Kővárvidék, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-08-09 / 32. szám
i! KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKÜTT JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Egész évre — — — 8 IC Negyad évre = Fél évre — — — — 4 K Egy szám ára — 2 K 20 fillér. ! Főszerkesztő: Dr. Ölsavszky Viktor. Felelős szerkesztő: Barna Benő'. í Szerkesztőség és kiadóhivatal : Nagysomkut, Teleki-tér 388. sz. MEÜJELEN MINDEN VASÁRNAP. Munkára fel! A nemzetek sorsában manapság nemcsak a kard hatalma, nemcsak a katonai rátermettségnek ereje dönt, hanem sok más olyan tényező, amely valaha alig-álig számított valamit. Ma már nemcsak dicsőségért patakzik a vér, nemcsak azért, hogy nyelvének és műveltségének szerezzen téit az egyik nemzet a másiknál, hanem leggyakrabban és legfőbbképen azért, hogy termékeivel árassza el azt, akár nyers, akár feldolgozott alakban. Mert a kereskedelem olykor nagy normális erőtényezőket rejteget magában. A szükségleti cikkek révén bejutnak az illető nép sajátságai, tőlük tanulunk haladni, tőlük lessük el miképen dolgozhatjuk fel az anyaíöld természetadta termékét azzá, hogy művelődésünk egy színvonalon állhasson a többi nemzet kultúrájával. A világkereskedelem jövőbeli hatalma, feladata az, hogy megvalósítsa az egy pásztor, egy akol felemelt gondolatát. Az ilyen prófécia igaz, ma még az utópiák világába tartozik, de ha visszagondolunk azokra az átalakulásokra, melyek ennek nyomán támadnak, ha szemügyre vesszük a tudomány mai törekvéseit, melyek feladatuk gyanánt a természet kifürkészését tekintik, ha látjuk, mennyire szerénykedik az ipar, hogy a tudomány eredményéit produkció javára felhasználja, hogy milyen lázas sietséggel töri magát a kereskedelem, hogy a feldolgozott áruknak piacot teremtsen, hogyan épülnek a hosszú vasutak, milyen lendületet vesz a hajózás és mint enyészik el a földi távolság a telcgráf- kábelek révén, akkor bezzeg nem fogunk mosolyogni azon a jövendölésen, amelyet a vallás ideális világába szerelünk sorolni. Elmúlt az idő, amikor még a harcias fajjellem szerzett tiszteletet egy népnek. Mostanában nem a győzelem, hanem a győzelemmel való élés teszf a népek becslését. Ily célok felé ‘gravitál minden olyan nemzet, amely számot tart arra, hogy műveltnek mondassák. mással az ok és okozat összefüggésében van. Az ipar megteremtette nálunk a kereskedelmet, mely azonban még korántsem felel meg várakozásunknak. A praktikus angolok kereskedelmük segítségével olyan nagy társadalmi befolyást szereztek maguknak, amivel sok más nép nem dicsekedhet akkor sem, ha kardjával szerzett érvényt a nemzetiségének. Ez a társadalmi befolyás ér- i vény esül azután az irodalomban és művészetben is, mely Angliában fejlett, hogy az egész intelligens világ az angol fajjellem felé törekszik. Ez a törekvés addig természetes és jogosult, amig karakterünk a sok magunkra hatásellenére is épségben marad. Ámde öngyilkosságot követ el egy nemzet, ha egészen átadja magát egy másik nemzet kultúrájának. Ezzel megtagadta önmaga létét és nem érdemes arra, hogy továbbra is nemzetnek mondassák. A nemzetek karakterisztikuma pedig sajátos nyelvéből a történelem folyamán sajátságosán kialakult szokásaiból és hagyományaiból áll, melyekhez ragaszkodni szent kötelessége mindenkinek, aki a hazafi nevet nagyra becsüli. Ebből az ösztönszerű törekvésből kell magyarázni azt a nagy felbuzdulást, ami időről-időre egy nemzetén erőt vesz, hogy nyelvét idegen befolyás alul pecirt- kálja és hogy történeti emlékeit egybegyűjtve, kegyeletesen visszagondoljon zivataros múltjára. Lépést kell ugyan tartani más népek haladásával is, de e haladást olyan mód kell értékesíteni, hogy azt teljesen a magunk egyénisége szerint alkalmazva bevonjuk a nemzeti karak- terikum zománcával. így azután minden vívmány csak eszköz a nemzet megerősítésére. Mi világéletünkben küzdöttünk idegen fajok hegemóniája ellen. Rajtunk volt török rabigája és levetettük azt, tatárok vad csordái üldöztek bennünket és mi sok vér árán bár, de szerencsére kikerültük az uralmukat, a múlt századokban a germán elem kerekedett reánk és mi ezer balszerencse között megállottuk helyünket, a magyar nyelv és a magyar traditió ismét ott van, ahová kívánkozott. De a hatalom eszközeit nem becsüljük meg kellően. A magyarság, fájdalom, a régi báliíéletek hatása alól csak nehezen bontakozik ki. Benne van a konzervatív a természetében. Nem- tartja még úri dolognak az ipari és kereskedői foglalkozást és inkább viseli az úri lét kényelmes és cifra nyomorát, sem- minthogy a munka nyújtotta áldások után törje magát. E megszokott tulajdonokat kell sutba vetni, ha az európai versenyen kellőképen vértezve akarunk megjelenni. Meg kell menteni a magyar fajt a modern gazdasági élet számára; rá kell mutatni arra az elkorcsosulásra, ami más fajok ipari fölénye révén nekünk kell majd megsiny- leni és reá arra az áldásra, mely a derék és okos munka nyomán fakad. vmucxmtimianBtiA.wtaaaiuoaM'ttujmjártii ■■ i a mrmm A jövő az ipar állama. Most is az első iparos állam, Anglia viszi a vezérszerepet úgy a világkereskedelemben, mint minden más hatalomban. A hatalom és kereskedelem pedig egy„K Mr ni MIT Évek múltán. (Folyt, és vég».) De gazda nélkül csinálta a számadást, mert Csákány a ki szinte veszedelmesen szerette, hódolt az akaratának, de csak addig, a mig a szállongó, de általa soha sem hitt pletykák kőim! egynek a valóságáról meg nem győződött. Akkor eszeveszetten tört be a művésznőhöz. Mi történt köztük, nem tudja senki valószínű, hogy a leány páratlan okossága hárította el a nagyobb veszedelmet. E nevezetes látogatás után Csákány este a kaszinóban a barátai előtt becsületszavára kijelentette, hogy elmegy a fővárosból, leköszön hivataláról és visszavonul kis birtokára gazdálkodni, soha többé tájékára sem jön a városnak. Kérte barátait, vegyék ezt tudomásul. . El is ment, bár tépett szívvel; embergyülölövé lett és ekkor jött a tanács, hogy házasodjék meg, A leány, a kit választott, merőben ellentéte volt annak a másiknak, Csöndes, házias, lilomszerüen tiszta kék szemében nyugodt derű, inkább passzív természet. I Nagyon megszerette a mogorva embert, valósággal imádta, s a mikor hire ment az eljegyzésüknek, akad- \ tak, a kik megmondták a leánynak, hogy ne menjen hozzá Csákányhoz, mert az másba szerelmes gyermekkora óta, nagyon, olthatatlanul, de boldogtalanul, csak ! azért nősül, hogy vigasztalódjék. — Hát vigasztalni fogom az uramat — felelte. Ha kell, vigasztalni fogom egy egész életen át mindig. Ha halála napjáig tudja szeretni azt, a kit megszere- j tett szive első lobbanásával, akkor nagyon boldogtalan, ! de tiszteletre méltó bánata van. A ki így érez. az j csak nemes szivü ember lehet, megérdemli a vigasztalást. És nem kérdezett semmit az urától, az sem szólt soha semmit a múltról. Az asszonyka leste a gondolatát, ha egyedül akart lenni, egyedül hagyta és csodás érzékkel találta el, hogy mikor esik jól az urának az ő társasága. Ilyenkor kedves volt, jó, sohasem panaszkodott és sohasem volt szomorú, nehogy meglássa valaki. így csöndben éltek és nem zavarta őket semmi, csak két kis gyermek, két fiú. Hogy ezek megjöttek, növekedtek, teljes volt a boldogság a házban. Az évek pedig surrantak egymás után, szinte észrevétlenül. Tiz esztendő múlt el. A gyerekeknek már iskolába kellett volna menni a városba és Csákány már azon gondolkozott, hogy a feleségével küldi föl őket, a mikor jött egy levél: Feloldom a szava alól, hiszem, hogy meggyógyult ? hozza föl a gyermekeit, szeretném látni őket . . . Csákány csak olvasta, olvasta a levelet, a mikor belépett a felesége. Hirtelen elhatározással odanyuj- totta neki. Az asszony elolvasta, aztán nevetve szólt: — Megyünk, megyünk! — Nem féltesz ? — szólt Csákány. Nem én! — felelt az asszony határozottan. Egy kicsit dobogott a szive, de csititotta. Ám hadd lássuk a régi ideált, — gondolta magában. — Ki erősebb ? A művésznővel a Margitszigeten találkoztak. Csákány, a mikor megpillantotta, csalódottan hajtotta le a fejét. Egy rendkívül elegáns, de már virágkorán túl levő asszony állt előtte, a ki mosolygóit büszkén, konvencionálisán mindig, de kacagd már nem tudott. Csákány bemutatta a feleségét. Egy darabon, együtt mentek és tűzhelyükről beszélgettek. Csákány aztán előre ment a fiához. A legközelebbi fordulónál búcsúzták, mindnyájuknak jól esett, hogy elváltak. Csákányék még aznap hazautaztak. Otthon aztán, hogy együtt ültek a kertben, mint akkoriban gyakran szokták, szótlanul, Csákány szakította félbe a csöndet. — Neked volt igazad, édes nem volt veszedelmes a találkozás. Jól számítottál, nem szeretem többé ... Az asszony a szemébe nézett és csöndesen szólt: T