Kővárvidék, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-11-22 / 47. szám
VI. évfolyam. Nagysomkut, 1908. nov. 22. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A n NAGYSOMKUT! JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Egész évre Fél évre — Előfizetési ár: Főszerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. ~ Negyed évre *= — - 2 K Felelős szerkesztő: Barna Benő. — *=» 4 K Egy szám ara — — 20 filler.--------jygav,,.------------------------i-----i —--------------------------------■——■—-----------------------------A közerkölcsiség gyilkosai. Misein jellemzi találóbban a közviszonyokat és a közerkölcsoket, mint a mulatságok, melyeknek a nép hódol. A paprikajancsitól a klasszikus drámáig — az iziés fokozata tárul itt elénk! A tizennyolcadik századig divatban voltak az úgynevezett állat heccek, amelyekben a nép szerfölött gyönyörködött, jeléül az Ízlés ama durvaságának, hogy végzett munkája után a legnagyobb élvezetet az egymásra uszított vad és házi állatok élet halál tusájának szemlélésében találta. A halálvo- naglás látta az a mennyei öröm, melyután a müveiden nép áhítozott. A századok lázas kulturmunkája részben ki küszöbölte az ízlés ez elfajulását; de az állatöl- döklós mutatványszerü gyakorlását még ma sem törölték el egészen a nópmulatságok műsorából. Spanyolországban és Portugáliában még jelenleg is napi renden vaunak a bikaviadalok. A müveit Nyűgöt azonban nem talál élvezetet az ily mulatságokban. Szógyeli magát mulatságból kínozni az állatot, inkább kínozza az embereket. Mi tűrés-tagadás, minden civilizáció és kultúra gunyjára az emberekből még nem halt ki az állati ösztön, csak alszik. Csak a törvények vasszigora, néha az erkölcsi kényszer is, tartja némileg féken azt a bámulatot, melyet a nyers erő iránt tanúsítanak az emberek Hogyan is lehetne ez máskép, mikor a szerzett birtokok védelmére ma is mint rógente hadseregeket kénytelenek tartani a nemzetek, s amikor a háború veszedelmei, csakúgy, mint ősidőktől fogva, egyre j fenyegetik meg a legbékésebb szándékú népeket is. ; A háború pedig nem csak az embereket öl- dokli, de annak gondolata tönkreteszi az erkölcsökbe vetett bizodalmát is, Pellengérre áliitja az igazság hatalmába helyezett hitet az a tudat, hogy győzni csak az képes, aki erősebb, akár van igaza, akár nincs. Ki csodálkozhat tehát azon, hogy a nép még mindég nem fojtotta el a nyers erő iránti bámulatot? Felvilágosultság, tanulás, hitoktatás és civilizáció számtalan más nemes eszköze kudarcot vall, amikor arról van szó, hogy a nép duhaj jó kedve szerint mulasson. Az alsóbb néprétegek mulatságaiban gyakran jut szerep az ökölnek, sót a bicskának is. Eveken át tartó erkölcsjavitó munka, a mulatozás hevének egyetlen egy pillanatában megsemmisittetik. A törvény csak megtorló, de megelőző befolyást nem gyakorolhat. Művészetünkbe és irodalmunkba is befurakodik ez a barbarizmus. Az olvasók jó magyar műveinkre ügyet sem v dnek, ellenben sok ezer számra kelnek el a leghitványabb ponyvairodalom piszkos termékei: a Niekarter, Seriok Holmes, Nöbodi és tudja Isten, mi más név alatt kibocsátott fércmunkák. Egyetlenegy valamire való olvasmány se található bennük, de mert emberek élet-halálhareáról közölnek leírásokat, mert az öldöklés rafinériáit írják le minden összefüggés, minden logika, sőt minden valószínűség nélkül is, mohón falja őket a nép, — a kiadók alig győznek belőlük eleget a könyvpiacra vetni. "TiefT Szerkesztőség és kiadóhivatal : Nagysomkut, Teleki-tér 388. sz. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Ezek a förtelmes tákolmányok mind Német országból vándorolnak hazánkba. Az egész nagy német birodalomban félanyit se lehet belőlük a közönség nyakába sózni, mint amenyi Magyarországban elkel. Egész Magyarországon pedig nincs senki aki ennek az inváziónak gátat vetne. Sutban hevernek a magyar népirók munkái, de a bűnt dicsőítő komisz irályu rémregék óriási mértékben szabadon terjeszthetik, — ronthaják az erkölcsöket és követendő hősöknek állíthatják oda a gonosztevőket. A bűncselekmények egész sorozata kél nyomukban, a gyenge ítélőképességgel biró és gyenge jellemű emberek megirigylik a kriminális hősök dicsőségét és hasonló „hőstettek“ által akarnak hírnévre szert tenni. A felnőttekben azonban még félannyi pusztítást se végeznek ezek az olvasmányok mint a zsenge ifjúságban. Ennek az élénk fantáziáját beteges izgatottságba kergetik ‘és teljesen kiölik belőlük a szép és nemes iránti fogékonyságot. Ezek után immár elkerülhetleimó vált az a kérdés, hogy a mindenkit elfogó Nick Carter után végre kinek lesz bátorsága a nép ízlésének gyilkosát: Nick Carter uramat Jós cinkostársait örökre biztos zár alá tenni ? Téli gondok. Ilyen télen megsokasodnak a szegény ember gondjai. A zimankós, a hideg tél a ruhátlannak, a hideg tűzhely boldogtalan tulajdonosának rendkívüli gond. Vájjon hány olvasónk Jovápviáér tolja. Petőfi apróságok. i. A komédia vége. Aszódi diák korában fülig szerelmes volt Petőfi, Borosába, az akkor Aszódonidőzött színtársulat egyik fiatal színésznőjébe, annyija, hogy miatta szinésxszé akart lenni s a társasággal menni. Az igazgató azonban csak úgy volt őt hajlandó társulatába fogadni, ha előmutatja iskolai bizonyítványát. Elment tehát tanárához, Korenhez s bizonyítványát kérte, mert, mint mondá, nem akar tovább ott maradni és tanulni, hanem színész akar lenni. — Majd adok én neked, — felelte Koren, — színészetet I — s olyas valami után nézett, amivel a nadrágokat szokta volt porolni; de a mig ez előkerült, Petőfinek már csak hült helyét találta. Petőfi azonban tudta, hogy a mi halad, el nem marad s ez oknál fogva kerülte az iskolát. Koren azonnal irt az apának s arra kérte, siessen Aszódra, mert fia rossz utón van s attól lehet tartani, hogy ha a színészek elmennek, Sándor is utánuk oldja a kereket. Az apa Koren levelére el is utazott Aszódra. Midőn Sándor meglátta, elébe sietett és megakarta csókolni kezét; de ő visszarántotta mind a két kezét s igy szólt: Előbb megkérdem Koren urtó, hogy jól viseled e magadat ? — s intett neki, hogy kövesse. Petőfi lehorgasztott fővel haladt mellette, azon gondolkodva: nem volua-e jó odább á.lani ? De minthogy atyja szemmel tartotta, felhagyott ezzel a szándékkal és követte őt Korenhez. Korén a történteket híven elmondta az apának, aki mogorván hallgatta végig kedves Sándor fiának viselt dolgait. A fiú lakására visszatérve, az apa észrevétlenül becsukta az ajtót, aztán szótlanul felnyitó útitáskáját s olyasfélét vett ki belőle, arnival a marhákat szokták terelni s kegyetlenül elverte fián a port, közbe-közbe felkiáltva: — Hát kell-e Borcsa? Kelieuek-e e komédiások? Ilyeténképen megpuhitva Sándor mindent megígért apjának, amit csak óhajtott s ezzel vége is szakadt a Borosával s az aszódi szinészekkal folytatott komédiának. (Székely S. föijegyzáse.) II. Korán megnyilatkozott önérzet. k pápai főiskolában egyik szombaton délelőtt több diákot megidézték kávéházi mulatósért. Az idézések végén ott állt: „13-ik ügy Petrovics Sándor.“ A megidézett diákok ilyenkor a kapu alatt levő széles termésköveken ácsorogtak, amíg rájuk került a sor. Télen volt s kegyetlen hideg. Ott volt Petrovics Sándor is, egy vörös galléros kopott köpenyben, amely- . nek jobb szárnyát bal vállára vetette s didergett a többiekkel együtt. Csizmájának sarka annyira ferde volt, hogy nem is a talpán járt, hanem az oldalán. Egyik kisekb diák, akinek neve szintén ott volt a fekete táblán, megszólította: — Petrovics ur, hogyan történhetett az, hogy bakkancsa nem oldalvást, hanem fent a fejének kellő közepén lyukadt ki ? Mire igy felelt Petrovics : — No lássa csak 1 Móg a csizmám is azt mutatja, hogy én nem vagyok olyan ember, miut a többi 1 III. A molnármester következtetése. Általános, bevett szokás volt hajdanta, hogy a színészi osztály pályájukat változtatott református tanulókból telt ki. Móg most is nagy többségben van e felekezet a művészet ezen ágánál képviselve. Legkevesebb pedig közöttük az evangélikus. Egyszer Petőfi vándorsziuész korában valamelyik alföldi kis városon keresztül utazván, megismerkedett egy becsületes molnár mesterrel, aki nagyon jó volt hozzá. Az első szónál bizalmasan megveregette a Petőfi vállát, mondván: — Hát maga színész ? No annak örülök, mert — én is kálvinista vagyok. (Jókai : Tarka Élat.)
