Kővárvidék, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-09-13 / 37. szám
Nagysomkut, 1908. szepf. 13 vara VI. évfol ik szá szara w \ ,< ß. A ' ä KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Egész évre — — — 8 K Negyed évié -== — — 2 K j Fél évre — — — «» 4 K Egy szám ára — — 20 fillér. | Főszerkesztő : Dr. Olsavszky Viktor. Felelős szerkesztő: Barna Benő. Századunk fiai. Ha szemügyre vesszük társadalmi viszonyainkat az egész vonalon, úgy minden önhittségünk mellett, amelyre elért kulturamagaslat jogosítani látszik, restelkedve kell bevállaltuk, hogy bizonyos irányban a haladás csekély, túlságosan csekély- volt; hogy bizonyos tekintetben az emberiség még igen alacsony, csaknem a legalacsonyabb fokon áll; hogy a jóravalóság a nemesbülés tökéleíes- bülése tekintettel az emberiség összeségére nem járt az erkölcsi érzék lényeges fejlesztésével, mert hiszen a hatalommal rendelkezőket inai napig se kérdezték még meg, mi a neve e lejtős ut utolsó állomásának, s nem törődtek vele, hasznosak-e erkölcseinek népünkre vagy sem. Az első emberpárról szóló hagyomány a jó és rossz közti különbség körül forog. Sokkal tovább jutott-e a paradicsom lakóinak tizenötezer millió utóda e két fogalom megkülönböztetésében ? És ha igen, alkalmasabbak lettek-e az emberek a kísértésnek való elientálásra ? A bűn csábításai elleni dacerő nem izmosodott, nem fokozódott. A kultúra haladása nem akadályozta meg a gonoszságokat, bűntényeket. Sem a dogmai különfélesége mellett mindig ethikai célok felé törekvő vallás, sem a görcsös kísérletek az igazság keresésére, sem pedig a folyton sötétben tapogatózó filozófia nem voltak képesek az emberi érzést annyira nemesbiteni, hogy a gonosz, természeténél fogva, megvettetnék és a tudományok ezerféle vívmányaikkal, a közgazdásági javításokkal egyetemben nem termthet- tek oly társadalmi helyzetet, mely csak egyetlen osztály előtt feleslegessé tenné, hogy megenged- hetlen eszközökkel ne javítaná a körülmények adta tényleges viszonyokat. Bűn és erkölcstelenség uralkodnak a társadalom minden rétegében mindenki saját „én“-jót, rangját és titulusait akarja fitogtatni, s igy áll be a dekadenciája, s a büntető törvényszék a műveltségi rétegek minden kategóriájú képviselőit idézi korlátái elé. Mindenki sérelmeket talál, mindenki panaszkodik és senki sincs megelégedve a fennálló renddel és a tervezett újításokkal; vájjon miért ? Az egyik a másikat teszi felelőssé, éppen akkor, iiiidőh jelenségek, sőt cselekmények is, untig bizonyítják, hogy nem egy nem kettő, de valamennyien hibásak vagyunk és azért bűnhődnünk kell — mégis napról-napra várjuk a megváltás angyalát, aki csak nem akar megjönni. Látjuk a rossz hatásokat, s mégse jut eszünkbe, hogy megadályoztatásuk végett, okaikat kutassuk. Minden körülöttünk elveszti tekintélyét és különösen a személyi tekintély mindinkább csökken. Lehet-e ezen csodálkozni, ha látjuk, hogy azok, akik születésük, állásuk és rangjuk révén tekintélyt igényelnek, azt hivatalos vagy magán- életű tevékenységük és magaviseletük áltál önmaguk eltitoporják ? Sem az állam, 'sem a hivatal, sem a rang önömnagukbau nem óvhatják meg a tekintélyt mert ha az azokban működő egyének jelleme megfelelő, tehát rosszul látják el hivatalukat, úgy csakhamar gyöngítik az államhatalmat sőt aiáásák a nemzetek egzisztenciáját is. Tévedés hinni, hogy a múlt és mostani század emberei valaha megtámadták volna a fenálló rendet és annak intézményeit, mert mindig csak a működő személyek ellen keltek ki, s jogosan, látván, hogy a hivatalt viselő egyén hivatásával azonosította magát és annak tekintélyét és befolyását többnyire saját céljaira aknázta ki. Az emberek istene régibb időben, áruikor az erkölcsi süiyedés kezdetét vette, a pénz épp úgy, mint ma, mikor a műveltség oly magas fokot ért el és a pénz csak az élvezet eszköze. Mindenki érzi, hogy beteg a társadalom, de nincs senki, aki meggyógyítaná. A méreg melyet száSzerkeszlőség és kiadóhivatal : Na, ^yüp^iCphíkl-tár 388. sz. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. zadunk mellében hordoz, annyira behatolt az emberek szivébe és leikébe, hogy nem képesek tőle szabadulni. A merre a szem tekint, mindenütt sülyedést észlelhetni; korunk fia, ki imádja a pénzt és rabja az élvezetnek alig fog már változni, s ha általában lehet szó a megmentésről, úgy arra kell törekedni, hogy az utódokat mentsék meg, még pedig minél előbb, mert különben csakugyan késő lesz már eső után a köpenyeg. Közgazdaságunk és a nők. Az egész művelt világban folyamatban levő nőemancipáció mozgalom főcélja — köztudomás szerint — a megélhetési viszonyok megkönnyebbítése. A merész újítók e cél elérésére a nőket azokra a pályákra kívánják terelni és tényleg igen számos esetben terelik is, melyeken eddig csak férfiak működtek. Csodálatos, hogy az említett főcél eszközéül nem a természetes irányt választják, t. i. azt, mely a nők természetes munkakörébe vág. Még tüzetesebben meghatározva, miért nem adnak a kenyérkeresetre szorult nőknek olyan munkát, mely' nekik való és amelyet már akkor is végeztek, midőn még a modern kor szelleme nem késztette őket, hogy ők is köz- gazdasági tényezőkké váljanak. A sok tekintetben visszás társadalmi helyzetet nem csekély mértékben tulajdoníthatjuk annak a körülménynek, hogy a nőket természetükkel ellenkező munkakörre utalják, holott a közgazdaság parancsolta követelményeknek jobban megfelelhetnének nekik való munkával, természetesen csak az esetben, ha ezt a munkát praktikus haszonnal lehet egybekötni. És lehet. Csak például a kézimunkákra kellene szorgosabb figyelmet fordítani. „Kővámdér lárczaja. Kikérem magamnak... Irta: Szerafin Elemér. — Igen. — Ha az étkezdéből keresnek vagy hivatnak, kint vagyok a századokba, inspiciálni. A körülményekhez képest igyekezzen feltalálni magát. Egyszóval hazudni kell, még pedig “becsületből.“ ErtiPi — Mosolyog ? Tehát megértett. Kezet rá! így rendben vagyunk. Most pedig adjon ide abból a dobozból egy levélpapírt és borítékot, tollat és tintát. Köszönöm. Néhány sort vetett Zokoly a papirosra, aláírta, borítékba tette s átadta az őrmesternek azon utasítással, hogy a szobájában várakozó Miezinek azt továbbítás céljából adja át s még egyszer lelkére kötötte Vajdának, hogy legyen mindenekben körültekintő és tapintatos. — Legyen nyugodt hadnagy ur, ami engem illet, — bár én is ily nyugodt lehetnék haduagy urra vonatkozólag. Azonban kérve-kérem, szürkület előtt haza jönni, nehogy felismerjék, — monda az őrmester. — Jól van, jól öregem, — itthon leszek, csak arra az infámis telefonra legyen minél több gondja. Tiz perccel később a fővárta tiszti szobájának ablakából ügyelve kimászott Zokoly. Ugyanakkor Vajda őrmester váltotta fel az őrszemet, nagy hangon adta tudtára kötelességét, mintegy fedezve ez által hadnagya távozását. Ezalatt összegyűltek a század-trombitások a lehíváshoz az ezred-trombitás vezetése alatt és a feledhetetlen gömbölyű és tömör akkordok ágyba hiviák a csintalan huszárokat. Lehívás után Vajda őrmester a század-trombitásokkal hadnagy ur Zokoly nevében azon rendeletet küldte a század vezető őrmestereknek, hogy éjfél után a kaszárnyában időző Térparancsnok ur allármot fog hivatni, legyen mindenki ébren. Ezen intézkedés azon eshetőségre szólt, hogy ha a kilátásba helyezett tüntetés tényleg bekövetkezik, a divízió azonnal kirukkolhasson. Vajda azután a tiszti őrszobába ment, a telefonnál jelentkezni, s ezt minden órában éjfél után két óráig teljesítette. 1/j3-kor a térparancsnokságtól nagy csörömpöléssel fel lett híva a jelentkezésre. — Halló ! Halló ! Ki beszól ? — Térparancsnokság. Ki beszél ott ? — Hadnagy Zokoly. — Nem igaz ! Kikérrrem magamnak ! — Maga kujun ! Hiszen én vagyok hadnagy ur | Zokoly. Csak próbára akartam tenni, eljár-e megbiza- I tásában. Mindjárt otthon leszek, köszönöm. Sokáig gondolkozott még Vajda őrmester azon, hegy hadnagy ur Zokoly mit kereshetett a térparancsnokságnál akkor, midőn a Térparancsnok a kaszárnyában időzött. De megfejteni nem volt képes, mert a rózsaszín levélkét nem olvasta. Ja — Szolgálat-szolgálat! Ti-tadatía—tadatta—tadatta. (Vége.)
