Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1907-09-15 / 37. szám
2 KŐVARVIDÉK 1907. szeptember 15. sokat követelő tanári terv, meg a tömérdek mindenféle vaskos könyv. Az itt felsorolt bajokból származik azután az a bizonyos szellemi kifáradás. A mely miatt a középfaju iskolákat végzett diákok valósággal irtóznak az önképzéstől, a valódi tudás ez egyetlen eszközétől. Igaz ugyan, hogy sok diák hamarosan meglátja, mennyire keservesen való az érettségi vizsgálatok után hangoztatott frázis, hogy most már az iskola padjairól kikerült az életbe. És az élet, ez a mai modern élet hamarosan rárakja a sok diák vállára a megélhetés terhét, meg azt a gondot is, hogy miképen szerzi meg magának a felsőbb iskolai továbbképzés anyagi eszközeit. Az iskolába minden évben reménységgel küldi minden szülő a maga gyermekét. Most az iskolaév kezdetén sok szülői házból száll a magasba a fohász, hogy e reménység teljesüljön. Amikor az iskola hiányairól szólunk, ne feledjük el, hogy az iskolát a szülő nevelése támogatja és viszont. A jelen kor szelleme azt a tanácsot adja a pedagógusoknak és szülőknek egyaránt, hogy a jövő nemzedéket első sorban az életre nevelje. . A magyar gazdák. Magyarország főerőssége mindenkor a mezőgazdaság volt. Jövedelmének legtekintélyesebb hányada a mezőgazdasági terményekből került ki. Ezért féltve őrzött kincsünk maradt a földművelés, az állat- tenyésztés. A magyar gazda ragaszkodik az ő földjéhez, mert ez léte, vagyona, egzisztenciája. A jó termő, dús talajú, kövér földek meghozták ama értékeket, amiket ráfordított gondozások, fáradalmak, megnövelések révén joggal elvárhattak a gazdák. Szomorú valóság, hogy nem úgy van már most, mint egykor régen. A sok gondozás, munkálkodás sem használt, a mezőgazdaság nem hozta meg azt, mint valamikor. Rossz időjárások, elemi csapások, drága munkabérek, kivándorlások, sztrájkok mind-mind esőstül zúdultak a drága magyar földre és ezek a félszegségek bizony hathatósan voltak észlelhetők és érezhetők. Ezekkel szemben a gazdáknak nem szabad csüggedniök, kedvüket, energiájukat elveszíteni. Mindig nem maradhat igy és az állandó komoly és tetterős munka kell hogy meghozza a maga értékes gyümölcseit. A gazdák legutóbb Pécsett gyűltek össze, hogy megbeszéljék dolgaikat. Igen sok figyelemre méltó felszólalás hangzott el, mindegyike a mezőgazdaság dédelge- tését, gondozását, még nagyobb felkarolását hangoztatta, mert hát ezidő szerint még mindig főjövedelmi forrásunk a mező- gazdaság. A gazdáink ne is hanyagolják el a földet, melyet apáik szereztek, ne bízzák idegen kezekre, rajta éljenek, dolgozzanak, hogy minden verejtékcsöppjük igaz gyöngygyé váljék; ne prédálják el köny- nyelmüen a nagy kincset, a jó termőföldet, melynek lelkiismeretes gondozása nyomán áldás fakad. A gazdák felállítottak egy agrárius programot, mely csupa értékes pontozatok- ból áll és a melyek tetemesen hozzájárulnak a gazdák érdekeinek megóvásához, a mezőgazdaság fokozásához, fellendüléséhez. Azonban a gazdáknak nem szabad ridegen elzárkózniok a közgazdaság többi ágazatai elől, nem szabad figyelmen kívül hagyniok az ipart és a kereskedelmet, mely feldolgozza, illetve forgalomba hozza és továbbítja a terményeket. Sőt épen nálunk szükséges, hogy a mezőgazdaság harmonikusan haladjon az iparral és kereskedelemmel. Az itteni piacon kell feldolgozni az anyagot, a helybeli piacon kell elhelyezni az ipartermékeket. Lassan kell oda munkálkodnunk, hogy a mezőgazdaság emelkedésével arányos lépést tartson az iparunk is, hogy az ország boldogulhasson, ne legyen utópia, hogy e nemzet fiai boldogulhassanak. Mert hát — mint tudott dolog — az önálló vámterület ideje jó messze van. Tíz esztendő alatt még sokat, igen sokat lehet végezni, ha lankadatlan buzgalommal, fokozott munkakedvvel dolgozunk. Erősítjük a mezőgazdaságot, emellett iparunk fejlődésére is gondot fordítunk, hogy mire elérkezik a különválás ideje, ne legyünk készületlenül. Legyen erős iparunk, mely feldolgozni képes a mezőgazdaság terményeit, legyen erős kereskedelmünk, mely ezt elhelyezhesse. Mire elkövetkezik a gazdasági különválás ideje, idehaza minden a miénk legyen; ne legyünk ráutalva osztrák vagy Az aggastyán fölemelte a fejét és lassú hangon felelt: — Isten látja lelkemet, semmi elégedetlenség vagy zúgolódás nem volt én bennem az ő fenséges parancsai ellen. Mindig nyugodtan viseltem el a válságokat, amelyet a boldogság között rám bocsájtott s hitvesemnek és jó gyermekeimnek szeretete mindenért bőséges elégtétel volt nekem. De hely, keserű dolog az a szeretet boldogságában, amikor az imádott hitves, a rajongásig szeretett, féltve-féltett drága gyermeket korágyon fekve, lázban, szenvedni, vergődni kellett látnom és reszketve kellett gondolnom a pillanatra, nem szakit-e el egymástól örökre a halál? Amikor éjszakákat virrasztottam át szeretteimnek testi szenvedései fölött és nem tudtam segíteni, amikor a szenvedő azt mondta : fáj; s mosolygó arccal kellett vigaszt, bizalmat s reményt öntenem a betegségtől csüggedő lélekbe amikor magam vigasztalan voltam a csapás súlya alatt. Igaz, hogy a becsületes munka, megelégedés, hit és szeretteink szeretete a legnagyobb boldogság ezen a földön, de egy hosszú élet tapasztalatai után mondom; hogy a szeretet egyúttal örökös, gyötrő aggodalom szeretteink egészségéért, boldogságáért, életéért, jelenéért és jövőjéért. És szeretteinktől megválni a legnagyobb fájdalom az emberi szív összes fájdalmai között. Az angyalok gondolatokba merülve pillantottak az aggastyánra, aki - a földön hátrahagyott övéire emlékezvén vissza — alig birta visszatartani zokogását a gyötrelemtől, amelyet a válás tudata támasztott benne. Gábriel arkangyal végig simitotta a homlokát és halkan, hogy az aggastyán meg ne hallja, suttogta a körülötte állóknak :- íme tehát a szeretet és becsületesség boldogsága nem az a zavartalan boldogság, amelyet én keresek az emberben. Lássuk a második embert, akit elénk vezettek. Az aggastyán, akinek már nem volt több mondanivalója, hátrahuzódott s előre lépett a három ember közül a második, aki a következőkép szólott: — Én is becsületes ember voltam, mert sem nem gyilkoltam, sem nem loptam vagy raboltam; hanem én bennem mindenesetre több volt a szeretet a világi örömök iránt, mint a tiszteletreméltó agg férfiúban, aki előttem ezen a helyen állott. Én nekem Isten megadta azt a gazdagságot, amelylyel mindent él lehet érni a földön s én bizony fel is használtam kincseimet a magam gyönyörűségére. Semmi örömet sem vontam meg magamtól s mondhatom, sok j élvezetben részem volt, aminőt az aggastyán sohasem Ízlelt. De most, miután már túl vagyok az életen, meg kell vallanom, hogy szívesebben éltem volna olyan szerény viszonyok között, mint ez agg férfiú, csak ösmerhettem volna az olthatatlan, benső szeretetet, amelyről ő szólott. És amikor szeretteim életéért és boldogságáért reszketve kellett volna aggódnom: százszorta boldogabbnak éreztem volna magamat, mint igy, pénzzel megvásárolt mulékony gyönyöreim között. Mert a gazdagság csupán szerencse, de belőlem is egy élet tapasztalata szól, nem boldogság. Ezzel a boldog alan gazdag ember visszalépett és mialatt az angyalok ismét tűnődve néztek össze, a harmadik előlépett, könnyedén meghajolva előttük. — Én nekem — szólott szinte derülten — szintén meg volt a családi boldogságom, mint az aggastyánnak, de megvoltak világi örömeim is, mint eme gazdag férfiúnak. A családi boldogságból csak addig vettem ki a részemet, amig jól esett s amikor kissé meguntam, más gyönyörűségekkel igyekeztem kápráztatni magamat. Igaz, hogy nem voltak kincseim, mint a szerencsés gazdagnak, de hála Isten’, volt hitelem és csinálhattam adósságot annyit, amennyire szükségem volt. A sors csapásain sohasem tudtam sokat búsulni s ha bánatom volt, úgy hiszem, kötelességet teljesítettem magam iránt: vigasztalódást keresve az élet uj és uj szépségeiben. Nem csaltam, nem loptam, de valami nagy elveket sem vallottam soha s adósságaimat is csak fölösleges pénzemből fizettem. Az embernek — gondolám — végre is joga van élni, ha már született s azt mondom, nem teszi helyesen, aki ki nem használja az életét és fiatalságát, addig, amig lehet. — Most ugyan már mindennek vége s akikkel annyi kellemes órát töltöttem, alkalmasint hamar elfelejtenek odalent, de nem baj: legalább elmondhatom, hogy eleget éltem. Gyermekeim pedig, akik árván maradtak utánam, majd csak megélnek valahogy. Mert az én vérem olyan, hogy azzal a jég hátán is meglehet élni. Ezzel még egyszer könnyedén meghajtotta magát az angyalok serege előtt s mint akinek nincs több mondanivalója, mosolygva szinten visszavonult. Az angyalok, akik valamennyien mohó füllel hallgatták a könnyelmű ember beszédét, élénk suttogást kezdtek maguk között, tárgyalva a legutóbb elhangzott szavakat. Gábriel arkangyal pedig, miután egy pillanatig derülten pillantott maga elé, felvillanyozva fordult a gyülekezethez : — Valóban, ez a könnyelmű a legboldogabb ember valamennyi között ! Zsoldos László. A pAlltrd legforgalmasabb helyen egy üzlethelyiség Iára- i CJ ti Liyd hattal és az udvaron megfelelő lakással 1907. év junius hó 1-től fSU"* bérbe kiadó. Értekezhetni alulírott tulajdonossal, E3 C HL EH BÉNI.