem valami nagy esemény a gyári életben. Ha egy kicsit idősebb az elhunyt munkás, még örül is a gyáros, mert „mar úgy is lassan, nehézkesen dolgozott,“ no meg aztán fogadhat helyette egy fiatal, egy friss erőt, akiben még vau kizsákmányolható munka, i'óbias József halála is csak mérgelödést okozott a gyáros urnák, mert a temetési nap délutánján szünetelni kellett a munkának, hogy a gyár munkásai elkísérhessék utolsó utján szerencsélleu társukat, a inuukadijat azonban fizetni kellett. A szegényes temetés, annak rendje és módja szerint még csak megtörtént valahogy, de azzal az elhagyott négy árvával ki törődött volna. Hogy azokuak a temetés után egy hétre már alig volt mit enni, azzal senki sem törődött, senki sem hallotta az árvák kenyérért siró hangját. Eszti, — a legidősebb az árvák között, — naphosszat járt-kelt, hogy legalább a kenyérre való pár fillért megtudja valamikép szerezni munkájával kis testvérei s a maga számára. Nehéz volt ez neki, azért is, mert szépség tekintetében nem tartozott az utolsók közé! Magas, karcsú termetét feltűnő ékessé tette halvány, komoly arca, dús, barna szép haja. A szegény leánynak pedig uem- esak a csúnyaság, de a szépség még nagyobb veszedelme különösen ha becsülettel akarja a mindennapit megkeresni. Tapasztalni kellett ezt Esztinek Is. Pedig mily fájdalmat okozott az néki, mikor kis testvérei a kapott keuyér után hozzaszaladtak : — Adj még kenyeret! Mikor fogsz már egyszer sokat adni ? Te mindig csak Ígéred, hogy hozol egy nagy kenyeret, amiből jóllakhatunk majd úgy, hogy még maiad is belőle. Eszti mindig megnyugtatta őket. —- Majd megsegít bennünket a jó Isten. Jövő héten hozok majd egy nagy, nagy kenyeret. Az idő azonban múlt s épen csakhogy a mindennapit tudta megkeresni, részben a bazbeliek jóindulatából. Beköszöntőitek a hideg, esős őszi napok, nem járhatta« már a gyerekek cipő nélklil sem, erre is gondolni kell. Még nagyobb gond, még nagyobb haj, hogy azért a kis pincelyukéit nem tudja majd a bért fizetni. Pedig az a szívtelen háziúr — egyben a házban lévő péküzlet tulajdonosa, — nem veszi figyelembe az ö árvaságukat, nyomorukat, néki pénz kell, sok pénz, hogy azokkal a festett arcú, cifra dámákkal eldorhézolja. Egy este szólt is neki, mikor pár fillérért kenyeret vett nála. — Na, hát hogy leszünk a házbérrel ? Mi? Eszti nem igen tudott mit felelni. — Majd csak lefizetem valahogy Novák ur. — Valahogy ? Én azt gondolom, hogy sehogy t Miből is fizetnéd le, hisz’ nincs mit ennetek! ? Pedig látod, ilyen szép leánynak, mint amilyen te vagy, nem szabadna, hogy éhezzék, ilyen leány sok pénzt kereshet ám szépségével. Értesz engem ? Gondold csak meg. Esztikém, én se követelném tőled a házbért, kenyeret, pénzt is adnék annyit, hogy solise kellene koplalnátok. Gondold csak jól meg a dolgot, nem tudja meg senki, én pedig agglegény vagyok. Eszti már az ajtóban volt, mikor az utolsó szavakat utána kiáltotta még egyszer Novák. — Gondold meg aztán csak szólj nekem ! Eszti egész este nyugtalan volt. Annak a gazdag, jól táplált péknek, a háziúrnak a szavait, bárhogy akarta is, nem tudta kiűzni fejéből. Milyen jó is lenne !? Nem kellene házbért _fizetni, nem éhe'-nék, telne cipőre, ruhára, volna minden, minden. S miért, mit adna ezekért ö? A szépségét,.. igen, igen ... a becsületét.. . Nem .. sóba !.. Bágyadtan boiult le az ágya fölött lévő feszület előtt és sirt.. . Nehéz napok köszöntöttek a szegény árvákra. Eszti nem tudott sehol munkát kapni, vagy alig
