Kővárvidék, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-11-08 / 45. szám
45 ik szám. Nagysomkut, 1908. nov. 8. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Egész évre — — — 8 K Negyed évre = — — 2 K Fél évre — — — = 4 K Egy szám ára — — 20 fillér. Főszerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. Felelős szerkesztő: Barna Benő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysomkut, Teleki-tér 388. s.». MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hazaszeretet és művészet. Szívvel lélekkel, szóval meg tettel magyarnak kell lennünk, hahogy azt akarjuk, hogy magyar legyen a magyarok hazája ; mégis úgy teszünk, mint a könnyelmű gavallér, szárán adunk túl a zöld vetésen és veszünk rajta csengő — bengő fogatot, annak is hitelben a felét. Mines még túlságos régen, amikor még csak egy lépésre voltunk attól, hogy a nemzeti önérzeten lett volna az áldozatok sora, ezt az egy lépést azonban mégsem tettük meg. Az a csodálatos ösztön, mely már annyiszor megmentette a magyart, akkor is megvillant a nagy veszély válságos percében és a még el nem romlott szivekből egy általános jajkiáltás szakadt ki, mint mikor fejünk felett a ház reánkszadással fenyeget; - egyiknél segélykiáltásban, másiknál szemrehányásban, harmadiknál szitkozódásban tört ki az általános vészély érzte, s mint az már ilyenkor lenni szokott, első percben nein látunk egyebet, mint ellenséget. Az első perc elmúlt, de azért csak maradjon meg bennünk e rémület emléke ; a ház nem szakadt reánk, hanem azért láttuk és hallottuk, hogy roppan és repedez: a mi édes kedves hazánk ez a ház, még sok századon át fog az nekünk hajlékul szolgálni, hanem, azért itt az ideje, hűségesen gondját viselnünk, szeretettel tisztán tartanunk és édes sajátunkkal megbecsülnénk a drága örökségét. Amit az utolsó években a hazáért tettek az mindössze csak anynyi, mint mikor a büszke vár ura az ősi címert aggatja ki. Ez is valami, de hol marad a szilárdság, a rend, a lakályosság és csin és hol marad mindenek felett az a biztosíték, hogy csakugyan a m i otthonunk és a vérrel szerzett ősi hajlék ? Mindezt csak mimagunk által adhatjuk meg neki; nem mondjuk, hogy zárjuk el magunkat a nagy világtól; de a világosságot is csak üveges ablakon át «bocsátjuk be a hajlókba, ajtót, kaput nem mozdítunk ki sarkából, mert akkor a nagy világossággal együtt a nagy világ pora, — piszka is betör, kórságos légbuzamok ki — és bejárnak benne, — éppen úgy van az azzal a hajlékkal is, melynek haza a neve, ezzel peddig olyanformán tettek nállunk. Hála Istennek, van nekünk mivel megszilárdítani a mi édes, kedves hajlékunkat és mivel derültté tenni azt felülről-alulról. Van erőnk a munkára és szivünk a szeretetre, van fényes nap világunk, amely csak nekünk világit legszebben : költészetünk és vannak tündöklő csillagjaink : művészetünk, amelynek csak mi értjük tündérvarázsát. A magyar költészetre és a magyar művészetre azonban még mindig nem fordítunk elég gondot. Ennek nem szabad tovább úgy tartani; közös a veszély, közös a kötelesség ; csak igazán ereznünk kell, hogy magyarok vagyunk, csak szeretnünk kell azt ami magyar, csak ápolnunk kell azt, ami e nemzetet eddig is vész és viharok közt fentartotta, s nincs okunk az aggodalomra és annál kevésbbó rémületre avagy ellenséges indulatra. Ha e küzdelmünkben csak önerőnkre vagyunk utalva, annál hatalmasabban kell fejlesztenünk erőinket. Ha magunk vagyunk a családi hajlékok őrei, a társas élet irányadói, a közérzület tükörképei, a költészet és művészet pártfogói, akkor nem szabad elhanyagolnunk e kötelességinket. S ha kizárólag magyar irányban gyakoroljuk ez erényeket, akkor nincs mit tartanunk ellenséges áramlatoktól. De van még egy másik ok is, amiért nekünk a magyar művészetet minden más felett pártolnunk kell, s ez az, hogy talán egyetlen nemzet művészvilága sem fszereti úgy hazáját, mint a magyar. Minden jmás nemzetbeli művész hazája „a nagy világ,“ a magyar egész világa a melytől ha elszakadt, arathat sok babért és nagy kincseket, de ö szives — örömest odaadja azokat csak itthon szeressék egy kevéssé. Akárhány művészt ismerünk hazánkban ki midőn a hir és dicsőség kapui tárva nyitva álltak előtte az idegenben, 'odaadta a nagyvilág hírét és dicsőségét a hazaszeretetért és viszszatért magyar hazájába. így érez az igazi magyar művész alig van egy is, aki önként szakadt volna el a haza földjéről, szeressük tehát mi is őket úgy, mint a hogy eddig az idegent szeretük, akkor nem lesz semmi ok félteni hazánkat az idegen művészi befolyástól, Hírek. — Családi öröm a grófi családban. Ali is örömmel adunk hirt mindenkor olyan eseményről, a mikor nemes és áldott lelki! grófunk családját öröm éri. Nem rég adtunk hirt arról, hogy József gróf eljegyezte szobi Luczenbacher Máriát, most pedig már arról adhatunk hirt, hogy az ifiju Teleki József gróf e hó 10-én tartja esküvőjét. Az öröm szülők az alábbi tartalmú értesítésben tudatták gyermekük egybekelési idejét: „Szobi Luczenbacher Pál és neje Jáiics Irma örömmel tudatják leányuknak, szobi Luczenbacher Máriának római szent birodalmi széki gróf Teleki Józseffel Szobon f. évi november hó 10-én történendő házassági egybeKővárvidék" tárcája. Odahaza. — (Júniusban.) — Valahol messze, valahol távol Egy fehér háznak fényes ablakából Kinéznek egy nap százszor is az útra, Mintha valakit várnának ma újra. Valahol messze, valahol távol Egy kicsi háznak fényes ablakából Egy szőke leányka kék szemepárja, Ezerszer kinéz, nem jön-e bátyja. Takarít, seper, ahogyan látta, Hogy legyen rend, ha jönne a bátyja. Száz hibát lát, ezret igazit el, Két keze felér millió kincsesei! Az asztal tele kézimunkával S a nagy pohárba kék búzavirággal. Százával van a sok pipacs közötte, Ahogyan azt bokrétába kötötte. És ha nem mennek, a mire várnak, Hogy elpanaszolná édes anyámnak. Látja édes anyám, tetszik-e látni, Hiába várjuk, nem jön Jóska bácsi. Hogyha tudnád, hogy a lelkem vágya Ezt az utat ezerszer megjárja, Óh, akkor te, éves kis testvérem, Te csak imádkoznál, könyörögnél értem, Hogy áldjon és védjen, segítsen az Isten. (Budapest.) Simon József. Deák Ferenc kéme. Irta : Csoór Gáspár. A szentiászlói emeletes kastély parkjába egymásután perdül be a sok csengős, négyes fogat. Hatalmas szál emberek kelnek ki a könnyű, agyagfutó bricská- ból. A Deák-had — Tárnokból, Kehidáról, Egerszegről. György, Lajos, József az ismertebbek. Még egy, aki kiválik a famíliából, bár fél fejjel kisebb a többinél, de mégis nagyobb valamennyinél: egész ország szeme függ rajta, hite, reménye kiséri minden léptét ezekben a szomorú esztendőkben — Deák Ferencnek. De hát most nem politizálni jönnek az urak. Hus- vét másodnapja van s ez a nap zalai Ősszokás szerint a família legidősebb tagjának van szentelve. Deák Klárának, Oszterlüber József feleségének. Hozzája száll e napon vendégségbe az egész família, hetedhét vármegyéből A politika irányában hát hasztalan szimatol, bujkál és fülel most az urak közt az a karcsú szalongavallér, aki hivatlanul is legelsőnek érkezett a házhoz. Fiiess ur ez a barna legény, bécsi indigens. Az ördög se tudja miféle szél hordta ide ezt a németet ős Zala legrejtettebb zugába, a Deák-had göcseji fészkébe. Nem tudja, ám' nem is töri felette a fejét senki. A vendégnek, mig tisztességesen viseli magát, nem néz itt a gyomrába senki. Még kezet is fog vele minden Deák, mikor elibük ment s édeskés mosollyal segíti le őket a kocsiról Fiiess ur. — No György ur, mi újság van Tárnokban ? — Hál’ Istennek, szépen érik a répám Fiiess ur. „P’liess ur“ morog egy germán szakramentumot, aminek ez a jelentménye: egye meg a kukac a répádat, nem arra vagyok én kiváncsi! Fiiess ur tudniillik a természetes dolgokkal nem törődik. Ő titkokat kutat, minden áron rejtélyes tüneteket, sugást-bugást: kompiottot szimatol Göcsejben. Ezért küldték, ezért fizetik, erről kell neki jelentést tenni Bécsben. Mert Fiiess ur Becsnek a spiónja, a Deákok, kiváltképen Deák Ferenc oldala mellé kirendelve. Olyan időket éltünk akkor, hogy fizetett Fiiess urakat küldözgettek felülről, még a Deák Ferencék házi tűzhelyébe is ! Deák Ferenc egyszerre tisztában volt e kiküldetései. — Ördögöt jött ez ide nyelvünket eltanulni, föl\
