Kővárvidék, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-25 / 52. szám
3 oldal. én megveszem a te garasaidat. Egy aranyat adok értük. Ide nézz! A másik nagy szemet meresztett. — Egy aranyat, te! Ma reggel találtam az utón. Az árokban, a hóban. De én nagyon rongyos vagyok. Nem hisznek az aranyamban. Te se hiszel!.. . Pedig milyen éhes vagyok! Azért is félnek tőlem, mert ilyen éhes vagyok... Te nem vagy olyan rongyos, mint én. Ha te mutatod nekik . . , Rólad inkább elhiszik, hogy nem ütöttél érte agyon senkit... És te nem vagy olyan éhes, mint én. Te ettél ma már. Én két napja nem ettem ... Alig lihegett már. Olyan szánnivaló volt — és mégis, olyan ijesztő. — Ne íélj ! Az arany jó! Nem hamis ... Ide a garasaiddal! A másik rémülten hátrált, de a garasait nem adta. Menekülni akart. A mi emberünk agyát elborította a vér. A lábaihoz hajította az aranyat s torkon ragadta a koldust. Az vergődött, szabadulni iparkodott, de már íuldoklott, szeme kidüledt, karja ernyedten hullott le . . . összeroskadt... A garasait! a garasait! És íutott, futott a csavargó : egy kis kenyérért, szent Karácsony napján . .. Az ablakfüggöny. Irta : Szomaházy István. Mig az asszony kissé elbóbiskolt ebéd után, a férj — a nyárspolgárrá puhult dón Juan — gyöngéden melléje telepedett a hintaszékbe és a legújabb híreket olvasgatta a megszokott újságjából. Ilonka reggel óta az ágyban maradt s bár igazán nem volt valami komoly baja, néhányszor sóhajtva emlegette, hogy a halálán van. Tamási jól ismerte már ezt az állapotot, tudta, hogy a feleségének örömet szerez, ha kék selyem- paplana alól nézhet ki az esőbe fuló világra, de az sincs kizárva, hogy egy óra múlva színházi jegyekért küldi el a szobaleányt... Ilonka tehát elbóbiskolt ebéd után, Tamási pedig az újságját bújta, mikor egyszerre örvendetes dolog történt: a körút vizes házkolosszusa fölött egyszerre kisütött a nap . . Az utcán tavaszias derű ömlött végig, a pocsolyákban színes fénysugarak tánczoltak és Ilonka halványkék paplanát is elborította az aranyos napsugár .. . Tamási letelte az újságot és mivel attól félt, hogy a melegség fölébreszti a feleségét: halkan az ablakhoz lépett, hogy a függönyöket lebo- csássa. Szerencsésen le is bocsátotta az egyiket, de mielőtt még a másik ablakkal is végzett volna, Ilonka felébredt . szender- géséből. — Mit csinál? — kérdezte az urától ijedten. Tamási a betegápoló gyöngéd türelmével fordult meg : — Amint látja, édes, lebocsátom a függönyöket ... A nap oly melegen tűz ide, hogy még jobban megfájdulna a feje tőle... Tamási igen udvariasan mondta ezt és mégis váratlan feleletet kapott. Ilonka haragosan ült fel ágyában, keze remeget a felindulástól és idegesen, majdnem gorombán kiáltott az ablaknál álló Tamásira : — Rögtön huzza föl a függönyt?. .. — De cziczám.,, — Ha nem huzza föl, azonnal leugrom a harmadik emeletről. . . A jó férj aggódva tekintett a beteg asszonykára, aztán engedelmesen fölhúzta megint a fehér függönyt. És e közben egy pillanatra az a régi bemohosult korszak jutott az eszébe, mikor ő még magányos gar- szonként bolyongott a zuhogó őszi esőben. * * * „KARÁCSON Y“ Miért jutott ez a korszak az eszébe? Egy nevetséges és mégis melankolikus emlék miatt, amelyett a lehér függöny most egyszerre felidézett benne ... Tamási, mig a felesége parancsának ilyen készségesen eleget tett, egy pillanatig huszonkéteszten- dős korának rég elfeledett ideáljára : a szép, huszonkilencz éves Kaysernére gondolt. . . Tamási, aki akkor együgyü kis jogász volt, egy Andrássy-uti kávéházban a füléig belebolondúlt abba a szelíd tekintetű, csinosan kiöltözött, barna asszonyba, aki a húgával együtt törzsvendég volt az egyik saroldülkében. A viszony a székesfővárosi szerelmek rendes sablonjával kezdődött: Tamási bőkokat irt a képes lapok szélére, majd apróhirdetéseket tett közzé egy napilapban, később poste restante levelekben sürgette Kaysernét, hogy légyottot adjon neki... Az ostrom sikerrel járt; a szép asszony, akinek férje egész nap keztyüket árult a Terézvárosban, egy nap Wesselényi- utczai lakásán fogadta a lángoló fiatal embert .. . Kayserné ekkor könyezve panaszolta el, hogy tizenkétéves házassága alatt még senki sem akadt, aki őt teljesen megértette volna ; mire Tamási ugyancsak forró könyek közt jelentette ki, hogy ő is magányos lélekként járt eddig a nagyváros ócze- ánjában. A két elhagyott teremtés forró barátságot kötött; Tamási regényeket hordott a szép asszonynak, s bár mindig módjában állott, hogy érzéseit élőszóval is elmondja, naponként négyoldalos levelet irt szerencsétlen ideáljának ... A barátság utóbb bizalmasabbra és meghittebbre fordult; a magányos lelkek titkos jelekben állapodtak meg arra az esetre, ha a férj váratlanul otthon maradna... A jelbeszéd anyagát a Kayserék ablakfüggönye szofgáftatta ; még pedig a következő ötletes kulcs szerint: Felhúzott függöm] = a férjem itthon van. Félig lebocsájtott függöng = a férjem rögtön megy. Egészen lebocsájtott függöng = a férjem elment, jöhet. Tamási néha másfélóráig kószált a Wesselényi-utczai ablak alatt, de mikor a függöny a Kayser ur készülődését jelezte, ügyesen befordult a Klauzál-utczába. És tiz perez múlva, mikor a látóhatár egészen tiszta volt, lángolva, dobogó szívvel szaladt föl a háromemeletes ház lépcsőin . . . Pompás délutánok voltak — az egyik magányos lélek kétszer bukott meg ezidő- ben a második szigorlaton — és Tamási sokszor ámulva nézett a nyugodtan baktató férj után, aki két órakor az üzletébe sietett. És este, mikor olcsó vendéglőjéből szivarozva ment haza rideg külvárosi lakására, nem egyszer csodálkozva gondolta: — A derék Kayser nem is sejti, hogy megcsalják .. . Hát csakugyan igaz, hogy minden férj ostoba?... És valamint az okos kis csirkefogókból, akik a kész czipő- ket hazaviszik, egytől-egyig ostoba legény lesz, a ravasz dón Jüanok is igazán elvesztik az eszüket, mikor az, oltár elől eltávoztak ? A viszonynak később egy váratlan esemény vetett véget: Kayser Erzsiké egy egészséges leánykával ajándékozta meg boldogságtól ragyogó férjeurát... És a csöpnyi poronty végre megtette azt, amire tizen- nyolcz éven át senki sem volt képes: tökéletesen megértette a nagymamáját. Kayserné, mikor Tamási egy napon ismét meglátogatta a Wesselényi-utcai lakásban, egy iczi- piczi babaruhát mutatott regényes udvarlójának. — Tudja, hogy mi ez? — Tálczakendő, vagy asztalfutó, — találgatta az elmés Tamási. — Oh nem ... egyik se a kettő közül... Ez a kis unokám főkötőcskéje . . . Tamásinak valami hidegség futott át a hátagerincén, később pedig sietve búcsúzott ... Kétségbeesése oktalan lépésre ragadta: sorban letette hátralékos szigorlatait és másfél év múlva bejegyezték az ügyvédi kamarába ... És öt évvel azután, hogy j Kayserné az unokája főkötőjét horgolta. Tamási oltár elé vezette Takács Mariskát, a táblai biró egyetlen leányát... * * * A jó férj felhúzta megint a fehér ablakfüggönyt és egy percre kitekintett az ablakon... Furcsa, majdnem érthetetlen dolgot látott: Horváth mérnök, aki bizalmas barátságban állott a Tamási-családdal s aki a szemközti járdáról sietve közelitett a kapu felé, egyszerre ijedten visszarohant... Mi történhetett vele, hogy hirtelen mást gondolt? Tamási azonban, akinek végre is nem fájt a Horvát feje, közömbösen napirendre tért a különös dolog fölött, s mosolyogva közelitett gyöngélkedő felesége ágya felé. — Jó lesz igy? — kérdezte kedveskedve. — Köszönöm, jó lesz — felelte most már nyugodtabban a beteg Mariska. A napsugár végigöntötte a selyem paplant s egyenesen a Mariska fejére sütött. És a jó férj türelmesen gondolta: — Megfájdul a feje és mégsem akarja, hogy a függönyt lebocsássam! . .. Oh, mily szeszélyesek az asszonjmk! Póéta-sors. Irta: Heltai J. Jenő. Karácsonyi történet jutott eszembe. Elmondom, hiszen jókor mondom el, Karácsony napján. Megható ez a történet is, mint minden más karácsonyi történet, melylyel most teli vannak az újságok, az enyim talán csak abban különbözik a többitől, hogy igaz történet és egyúttal egy bus visszaemlékezés. * A poéta Pethes Andor, a kiről szó lészen, jó barátom volt. Tehetséges, igaz poéta, de végtelenül peches, szerencsétlen fráter. Fiatal éveinkben együtt laktunk, illetve nyomorogtunk. Télviz idején széllel bélelt körgallérban jártuk be a pesti szerkesztőségeket verseinkkel, de mig nekem úgy a hogy sikerült elhelyeznem verseimet, barátom az ő végtelenül alázatos és szerény modorával nem boldogult az életundorodott, mogorva szerkesztőknél és versei hónapokig hevertek a redakeziók asztalán elintézetlenül. Vézna, nyápicz gyerek volt az én barátom és egy éjszakai kóborgás után megbetegedett. Meghűlt és tüdőhurutot kapott. Darabig otthon őrizte az ágyat, aztán kórházba került. A mikor tehettem, meglátogattam. vittem be neki egyet-mást, a mit a fiú látható örömmel fogadott. Az orvos, a ki kezelte, semmi jóval sem biztatott. Gyönge szervezet — mondotta — bajosan fogja kiheverni ezt a betegséget. A poéta a kórházban sem tagadta meg magát. A mikor hangulata, kedve volt, verseket irt a kórágyon. És ezek a versek szépek, hangulatosak voltak. Én helyeztem el azokat egyik-másik lapnál és a mikor azok megjelentek, lelkesedéssel, örömmel vittem be barátomnak a lapot és a sovány honoráriumot, a mit értük kapott. Ilyenkor boldog napja volt barátomnak. Arcza rózsás pírban égett, mosolygott és terveiről beszélt, a miket meg fog valósítani, ha kijön a kórházból. Egy napon, amikor meglátogattam, a a rendesnél nagyobb örömmel fogadott. — Te — szólott csillogó szemekkel — írtam ma egy kis kupiét és beküldtem Lenkének, a Budapesti Orfeum csillagának Teljesen neki való. Ha megzenésiteti és előadja, óriási hatása lesz. Egy felsőbb
