Kővárvidék, 1911 (8. évfolyam, 1-53. szám)

1911-08-20 / 34. szám

IX. évfolyam.

Nasívsonikuf. 1911. auauszfus 20,

ÍU-ik szóm.

EUf izeté«i ár:

Egész év-e .... 8 K Negyed évre . Ké évre ... 4 K Egyes szem ára

. 2 K. 20 fillér

Főszerkesztő: 'I»r. Olsavszky Viktor.

Felelős szerkesztő: llama Ilenő,

Szerkesztőség és kiedóhtvataí Nagysomkut,Teleki-tér 384* UKGJELEÜIIK VASÁRNAP

Szént-Ist,vári napja

Minden esztendőben az ország megannyi részéből elzarándokol a kegyeletes magyarság a fővárosba, hogy illő kegyelettel adózzék első apostoli királya emlékezetének.

Hogy ki volt és mije volt a magyar népnek Szent-István király, misem bizo- uyitja ékesebben, minthogy neve emléke évezred után sem merül el a feledés homályában, sőt előírás alakja, dicső neve az idők folyamán egyre hatalmasabb, egyre nagyobb és csodásabb körvonalokban bontakozik ki előttünk.

Érdemei óriásiak voltak. Elsősorban is — hogy tovább ne menjünk — a nomád életet folytató pogány magyarság alatta, illetve ö általa vette fel a kereszténységet, azt a hitvallást, mely az egész világon hirdeti a felebaráti, a testvéri szeretetet, az egyetértést a türelmet és békét.

István fejedelem bölcs körültekintéssel csakhamar belátta, hogy a pogány magyar- ság egy kettőre szétszóródik, ha nem hagyja abba nomád életét. Éles elméje tisztában volt azzal, hogy csak a nyugati civilizáció, általában a keresztény hit felvétele és meghonosítása az országban, az egyedüli üdvös és célra vezető eszköz népének széjjel szóródása meggátlására.

Ezért áttért a keresztény vallásra és

királlyá koronáztatta magát. Ezután egész országban irtó hadjáratot folytatott a pogányság ellen. Nehéz és küzdelmes munka volt ez, de kitartással és türelemmel győzedelmeskedett az ellenszegülőkön. Szóval alatta lett kereszténynyé a magyarság, és a keresztény Magyarország fejlődőit és virágzásnak indult.

Szent-István király iskolákat létesített, külföldi tudós férfiakat telepitett le az országban, a kik aztán a művelődés termékeny magvait hintették el a nép között. A vallásos nevelés szelidebbé tették az eddigi vad, fékezhetetlen magyarokat. Igv több gondot fordíthattak az ország megerősítésére, nagygyátételére.

Ha most évszázadok után visszapillantunk hazánk eseményekben gazdag és változatos múltjába, látni fogjuk, hogy számtalan esetben veszedelmes és komolyabb baj fenyegetett bennünket, de mindannyiszor elhárítottuk fejünk fefől az ott leselkedő veszedelmet. Vitézségünk, bátorságunk és Istenben való dönthetetlen hitünk mindenkor csodákat miveit. Keresztény vallás és az ehhez való csodás ragaszkodásunk volt az mely megóvott bennünket száz meg száz veszélytől.

A kegyeletes magyarság tehát nem felejthet, nem felejtheti első apostoli királya emlékét, nem felejtheti azt a Szent- Jobbot, melyet még manapság is őriznek,

s a mely annyi jót, annyi hasznokat és értékeset teremtett.

Zarándokoljunk el tehát e szent napon e szent király Jobjához, s kegyeletünk igaz adóját rójuk le előtte. Szent Istvánnak köszönhetjük, hogy ezer év után is fennáll Magyarország, Szent-Istvánnak köszönhetjük, hogy átküzdöttük magunkat annyi bal- szerencsén és oly sok viszályou át.

Hány nagy nemzet tűnt el semmisült meg a messzi múltakban, inig mi kis nemzet megküzködtünk vészszel viharral, nem rettegtük soha a számra nézve jóvoltra túl - nyomóbb haderőt. Részünkön mindenkor ott volt a szívós kitartás, a tántorithatlan bátorság és megalkuvást nemismerö hit.

Szent-István napja mindenkor élénken éljen emlékezetünkben, szent ereklyekénk őrizzük szivünkben ama király emlékét, kinek fennállásunkat létünket köszönhetjük.

Kora tavaszi zöld takarmány,

A nagy szárazság a melynek következtében sokkalta kevesebb takarmány termett mint a mennyire gazdaközönségünk számított, arra ösztönöz mindenkit, hogy olyan takarmány magvakat vessen most ősszel, a melyek nagyon korán tavaszszal szolgáltatnak zöld takarmányt, hogy igy a fogytán levő száraz takarmányt nagyon kora

Ä „Kővárvidék“ fáreája.

Melódiák.

Madonnám! szivem szerelmes álma, halld poétád nótafaján zeng rólunk egy nóta, melyet úgy daloltam egy holdsugáros tavaszi estén rólad álmodozva.

Ősz volt. A bérpaloták mentén álló feliérfltr- töa akáclombok már az elmnlást hirdették, mikor novellám bőse meglátta azt a babaaicu bajos leányt, akinek képét már gyermekkora óta szivében hordozta. Ez volt a kezdet, a prológ. Most jöa a nóta, az igaz nóta, a régi nóta, mely mindig uj marad, inig szép leány lesz a földön és szerelem ...

Lélekfagyasztó hideg idő volt már, a mikor az az ábrándos lelkit, lant pengető fiú először beszélt az 5 fehérarcu Madonnájával.

Dermesztő fagyos novemberi nap volt, de a fiú szivében mégis egy rózsafakasztó kikelet napvilága égett, mert ő csak az imádott leány btivbs szemeinek lángsugarát érezte, csak hollófekete szögbaját látta, s nem látott semmit a hideg, szürke világból, melyre fehér fatyoh borított a mindent elfeledő hó . ..

... A folytatás nagyon szomorú. Elmondom

neked, rozmarintvirágom, bár te jól ismered e dalt, mert hiszen te vagy az a gyönyörű babaarca leány, éu meg az a szegény lantpengető íiu, a kinek te magaddal vitted minden boldogságát, mikor elhagytál azon a szomorú téli napon.

Vérző szívvel sírom vissza azt az édes bus időt, boldog itjuságom elhalt szép szerelmét, s vissza álmodom még egyszer csengő-bongó rímekbe szőtt bo’us szerelmemet, az éjliaju leányt, a ki nem lett az enyém ! Hallgasd meg te is kegyes olvasom, talán okulsz az éu históriámon, mely első volt, s talán az utolsó. Ne várj azonban valami vidám, uj históriát, mert az én históriám is csak a régi história, mely úgy kocog a régi járt utón. Nincs benne méreg, tör vagy temetés, egy szív regénye az egész.

Hol volt, hol nem volt egy hűtlen leány ;

Szerettem, megcsalt: sirjak is talán ? . . .

Hol volt, hol nem volt, megcsalt — nincs tovább.

S könnyezve menten egy házzal odább.

Mert a mint nótám elején mondottam ;

Én vagyok ez a lantverő diák ;

Kólám szólnak e bus melódiák.

S az éjliaju leány szerelmes napom,

Ki lehanyatlott nékem egy napon.

S ezzel regényünk végett ért s véget ért a sok szép csilingelő nóta is az én éjliaju volt Madonnám

bűvös szemeiről csókos ajkairól, de hogy miért, azt nem tudtam én se, de ő se.

Mindennek ő, csak ö volt az oka,

Nem e bns dal még busább dalnoka ;

Én őt szerettem, ő mást szeretett,

Ilyen baj is csak em;era érhetett.

Ez az én történetem, mely fájdalom, igaz történet, valóság. — Most jön az ábránd.

Éj van. Merengve nézem az aranytüzektől ékes mennyboltozatot és hallgatom egy fülemile dalát — szivemet.

Oh, mert az éj elhozza őt nekem a szerelem szárnyain, s akkor az enyém egyedül az enyém az a mosolygó arcú fehér rózsaszál, a ki legdrágább nékem a földön. Jer bát édes álom, borulj rám csendesen, s vigyél magaddal fényes országodba, hadd éljem ót jövendő életem, drága Szép Madonnáin ölelő karjában . . •

Itt a kikelet! A természet felébredt téli álmából, és szerelmes hírnökei, a tarka harmatos világok vígan bolygatva köszöntik a boldog feltámadást. Ünnepi harangszó csendül az légben.mig a zsolozsmák hangjai szent misére hívják a Jézus urunk feltámadását ünneplő ájtatos hívőket. — Halleluja ! — rúgja keresztül a hivök serege az orgona bugását.

Feltámadt a Názáreti! Feldámadt Madon-