Kővárvidék, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-07 / 27. szám
X. évfolyam. 27-ik szám. / •'«y. Nugysomliut, 1012. július i. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTí'JÁRÁSI JEGYZÖIEGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Klőf i %c I é n i ár: Egész évre . . , 8 K ív egyed évre . . ! K FYI évre ......................4 K Egyes szem ára . 20 fillér Kö zjóra való koldulás. Irta: Nagy Zoltán szegedi kir. lörv. bíró. Ám meglehel, hogy más címet is leheléit volna találni e sorok fölé, olyan másat, a mely nem sértő, nem dissonáns, hanem elfogadottabb, talán salon képesebb is. Mondjuk, hogy ezt: társadalmi adó vagy a jölelkü adakozók vagy mit tudom én mit. De tudatosan, szándékosan irtain és használom ezt, mert ez a megfelelőbb a lenyúzott, kiuzsorázott magyar társadalomhoz. Mert miről is van szó? Azokról a társadalmi segélyakciókról, melyek naptár szerint már is egy-egy napot foglaltak le maguknak igy tavasz kezdetén, elnevezvén e napokat gyermeknap, tüdövésznap, tűzoltó n a p és más egyebeknek mindenkor azon minden részletében megegyező garnirung- gal utcákra, terekre, temnlombeiáratokhoz kiállított urnákkal és perselyekkel abból a célból, hogy ekként kolduljanak a közjóra. Szó a mi szó, mindannyian bele utáltunk már ezekbe az urnákba és perselyekbe. A humanitás ezer ráncu köpenyével betakart érzékeny szív megdobbanása bennünk és nálunk már nem részvétet, adakozási kedvet és anyagi részesedést vált ki, hanem elfordulást, egy bizonyos nemét a halálos szégyenkezésnek kelti fel és a kijózanodott emberi gondolkozás azalatt, a inig a kéz a zsebbe turkál, hogy onnan Főszerkesztő: llr. Otaavszky Viktor. Felelőn szerkesztő : It áruit ISenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Nagysomkut,Teleki-tér 384 llßGJKLßlVIK MIMMOX VASÁItXAí* pár fillért kihalásszon a mellének szegezett urnák számára, azt a kérdést veti fel, vájjon a társadalomnak kell-e eltartani az államot és vájjon a társadalom kötelezettsége-e az, hogy állami ellátás körébe tartozó intézményeket megalkosson? És ebben a gondolat menetben a többi magától jön az okoskodás láncolata igy következvén. Talán tán az állam még sem valami menyei ragyogásu ethikai eszme, hanem egy alkalom szülte, szükség íentartotta nagy kiterjedésű vagyonbiztosítás. Az annyi féle módon és néven követett adó közvetve és közvetlenül arra is szolgál talán, hogy az állam nemcsak magunknak, hanem a köz- intézményeknek is gondját viselje. Az a sarcolás, pumpolás és megkörnyékezés, melyet a társadalom saját tagját tagjaival szemben a találékonyság, hogy ne mondjuk szemérmetlenség mm* ' tormájában nv gki- sérel kisajátított állami kötelezettség átvállalt tevékenysége mégis és a perselyezés és urnázás pedig valódi néven nem más, mint koldulás. És igy okoskodván a merev visszautasítás és rideg elzárkózás után mégis megmozdul bennünk valami jónak nevezett érzés nevezzük köznyelven: a társadalom jó szivének és azt a kérdést téteti fel nekünk, vájjon ki segítsen, ha a társadalom nem segit? Pedig mikor ezután erre a kérdéshez jutunk, már nem tudunk elfogulat- i lanul gondolkozni és az ujjaink közé került fillér már benn csörög az öblös szájú perselyekben. Azt nem, korántsem merném papirra sem vetni, hogy az emberszeretet mély forrásából fakadt cseppek száradjanak ki és ökölre szorítsuk kezeinket, mikor az emberszeretetre hivatkozva várnak és számítanak a mi flllérreinkre, hanem azt nem habozom kijelenteni, hogy nagy különbség van célok és célok között és ezek körében vannak bizonyos, meghatározott kötelezettségek, melyeknek teljesítése elsősorban, sőt kizárólag állami feladatot képez. Ott és abban van a hiba, hogy az állam bárha felismeri ezeket a kötelezettségeket készséggel tolja a társadalom nyakába, a társadalom s különösen ennek számában solia i sem fogyatkozó, mindenek fölött azonban ■ személyes kultusf szolgáló tagjai, szereplési, érvényesülési vágytól sarkalva magukra vállalják a feladatok teljesítését. Így keletkezik azután a megzavarodás és ekként j áll elő a fogalom zavar, a mélynél .Mó í jelei a kolduló urnák, eredménye pedig az úgyis túlontúl kizsákmányolt, agyonsarcolt, mindig ugyanazonos magyar társadalom, a mely ha nyög is, zúgolódik is még mindig gyáva, vagy legalább is álszemérmes elutasítani magától a közjóra való koldulást. A „Kővárviáék“ íáreája. Hej cigányom! Ht j cigányom, jó cigányom ! Mulass te is a nótámon ! Ülj le mellém aztán húzzad . . Ne a légit, azt az újat, Azt az étles, bus vidámat, Amelyiktől szivem lázad, Föl-föllázad. Hej cigányom, jó cigányom 1 11a elhúzod nem sajnálom A tokajit, a ménesit . . Nem bánom ha lerészegit. Mindegy ! Mostan mulatnom kell ! Hadd repüljön a gyászom el, Bánatom el. Hej cigányom, jó cigányom ! Mért nem húzod ? Alig várom, Alig tudom kitartani: Rget, ngy fáj. fojt valami.. Zendits már rá itt egy tizes ! A muzsikád nekem kincs lesz, Drága kincs lesz! Hej cigányom, jó cigányom ! Egy darab menny, tündér alom Az ő dalát amint játszod : Élvezem a boldogságot . . Érzem forró mézes csókját . . Meghalok, ha húzod tovább . . Ne húzd tovább ! . . . S. J. Egy drámairó tragédiája. Romantikus hajlamaimnak tudható be, bogy a Rozmaring utcában béreltem lakást. Itt feltalálni véltem ama csendet és uyugalmat, ami után sóvárogtam. Tévedtem. Már a harmadik este azzal a tudattal hunytam le szemeimet, ha továbbra is itt. maradok, úgy lassan, de biztosan megsiketülök. Sem magamat, sem a csendet nem tálaltam fel uj otthonomban, A iiázigazda minden áldott nap az etazsér csecsebecséit és a gorombaságok tömtelegét hajította neje fejéhez. Az asszonynak is helyéu volt a keze és nyelve, amiből a legkedélyesebb házi élet fejlődött ki. Egy borongos, zimankos őszi este nyocadfél esztendeje készülő, nagyszabású drámámon dől- doztam, midőn hirtelen pokoli lárma, sirás és jaj' gatás hallatszik a szomszéd szobából. A toll ke zeniből kihullott, a tinta-tartót friyilván revolvernek gondoltain) megragadtam és rohantam eszeveszetten a zaj felé. Berontok házigazdáim lakosztályába, hát épületes dolgokat latiam ott. A háziúr hites társának koutyát tépdeste, ráncigálta s ordított, mint egy sakál. Az asszony a körmeivel, majd a fogaival esett neki az urának a legfényesebb eredménnyel. A kisasszony a pamlagon visított a külöu- feie hangnemekben. Belépésem uem is zavarta őket. Talán nem vettek észre. Éu meg ott álltam a dühtől, haragtól reszketve szólásra készen, végre megsokaltam a komédiát s hatalmas hangon szóuokolni kezdem: — Uram! Asszonyom! Kisasszonyom! Tisztelt család ! A csendet megszoktam a lármát nem. Az előttem lejátszódó jelenetekből azt következtetem, hogy nem tartoznak az utolsók közé. Ezennel felmondok. Ajánlom magamat. Már távozni készültem, de házigazdám gj'en- géden megfogta a kabátomat és visszarántott. Óriási csend volt a szobában. A háziúr felém fordult, háromszor köliécselt, majd megszólalt ; — Bocsánatot kérek kedves Tornyai ur, de önnek nincs igaza. Amiket uá.unk látni és hallani volt szerencséje (2) az kivételes eset. Ugyanis
