Kővárvidék, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-11-01 / 44. szám
Nagysornkut, 1908. iiov. 1 KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE, VI. évfoly Előfizetési ár: Egész évre — — — 8 K Negyed évre = Fél évre — — — = 4 K Egy szám ára — Főszerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. j Szerkesztőség és kiadóhivatal : Nagysornkut, Teleki-tér 388. sz. — 2 K 20 fillér. Felelős szerkesztő: Barna Benő. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. A halál ünnepe. Ha van egy nap, melyet kedves emlékeinknek szentelünk, melyen emlékezetünkbe idézünk mindent, mi az élet különböző szakaiban szülőnk, családunk, barátainkkal való érintkezésünkben, örömeinket és fájdalmainkat idézte fel, úgy ez bizonnyal a halottak napja. Oly nap ez, melyet az összes keresztény világ a vallásos érzület, túlvilágai sejtelem és a lelkek legvalódibb, legmélyebbre ható bensőségé- vel ül meg s amelynél csupán csak egy magasabbat ismer: a feltámadás napját, Az ember meghal; legfeljebb emlékezete marad meg darab ideig a rokon, a barát kegyeletében, De az idő halad és e rokonon, e baráton is végrehajtja a világrend megfoghatatlan törvényét az a végtelen hatalom, mely előtt gyarló elménkkel csak leborulni és imát rebegni tudunk. Csak a nemzet az, mely örökké látszik élni. Egyes tagjai folyvást hullanak, de a nemzet, mint egy teremtő erőt birván önmagában, magából egészíti ki magát. Magasan lobog a nemzet zászlója, mert mielőtt egy nemzedék erőtlenül roskadna le, már készen áll a másik, uj erőben díszelegve, amint ifjúi hévvel átveszi a lobogót és büszkén, bátran rohan előre a célnak, hol a nemzeti dicsőség koszorúja várja a harcosokat. S amig egy nemzet büszkén mutathat erényeire, fényes elméjének higgadt böleseségének és tett- dus erejének kivívott sikereire, addig nincs nemzeti halál és nem hanyatlik le a zászló: a haldokló harcos a másiknak adja azt át a lét drága zálogául és elesettek sorain keresztül uj hadoszlop nyomul előre, megvetve azt a halált, melyet eltávolítani csak egy dicstelen élet árán lehetne. Mlg'Fgy igaz római élt, a világ görnyedt Róma hatalma alatt. Mikor a római férfi ősi erényein kincsszomjat, értékiséget, becstelenséget vásárolt és a római nő lemondott egyetlen magas díszéről: a nőiesség eszményképéről és a kéjencek szövetségébe lépett, akkor előjöttek az őserdők és ázsiai puszták barbár, de erőteljes népei, vasaikat a romlott vérben megforgatták és felhágtak a Capitoliumra, mely azelőtt parancsait osztotta a világ minden ismert népének. S a római név ki lett irtva ama nemzeti halál által, melyet az ősi erkölcsök elvesztése idézett elő. Egy másik rettentő példa Lengyelország. A nagy, a hatalmas Lengyelországot, mely egykor ijesztő réme volt az orosz hatalomnak, letiporták, felosztották, megfosztották nevétől és nemzeti nyelvétől. És miért volt lehetséges, hogy egy nagy nemzetet, mely fölött uralkodni Nagy Lajos királyunk büszkeségének tartotta, majdnem eltö- rültotett a föld színéről ? Hisz e nép erényes, vitéz, lelkesülő és önfeláldozó volt. Volt egy nagy hibája. Fiai egyenetlenkedtek egymással, a tanácsban nem követte a józan ész tanácsát, a bölcseség szavára éppen akkor hallgatott legkevésbbé, mikor az többet használt és szükségesebb lett volna, mint bátorsága és ön- feláldozása. S a lengyel ki lett irtva ama nemzeti halál által, melyet a bölcseség hiánya idézett elő. De hagyjuk a sötét képeket. Gondoljunk saját nemzetünkre, melyet a viszontagság napjai oly sokszor vittek közel a halottak birodalmához. Hány kísérletet számlál történetünk, hogy nemzetiségünket, alkotmányunkat ki akarták irtani és mi megállunk. Nincs-e tehát igazunk, mikor azt mondjuk, hogy a halottak napjánál van egy magasabb — a feltámadás. S ellenségeink nem egyszer nézték, hogy megfogyott nemzetünk mint ülte meg a feltámadás dicső napját. A magyar hol ősi erejét és szívósságát, hol meg a higgadt bölcseség szavára hallgatott és jobbját nyújtotta a békére. Nagy tanulság mindörökre, miként kell egyesülnie erénynek és bölcseségnek, hogy nemzetünket fenntarthassák. Halottak napja. Irta: Herczeg Ferencz. Kérlek, kedves olvasóm, ne dobd el boszu- san, ezt a lapot, hanem szenvedd el nehány percig a kellemetlen érzést, melylyel a keserű és megszégyenítő igazságok feszegetése jár. Hatalmas tüntető menet vonul el lelki szemeid előtt. A tüdővészesek tüntető menete. Nyoiczvanezer ember, a kinek szemében már ott vibrál a halálos félelem. Órákon át látod őket vánszorogni és a rettenetes menet még sem akar véget érni. Fakó arcú, horpadt mellű parasztok, kinek sovány válláról oly furán lóg a cifra szűr, Elaszott úriemberek, a kik fázva vonják össze prémes kabátjukat. Munkásemberek, a kik erőtlenül vonszolják maguk után a nehéz csákányt. Azután a huszesztendősök serege! A fiatal leányok, a kik menyasszonyi ruhába .öltöztek és rémüldözve kacérkodnak a halállal. A nyurga fiuk, kikuek szivében forró vágyak lobognak és kiknek arca eltorzul a félelemtől. A mit a hatalmas állam nem tud megcsinálni, azzal megpróbálkozik a gyönge társadalom. veszekedő ember volt mindig, a Treszkát is rábeszélte, hogy követelje a törvénynél a jussát. így azután elosztottuk a kis házunkat is, meg ezt a hold földet is. A házból a hátulsó, vályogos részt kapta a Treszka, a földből meg a felét. Egy szájjal kevesebb ^lett az asztalnál, de két kézzel kevesebb a munkában, meg felére fogyott a termésünk, ami pedig közös volt, mióta csak az eszemet tudom. A szegény is lehet még szegényebb, hát mi igy jártunk, pedig hatan vagyunk. Az öreg elhallgatott. Mintha azt kérdezte volna, hogy értem-e most már a dolgot. — A Treszka megint özvegységre jutott ? — kérdeztem. — Megint. — Csak segítik az atyafiak ? — Segíteni segítenék ... De mikor marha-hajcsár lett belőle . . . — Micsoda? Asszony-hajcsárt se láttam még! — Pedig a Treszka hajcsár. Ott van a vásárokon, bandukol a* tehenek után, akárcsak a férfiak, éppen csakhogy nem bagózik. — Hát miért nem tartják itthon ? — Nincs annak itt maradása. Ellene van az egész falu, a nagy veszedelmet ő hozta a falura. Mikor az urát ott találta a halál a mérői csárdában, másnap elment kocsin Mérőbe és reggelre itt volt a házunkban a halott. Hiába vitték véna már vissza . , . „Kovápvidék“ táPca.R_ Pusztai emberek. Irta: Hajdú Mikló». II. Egy árva folt. A széles kukoricatáblák között egy kis folt van1 Mintha gazt vetett volna valaki, kedvire megtermett itt a mező minden fattyuja, már fa magvukat is hullatják és bőven gondoskodnak a jövendő életükről. Sohasém láttam még a fhatárban ilyen földet, ilyen elhagyatott árva foltot. Alig egy fél holdacska az egész, de a szegény embert mégis elláthatná télire krumplival. És nincs ' országút mellett, hát nem a csikók harapdálták le a fiatal kalászt vagy a zöld kukoricacimert. Látszik is, hogy megszántották, be is vetették, mert a gaz között ; van valami barázda. De hogy aztán kímélték benne a gazt, az bizonyos, különben nem nyomta volna el en- : nyíre a répát. Mert közelebbrőljhogy megnézem, látom a dudva között a fonnyadt, töpörödött répaleveleket. Mi történt ezzel a kis földdel ? A határban nincsen háládatlan hant, miért hagyták hát ilyen bitangságban j ezt a kis darabot ? Végiglépem szélességben, hosszúságban, körülbelül fele ez bizony a holdnak, a másik fele lejtős, odasimul az ököruthoz, amely a völgyben unatkozik. A lejtős részen épen kukoricát törnek. No ezek a szegény emberek csak tudnak valamit a répáról. Talán az övék is, hiszen csak egy kis akac választja el a kukoricától. A répa másé. Tiltakoznak egyszerre hárman is mondják, hogy nekik bizony nincsen hozzá közök. Az öreg, aki a tököt szaggatja a kukorica között, odamutat a gazos felé. — Ingyen se kell az nekünk ! Földről még nem hallottam ilyen becsmérlő beszédet. Különös a dolog, mert közös tagba van a kukorica a répával. Az öregnek gyönge a ^munkája, pipázni is ráér, hát mond egyet-mást a répáról. Azzal kezdi, hogy nem egészen a más eseteiről beszél, lévén magának is valamelyes köze a dologhoz. így megtudom, hogy a répát ama Törő Vendel vetette, aki marhahajcsár volt és akit a mérői vásár után a csapszékben megütött a guta. — A Törő Vendel odakerült a mi házunkba. Odakerült, — ismétlé az öreg — nem láttuk szívesen, de mikor nem tehettünk ellene ... A néném lánya, a Treszka hozta. A Treszkát segítettük, gyámolitottuk az özvegységében, mégis, hogyan hogyse, elpártolt a véreitől és felesége lett a Törő Vendelnek. Ez meg izgága,
