Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1907-01-06 / 1. szám

1907. január 6. KŐVÁRVIDEK 3 Áz igazmondás a szónoklatban.*) Irta: Szitnyci! Elek. Kisebb vagy nagyobb mértékben mind­nyájan előadók vagyunk. Kiki referál a saját és mások ügyéről, a világ folyásáról, még pedig vagy övéinek a családban, vagy az ismerősök­nek a társaságban; egyesek állásuknál fogva különböző fórumok előtt hivatalosan is mint előadók szerepelnek. Az élőszóbeli előadás az emberek egymással való érintkezésének közege és anyaga lévén, már e tekintben is nagy fontosságú. Annak, amivé lettünk, amik vagyunk és ami reánk vár, igen jelentékeny részét az elő­adásnak köszönhetjük. Mig az ember felnöve­kedik, nagyobbára környezetének, a szülőknek, az iskolának, a társaságnak élőszóbeli előadá­sából tanulja a világot megismerni. Az élőszó­beli előadás az első oktatónk; megnyitja az értelem kapuit, érzelmeket támaszt és fejleszt, erkölcsi elvekkel látja el elménket és szeren­csés halandó, aki ezt már idejekorán oly for­mában nyeri, amilyen a nevelés tekintetéből kívánatos. Azonban egyoldalúan bírálnék meg a dol­gokat, ha csak mások hatásának tulajdoníta­nék azt, amik vagyunk; sorsunk és állásunk, az emberektől való megitéltetésünk bizonyos részben attól is függ, hogy miképen tudunk és szoktunk az egymással való érintkezésben, vagy hivatalos állásunkban referálni a saját dolgaink­ról, mások ügyéről, a világ folyásáról. Mert, hogy a beszédnek gyümölcse is legyen, hogy az előadó a kívánt célt elérje épen nem elég, csak hogy beszéljen, mert mint Göthe találóan mondja: „Blasen ist nicht flöten!“ Nemcsak a tettek beszélnek, előadásunk maga is jellemez. A tett már végrehajtott gon­dolat, az igazi beszédben tehát a még végre nem hajtott gondolatot, vagy a lélek állapotját vizsgáljuk. Az előadónak azonban más céljai is vannak, minthogy az ő gondolatmenetét szemléltesse, lelkének állapotáról képet nyújtson. Az előadó rendesen bennünk is azt a — De hisz gz a fiú még nem is nagykorú - világosította fel a tiszttartó. — Persze, hogy nem. Csak másfél év múlva lenne az esküvő. — No addig — mondotta a tiszttartó — sok viz folyik le a Dunán. Ebben tökéletesen igaza volt a tiszttartó­nak. Egyebekben azonban cserben hagyta a jóslélek. Buzsonkay másfél év után pontosan beállított, hogy ünnepiesen megtartsa az eljegy­zést Ilonkával. Apja is vele jött. Hát ez nem tréfa. A tiszttartó hirtelen fron­tot változtatott. — Látom — mondotta — hogy nem ku­koricára játszanak. Mint legidősebb rokon egyenesen vezető­A tiszttartó nagyon komoly arcot vágott. Aztán kenetesen igy szólt: — Miklós öcsém, sohasem tartottalak va­lami nagy lumennek, de hogy ekkora ökör légy, azt még sem hittem . . . Aztán elmagyarázta, hogy milyen rettene­tes naivság, ostobaság kell ahhoz, hogy ilyes­mit valaki komolyan vegyen. Az a fickó be volt rúgva, sokat pezsgőzött stb. Szavait igy fejezte be: — Jobban tennéd, ha hazamennél és jól megmosnád a leányod fejét. Mert az, a mit tegnap tett, az igazán csúnya dolog. Tudtam, hogy valami skandalum keveredik belőle. Mond­tam nektek, ugy-e? A kántor igyekezett magát mentegetni. Es- küdözött, hogy neki esze-ágában se volt, hogy ilyen vöt csípjen magának. De hát mit tehet ő arról, hogy az a fiú bolond? O bizony oda­ígérte a leányát, akárhogy Ítélik is meg az emberek. lelki pyocessust akarja megindítani, amely az ő lelkében megy végbe; azt akarja, hogy mi is úgy gondolkozzunk bizonyos tárgyak felől, mint ő; hogy ugyanoly érzelmek keletkezzenek bennünk, mint ő benne; hogy ugyanazt akar­juk, amit ő akar: szóval meg akar minket győzni valamiről. Beszélni és meggyőzőleg be­szélni, ezek között igen nagy külömbség van. E különbségről, illetve a meggyőző elő­adásról akarunk itt szólani. Be akarjuk bizonyí­tani, hogy a meggyőző előadás nemcsak ismereteink igazi voltától, nemcsak a megfelelő nyelvi formától, nemcsak ennek értelmes elmon­dásától, hanem személyiségünk értékétől is függ. Hogy ezen tulajdonoknak egyesilése egy személyben nem mindennapi dolog, az áll; de hogy épen születnie kellene a meggyőző előaódnak, a szónoknak, azt el nem ismerjük. Amint az igaz ismeret, világos stylus, értelmes elmondás, jellem, megfelelő nevelés, szorgalom és kitartás által külön-külön is meg­szerezhetők: úgy szerezhetők meg együtte­sen is. Ha olyan szónokra gondolunk, aki egy személyben bölcsész, költő, festő, szobrász, zenész akar lenni, aki nemcsak igazságot akar j hirdetni, hanem mint költő a phantásia képei, | hasonlatai, plastikus nyelvezete, szépen csengő körmondatai által, mint színész a páthos által akarja a hallgatóságot nemcsak meggyőzni, ha­nem meg is indítani, az indulatokat felkorbá­csolni: már az ilyennek, akit inkább bűvésznek neveznénk, megengedjük, hogy születnie kell. Az igazság és érzelem útja azonban sok­kal egyszerűbb, semhogy ily nagy apparátusra szorulna. Nem ilyen szónokra gondolunk, sőt nem is ismerjük el meggyőző szónoknak. Az élet szövevényes, nehéz és sötét utain igaz fényre s nem díszes lampionokra, vagy bengali tűzre van szükségünk. Az élőszóbeli előadás a társadalmi élet legprimitívebb állapotától egészen napjainkig úgy az egyesek, mint testületek, városok, álla­mok sorsára mindig nagy befolyást gyakorolt; minden ország története azt tanitja, hogy a nyilvános szónokok képesek voltak kritikus helyzeteket teremteni, a válságos helyzetekben az egész áramlatot egy bizonyos irányba te. szerepet követelt magának. Ő intézkedett minden irányban. — A két ieányom lesz a nyoszolyólány. Az eljegyzést nálam ünnepeljük meg. Nem a kántoriakban. Ne lássanak szegénységet. Majd megmutatjuk, hogy minket Káspárokat se a gólya költött. A tiszttartói lakban megtörténtek a szük­séges előkészületek. Mindenki talpon állott. A tisztartóné arca sugárzott az örömtől. Már tizenkét éve, hogy ajándékba kapott kanonok nagybátyától tizenkét remekmívű evőeszközt, nehéz ^vert ezüstből, gyönyörű cizelással. Éppen tizenketten lesznek a vacsoránál. Tudniillik a vőlegény, a menyasszony, ő, a férje, a két leánya, az öreg Buzsonkay, a főszolgabíró, szolgabiró, a plébános, a szám­tartó és az Írnok. Mindenkinek jut. Sokat Ígért magának abból a hatásból, a mit az evőeszközök kelteni, fognak. Maga gondoskodott az asztalteritéséről és elrendezéséről. Minden ragyogott, fénylett. A tiszttartóné büszkén tartott szemlét. Azután rendezkedett tovább: Ez itt fog ülni, az ott fog ülni. A szobalány gondosan figyelt. Aztán jámbor arceal fölvetette a kérdést: — Hát a kántor urnák hova terítünk ? A tiszttartóné ajkába harapott. A kántor­ról, sógoráról, tisztára megfeledkezett. Szemei­ből harag cikkázott. Siránkozva jajdult fel: — Tessék nem lesz elég az eszeájg! Aztán bosszúsan tette hozzá: — Minek is jön ide az a vén szamár? z. n. relni, millióknak sorsán lendíteni, vagy millió­kat a szerencsétlenségbe taszítani. Gondoljunk csak Kossuth Lajos szavainak bűvös erejére, előadásának hatalmára és hatására s meg fog­juk őt érteni, amidőn legválságosabb pillanat­ban, egyik parlamenti beszédét igy kezdi: „Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felriassza a halottakat.“ Minél magasabb fokon áll valamely testület vagy állam, annál nagyobb tért és hatást enged a szónok; áll ez különösen az alkotmányos, parlamentáris életre. Előny ez, de hátrány is, mert a szónok, az előadó nemcsak vezethet, de félre is vezethet. Tévedés volna azt hinni, hogy az úgynevezett nagy szónokok mind egy­úttal felvilágosítok, helyes vezetők, az igaznak és jónak bajnokai is. Figyelemre és megfonto­lásra méltó, amit épen e tárgyat illetőleg a világhírű angol történetiró, Macaulay mond: „A parlamentáris kormány a szónok kormánya. Ilyen kormány alatt a szónoki tehetség a leg­becsesebb mindazon tulajdonok között, melyek­nek egy politikus birtokába lehet és ez legma­gasabb fokban lehet meg valakiben, a nélkül, hogy itélőtehetség, akaraterő, az emberek jel­lemének, ez idők jelének felismerése anélkül, hogy, a törvényhozás a nemzetgazdaságtan alapelemeinek ismerete, vagy valami tehet­ség, a diplomaczia vagy hadviselés iránt, vele össze volna kapcsolva. „Ezt a különösen hangzó igazságot Macaulay a történelem ezer és ezer eseteiből extrahálta. De kell-e nagy történetíróhoz vagy a világ történelemhez folyamodnunk, hogy e tekintet­ben felvilágosítást nyerhessünk? A magánélet ezer és ezer viszonya nem azt mutatja-e, hogy az ügyes fecsegők, a folyékonyan, simán és mindenről társalgók, a mindenhez nagy pát- hoszszal hozzászólók, az idézetek tárának phrá- sisaiból táplálkozók igen sok esetben értelem-, érzelem- és jellemhiányokat takargatnak. Amint Macaulay nem kegyelmez sok szónoknak, úgy nem kegyelmez Nisard, a kitűnő francia irodalom- történész sok költőnek és amit Nisard a köl­tőkről általában mond, az áll viszont a szóno­kokra is. Nem oly szigorúan Ítél ugyan Nisard a költőről, mint a Dumas, aki kételkedik abban, hogy a lángész rnást is szerethessen, mint ön­magát; de nem hiszi, hogy az egyéni költé­szetben minden az egyén hű kinyomata, sem­hogy mindazt, amit leírtak igazán át is érezték volna. Nem egy, úgymond, a költemények közül az iró helyett azt a hízelgő képet mutatja be, melyet magáról hátrahagyni akarna. Ebben áll az egyéni költészet csalékony volta; de ahol az arckép híven adja vissza az eredetit, a művé­szet nem bir ennél ineghatóbb szépségeket felmutatni. A mi célunk az alábbiakban éppen azzal foglalkozni, hogy milyen legyen az arckép, hogy t. i. az eredetit, az igazságot és lelkünk álla­potát híven adja vissza. Ehhez képest szólni fogunk általában a tartalomról, az alakról, az indulatról és az előadásról. Az előadó, a felolvasó célja csak kétféle lehet: megimertetni valakivel valamit és akarati alhatározást kelteni valakiben. Bármi legyen is imertetésünk, előadásunk tárgya, világos, helyes gondolataink a tárgyról csak akkor lesznek, ha a tárgyat alaposan ismerjük. Alapos ismeret- szerzés tehát az első és legfontosabb lépés minden előadáshoz. Itt ismét az a kérdés tá­madhat, hogy jutunk alapos ismeretekhez ? Bár­minek helyes felfogásához, megtanulásához az első lépés: a helyes megfigyelés. Csak aki jól ügyel meg valamely tárgyat, csak abban fog a tárgynak megfelelő képzet alakulni. A testi •zem itt csaknem oly fontos tényező, mint a lelki. Ha valamely tárgyra nézünk, arról első sorban csakis nagyon általános képet nyerünk. *Ezen czikket szerzőnek szives engedelmével „Tanulmányok“ cimü művéből vettük át, melynek második kiadása jelent meg a Franklin-társulatnál.

Next

/
Oldalképek
Tartalom