Kővárvidék, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1910-11-20 / 47. szám

I

Vili. évfolyam.

Nagysomkut* 1010. november 20.

47-ik szám.

910 E:-«L

KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZÖIEGYLLT“ HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Előfizetéii ár:

Epés* évié .... 8 K Kegyed évre .

Fel évre

4 K Egyes szám áru

. 2 K.

20 fillér

Főszerkesztő:. Dr. Olsavszky Viktor.

Felelős szerkesztő: Btrns Bent,

SzerwesztSséR és ki»dóhív»ui.Nagy8omkut,Teleki-téF384

MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP

Lemondás.

A szegedi férfiak egy nagylelkű pózza lemondottak a tejről, hogy a crcsemóknek é-s a pytrmekeknek elég jusson belőle. Mikor ezt a hirt komentáljuk, fölöslegesnek, torijuk, hogy elmondjuk azokat az unalomig emlegetett frázisokat, amelyet a hús és tejinseghez fűztek, de igenis nem szabad megállanunk az egyszérü kommentálásnál, mert igen figyelemreméltó dolog történt itten.

Magyarország a pózok, a nagyhangú üres, esetleg szép pózok országa. Hogy mitől, mitől mm, nehéz megfejteni, de igy van. Nálunk az emberek egy szép gesztus, egy alkalmas póz kedvéért kepesek mindent feláldozni, de különösen vonzó minden pózok között a „lemondás“ póza. Nálunk nagylelkűen kiszámítva az alkalmas pillanatot, lemond mindenki mindenről. Lemond a nemeség előnyeiről és lemond sok más, sok másról — de jól vigyáz mind arra, hogy e lemondásnak, e szép gesztusnak — valahogy komolyabb következményei ne legyenek. Nálunk minden csak „elvben“ történik meg. De mi történt most, ezerki- lencszáztizben mikor ez embereknek teli van a szájuk a jogos , egészséges egoizmus az elmitudás“ etnlegetésíval, mikor bőbeszédű és öblös szájú életapostolok megme- reszteit nyakkal leprédikálnak az ember leikéről mindent, ami esetleg szép és mesz- telenre akarják vetkőztetni, azt hívén, hogy akkor boldog lesz az emberiség ha az „igazságot“ tudja és amikor majd minden ember ilyen öblcsszáju életapostol, akkor előáll pár száz ember (a szám itt egészen mellékes) előáll egy város férfilakossága és azt mondja egészen súly nélkül, minden fölösleges gesztust mellőzve: mi ezentúl nem iszunk sem tejet, sem kávét, mert kévés a tej s mert kell a gyerekeknek.

Lehetne szkeptikusan megkérdezni: de hát mi is ez? Lemondani a tejről? De igenis, aki tudja (és mindenki tudja) hogy mi nekünk a kávé, hogy városi emberek jóformán legfőbb tápláléka, luxus cikke: reggelije, kapucinere, uzsonnája, esetleg vacsorája is, aki ezt tudja belátja azt is, hogy bizony nagy dologról mondtak le a szegedi férfiak. Eliekintve azonban ettől is, eltekintve az áldozat nagy vagy kicsiny voltától, Jjől esik, nagyon jól esik ideiktatnunk a tényt: hogy 1910-ben, az életprédikaló életapostoiok korában, az üres pózok, a hiábavaló igazságok keresese korában akadtak emberek, akik tu Itak valamit tenni tudtak lemondani színpadi scenarium, gesztus és hangos közz4tételek nélkül is,

És pedig nemcsak elvben, de amint akarjuk hinni tényleg is.

Jövedelmező á ^tenyésztés.

ha valaha, hát akkor most van az az idő, a mikor a gazda állattenyésztéséből is szép jövedelmet lát. Az állat árak általában véve olyan magasak, a minők normális viszonyok között egyáltalán nem szoktak lenni, s a mostani árakkal az állattenyésztés ma kétségen kívül legjövedelmezőbb ága a mezőgazdaságnak. Akár a szarvas- marha, akár a sertés, akár a juh árakat tekintsük, akár az azoktól származó termények árait, mindenképpen arra a követkéz etésre kell jutnunk, hogy a gazdának első érdeke ma minél több állatott tartani hogy azokból mennél több jövedelmet lásson. Annyival is inkább érdeke ez a gazdának, mert a mai árak nem ideig óráig tartók, s a legkomolyabb kilátás van arra hogy ezek az árak, — ha talán csekély hullámzással is hosszú időn keresztül tartani fogják magukat.

Tekintettel azonban arra a körülményre, hogy a gabona árak is |olyan nivón vannak, amelyek mellett igazán érdemes gabona műveléssel foglalkozni, nem cselekedne helyesen az a gazda, aki azért, hogy több

Ä Kőváradéit” íáreája.

ti

______________________________J

Az utolsó nóta.

Körié Dávidot csak tűrték a bandában, pedig nem utolsó cigány volt. Kucsuk Vilmos első prímás helyére is odaállhatott volna Dá- vidka, ha a természet nyomorék ezigánvnak nem teremti. Szaka jtókosárnyi pup dudorodott a hátán. Horpadt melle is herdécselt. Az egyik lábára is bicegett Dávidka . • No de annál nagyobbra nőtt villogás tekintetű feje.

Nem .. . Nem ! Banda elé nem illett az ilyen púpos cigány. Ez a dicsőség az olyan cigányt illleti, minő Kucsuk Vilmos. Gavalérossn hajladozott a dereka. Midőn kővér állahoz szorította a hegedűt, nyúlánk kezében kacagott a szárazfa! Uras volt még a ruházata .is. Hanem azért került olyan bolondos ur is, aki a púpos Dávidkát pa- rauesolta maga elé :

— Húzzad Dávid! A fülembe házal !

— Méket?... Tekintetes uram.

— Dévidkám, bej! hogy: Kérckes a szőlőlevél..

Dávid huzza! Szeme könnybe lábadt, úgy húzta a cigány.

— Dávidkátn igyál!

— Dávidka ivott. • . majd az átdubajkodott éjszaka után, a kerítések menten neki-neki lódult a hideg sárnak. Nagybátyja a bőgőhordozó vén cigány részegen témfergett utána. Jajongott az öreg Dudi.

— Jáj, te zöldség . . . összetöröd a hegedűdet.

— lukább a bőgőre ügyeljen kend ! — csuk* landozott Dávidka s még a sárból is magasra tartotta a hegedűjét. Ez a szerszám volt legkedvesebbik vagyona- Mikor az nieagyerekek sárral dobálták akkor ;s ezt a szerszámot óvta.

— Zöldség ! hol a sárkeíe, zöldség ? — a fickók esulondárosan kurjongattak utána.

Dávidka esetlenül lógatta nagy fejét..

*

Némelykor, midőn vidám nóták hangoltak, ekkor is köliécselt Dávid. Hiába dölölte a pilkuias, Dávid köhögött, a púpja is reszketett belé . . . Kallay Bálint jó mulatós ur volt, hanem azért mindig Davidkaval huzattá az igazáudi bus magyar nótákat Ilyenkor tűnt ki micsoda varázslatos hangok rejtőztek a Dávidka hegedűjében. Egyszer burnaszemü eigánleányt ismegigézett a nótájával. Uarnaszemü eigányleány is azokért a nótákért szerelte uieg a púpos kis cigányt. Azonban a szerelem balzsamos csókjától sem gyógyult meg Dávidka, sőt a bandából is kimaradt, midőn az eperfáröl pergedeztek, buldogénak a sárgapiros levelek. Dávidka arcán is ilyeu hervatag piros szili bulla- dozott ki, mint tűnő viziénye az élet napjának.

Ereje fogytával naphosszat az eperfa alatt üldögélt a beteg cigány s őszi alkonyaikor maga busked vére begedűlgeteit.. A közönyös járókelők neszezve álottak meg az utcán, olyan megkapó volt a hegedű mélységes bugása zúgása.

— .. Hegedüli, hegedült a púpos cigány .. . Nesztelenül ereszkedett alá a daru szürke szárnyú alkonyat. Felhők torlódtak.

Sárga falevél csipódott reszketős kezére. Összerezzent a cigány. Fejét felemelte. Égő szemmel neszelte a homályt; ruert hangokat hallott ! De micsoda hangok voltak ezek t A kerítésnek különös árny alatt suhant el . . Talán ez szólította volna azon a csodálatos "hangon ? Megborzongott a beteg cigány teste. Nyiakant a hegedű búr. Földre ejtette a vonót..

Zsibbadozva emelkedett fel. . Mintha nyomon követték volna ? Hangok bogiak, bódult feje körül. Botét madarak csapkodtak feléje. Selyem lágy- szárnyak simultak lázas forró arcához . . Dávidka felbukott a pitvarajtó küszöbén.

— Anyám ! felherdült a cigány.

— Mi az! Fiam, mi bajod ? — A vén cigányasszony és a barnaszénül fiatal mátka karjukra emelték Dávidot.

A férfinép már a fogadóban muzsikált. A sutban még vicsogtak a rajkók .; Az omlatag dunyha alatt is hánykolódott a cigány.

— Anyám! S te haruaszemü fiatal cigány- asszony, kedvesem, — ma balok meg.

— Fiam . . .

— Galambom, ne hewélj ilyent!

Dávidka tápászkodni kezdett. Mátkája derékon ölelte. Anyja riadtan kérdezte a fint :

— Fiam/ Hová ?

Kerekre nyílt a cigány szeme. A szoba sarkában