Kővárvidék, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-08-02 / 31. szám
évfolyam. »31 ik szám. Nagy sóink ut* Í908. aug. 2. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGY80MKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Egész évre Fel évre — Előfizetési ár: — — 8 K Negyed évre — o 4 K Egy szára ára — — 2 K 20 fillér. Főszerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. Felelős szerkesztő : Barna Benő. Vidéki újságírás. A vidéki újságíró és újság helyzete lényegesen elüt a fővárositól. A fővárosi újságíró magasabb nézőpontból foghatja föl hivatását, mert nem él azon személyek között, akikkel a tolla foglalkozik. Mert mi kára vagy baja lehet abból, ha szigorú kritikát mond a kormány tagjairól, a főkapitány-, a főpolgármesterről, vagy akármilyen országos potentátról ? A privát életben a legritkább esetben van csak érintkezése a főváros, vagy az ország uraival, és igy nem kell tartania attól, hogy a kávéházából, a kaszinóból, vagy a társaságából kinézik. Ezzel csak azt akarjuk kidomborítani, hogy a vidéki újságírónak ezerszerte több személyi tekintettel kell lennie, amikor az újságot írja, ha nem akarja magát városában lehetetlenné tenni és boldogulni kíván. Szólj igazat s betörik a fejed. Ezt a közmondást mintha a vidéki újságíróra csinálták volna. Aki becsületes újságíró és hivatásának nemességét átérzi, aki harcosa az igazságnak, az nagyon sokszor nem lehet tekintettel személyekre, mert éppen a közérdek, amelynek szolgálatában áll, követeli meg, hogy bizonyos személyeknek nem tetsző eseményeket vagy kommentárokat Írjon meg. Kislelkü, rövidlátó ember az, aki emiatt fordul az újságírás és az újságíró ellen, aki ilyen esetekben nem egyéb, mint az ítélő közvélemény végrehajtó közege. Hiszen éppen abban áll az újságírás közszükségletet kielégítő, magasztos hivatása, hogy ellenőrizze a társadalom vezetésére hivatott emberek működését és azt érdeme szerint dicsérje, vagy rosz- szalja. Gondoljuk csak meg, hogy micsoda elfajult viszonyok kapnának lábra a vármegyénél, a városnál, közintézményeinknél és a társadalomban, ha itt nem lenne őrző kherubként a közvélemény itélőszéke, a vidéki és a fővárosi sajtó. Ezért képezi alkotmányos életünknek egyik alapvető momentumát a sajtószabadság, amelyet a szabadságnak minden igaz barátja védelmez, dacára annak, hogy itt is, ott is merülnek fel visszaélések a sajtó terén. De ezeket a visszaéléseket nem szabad kivételes szigorral elbírálni, mert hiszen gyarló emberi intézmény a sajtó is. Minden országnak és minden város közönségének olyan sajtója van, amilyet megérdemel. Ez az egész világon elismert igazság. Gondolják meg ezt a mi ellenségeink és mindazok, akik bármi okból is neheztelnek az újságíróra. Amikor mi a közérdeket védelmezzük, akkor nem lehetünk tekintettel minden irányban, mert hiszen ha mindenkit csak dicsérni fogunk, ha minden rosszat, károsat és szennyeset elhallgatunk, akkor mindenki tudni fogja rólunk, hogy csak dicséretekből és hazugságokból élünk s a lapokat a kutya se fogja olvasni. Igazmondással a s/ijtó sohasem üt sebet a társadalom testén. Valamint a büntetőbíróság sem árt a társadalomnak büntető ítéletével. A sajtó hatalmával való visszaéléseknek legszigorúbb bírái a tisztességes újságírók, akik Istennek hála, még a túlnyomónál is nagyobb többségben vannak Magyarországon. Ezért elfogult és rosszmájú ember az, aki a magyar sajtót néhány becstelen tagjával azonosítja. A közönség érdeke, hogy mi Írjunk a közpályán szereplő személyekről és a közönséget érdeklő eseményekről. Tettük ezt a múltban és tenni fogjuk a jövőben, bárhogy okádják is ránk a tüzet a sajtó ellenségei. Jínmlél“ lárczaja. Évek múltán. Egy házasság történetét akarom elmondani, egy házasságét, a melynek boldogsága a boldogtalanságból fakad. Hogyan ? Én nem tudom megmagyarázni, csak azt fogom föl jegyezni híven, ami történt, a mit tudok, aztán találja ki mindenki, ha tudja, az igazságot. A történetem hőse Csákány Miklós földbirtokos. Ott ói lenn a Tisza mellett. Az ő házasságáról lészeu szó. Amikor úgy tiz esztendővel ezelőtt odakerült kis földjére, nagyon mogorva, szótalan ember volt. Már búskomorságtól féltették, a mikor valaki azt tanácsolta neki, hogy házasodjék meg. Csákány megfogadta a tanácsot. Nem szerette a leányt, de már olyan szenvedést okozott neki a bánata, hogy elhatározta: vagy főbe lövi magát, vagy — megházasodik. Hogy pedig miért volt bánatos, azt is elmondom. Diákkorában történt még, hogy halálosan, forrón, eszeveszetten belebolondult egy leányba, a szomszédjukba, az ispán leányába. Könnyű volt beleboloudulni, mert nagyon szép volt a leány, csupa báj és temperamentum. Miklós akkor tizenhét esztendős lehetett, a leány meg tizenöt. Két évig tartott az idilljük ott a pusztán. Ez a két év volt a tavasza életüknek. Csupa virág, derű, gondtalan, édes ifjúság. Csákány rabszolgája lett annak a kis leánynak, a ki kettőhöz értett nagyon: a daloiáshoz meg a kacagáshoz. Teremtő nagy Isten, hogy tudott kacagni. Csodás zene. engesz- telő imádság, aranyos jókedv voit egyszerre a kacagása, Pia elkezdte, még a vének komoly, régi festett képei is elmosolyodtak a falon s mintha az öreg óra ketyegése is kacajjá vált volna. Mindenható volt eZ a kacaj, ez a lány mindent el tudott vele intézni, mert a kire ránevetett, azt lekötelezte magának. Két évig tartott, amint mondottam az idilljük. Aztán fölkerült a fiú a fővárosba jogásznak, a leány pedig szinésznövendéknek. A mikor elváltak, az olyan különös volt. Csöndes alkonyattájban búcsúztak ott a jegenyék alatt s a fiú bus volt. — Ugy-e nem fog feledni, ugy-e latjuk egymást ? Fogadja meg, hogy az lesz hozzám, a ki volt s a legnagyobb ünneplés közepette sem felejt el engem — szólt kimondhatatlan szomorúan a fiú. A leány erre is elkacagla magát, édesen. — Már hogy feledném el, maga csacsi, az én gyermekkori pajtásomat I És' egyre kacagott, még a köuyein keresztül is kacagott, látszott rajta, hogy a síráshoz nem ért. így búcsúztak és amikor újra találkoztak, de más volt a leány. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Nagysornkut, Teleki-tár 888. sz. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Leányiskoláink és az élet. Régi közmondás szerint nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. És mégis úgy találjuk, hogy leányaink mikor a íelsőbb iskolákból kikerülnek, vajmi keveset tudnak mindabból, amit a gyakorlati élet megkíván tőlük. Ennek oka abban rejlik, hogy iskoláink és főképp a tankönyvek nélkülözik a praktikus alapot. Mindent tanulnak, csak éppen azt nem, ami az életben legszükségesebb. Bemagolják a legtávolibb földrészek geográfiáját, pontosan tudják, hogy Délamerika melyik indus falujában minő ruhát viselnek az indián nők, de nem tanulják meg a helyes öltözködés egészségügyi szabályait. Megtanulják a chemia legkomplikáltabb vegyfolyamatait, de fogalmuk sincs a helyes háztartási beosztásról, sőt még egy ártatlan rántást sem tudnak megkavarni. Más országokban majdnem minden helységnek van főzőiskolája, melyekben a konyhaművészet titkaiba gyakorlatilag is bevezetik a {elserdült leányokat, nálunk csak egy-kettő van a fővárosban, ezeket is alig látogatják. A felsőbb leányiskolák növendékei közül alig egyszázalék keresi fel őket. Ez pedig öreg hiba! A leány, mire a polgári iskolát befejezi, már tizennégy—tizenöt éves, hosszú ruhát visel, már-már férjhez menetelről is álmodik, pedig talán egyszerű rántott levest se tud csinálni — a maga tudományából, mert az alatt az idő alatt, míg anyja oldalán eltanulta volna a főzés mesterségét, az alatt az iskolában magas számtant és fizikát tanult. Megkomolyodott, megokosodott egy pár év alatt, | a pályáján pedig csodamód gyorsan haladt fölfelé, j Csákány udvarolt neki, mert uapról-napra jobban sze- | rette. És a mikor a leányból már ünnepelt színésznő lett, akkor látta Csákány, hogy ö tulajdonképpen boldogtalan. Miért? Mert ime, gyermekkori ábrándját hatalmas szenvedély alakjában átöröklötté férfi korára. A művésznőt pedig nem láthatta már olyan sokszor mint azelőtt, a meghitt pillanatok egyre ritkábbá vál- ! lak, mert hiszen egy hires színésznőnek nagyon sok j dolga van. Csákány azután egy önfeledt pillanatában, a mikor nagyon fájt neki valami, igy talált szólni hozzá : — Mit ígért, a mikor elváltunk ? — Ugyan, — szólt a leány — maga csacsi, hát i elfeledtem éu magát ? Hiszen maga legjobb barátom ! És kacagott ismét, valamivel hangosabban, melodi- kusabban, de hatásosabban, mint akkor és Csákány a szemébe nézve, csókolgatta a kezét. Hej, pedig dehogy váltotta ő be, a mit akkor ígért. A férfi szenvedélye csak növekedett, mint olaj a tűzre hatott reá a leány valóban nagy művészete. A leány pedig tudta ezt és bámulatra méltó ügyességgel ápolta ezt a szenvedélyt. Ki tudja nem veheti-e még valaha hasznát? Ez'a talentumos ember sokra viheti, taláu majd akkor, ha hozzáöregedtek a házas- zághoz, talán . « . (Folyt, köv.)
