Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1907-06-23 / 25. szám
2 senek el minden lehetőt, hogy gyermekeik megtanulják a magyar nyelvet. Elismeréssel adózunk a tanítói karnak a végzett munkáért, örömmel tapasztalták a szülők, hogy gyermekeik kevés kivétellel nagyon szép eredményt tudtak felmutatni. Különösen észlelhető volt az előmenetel az olyan gyermekeknél, akik az iskolába való lépés előtt a magyar nyelvet nem bírták. Hogy mily élénkséget nyújt községünknek az elemi iskola, csak akkor tapasztaljuk, a midőn az iskolák bezáródnak és el sem képzelhetjük, hogy mennyivel más lenne, mennyivel élén- kebb lenne községünk, ha legalább egy polgári iskolánk lenne, ez óhaja lenne nemcsak községünknek, de az egész Kővárvidéknek. Bár ezen óhajunk mielőbb teljesülne! Indítványok a magyar nép felsegitésére. Nem is gondolják a képviselő urak, milyen örömet okoztak a magyar nép széles rétegeinek azzal, hogy megállapodtak annak az öt indítványnak megtételében, amelyekről mostanában volt szó a napisajtóban. Nem tudjuk még, hogy mi lesz a sorsa ennek az öt indítványnak, de mindenesetre jóleső tudattal tölt el már az a körülmény is, hogy ismerik odafönt a mi bajainkat és úgy akarnak segíteni mi rajtunk, ahogyan azt mi sze- retnők. Az öt indítvány egyike az ipartörvény revízióját célozza és ha ezt az uj törvényt úgy csinálják meg, ahogy azt a kisiparosok kontemplálják, akkor az alkalmas is lesz arra, hogy az elhanyagolt, vesződő kisiparunknak uj lendületet adjon. Kisiparunk legnagyobb baja a gyárak versenyében rejlik; azon gyárak versenyében, amelyeket az állam elhalmoz minden elképzelhető kedvezménnyel. Ezeket a kedvezményeket a jövőben meg KŐVÁRVIDÉK kell osztani a nagy és kisipar között. Szükséges, hogy törvény mondja ki, hogy mindes egyes közszállitásnál, vagy építkezésnél és minden elképzelhető állami j munkánál, melynél ipari munkára is szükség van, a kisipar legalább olyan arányban részesedjék, mint a nagyipar. Szól a másik indítvány az adótörvényreformjáról és reméljük, hogy az indítványt tevők nem gondoltak egyébre, mint a fokozatos adóra. Az olyan reform, amely nem a fokozatosság elvén alapszik, csak íélmunka. Ha fel nem szabadítjuk a magyar termőföldet a reá nehezedő rettentő adóterhek alól olyképen, hogy a nagybirtok hatványozottan többet adózzon, mint a kis és középbirtok, akkor elhibáztuk az adóreformot. Mert csak úgy lehet kielégíteni a milliónyi kisgazda évtizedes jogos köve- léseit. Természetes, hogy ki kell terjeszkednie az adóreformnak az összes többi adónemekre is, de ezeknek elenyésző ; csekély fontosságuk van a földadó fokozatosságához képest. Van egy indítvány a parcellázásra is. De ez is csak fél intézkedés lesz akkor, ha a parcellázás az állam részéről incidentialiter történik. Mikor a magyar nép százezreit kergeti ki az országból a földéhség és a inncsetlenség, általános eredményt egy-két nagybirtok parceilázá- zásától várni nem lehet. Ne felejtsék el nagybirtokosaink, hogy 1848-ban az európai közszellem ellenálhatatlan nyomása alatt felszabadították a jobbágyságot. Hasonló önmérséklésre és áldozat- készségre van szükség most is. Kell, hogy Magyarországon egy uj földbirtokpolitikát inauguraljanak, amely földbirtokpolitikának magva az legyen, hogy kis- birtokhoz kell juttatni a földnépét és ezzel lekötni mindörökre. Pedzi az egyik indítvány a latifundiumok korlátozását is. Nézetünk szerint nem elég a pedzés. Nézetünk szerint a latifundiumokat fel kell szabadítani és uj latifundiumok keletkezését törvényhozásilag lehetetlenné kell tenni. Mert igen nagy, a legmélyebb rétegekig ható bajok vannak ebben az országban és csak radikális eszközök segítségével küzdhetjük le ezeket. A tisztességes kereskedelem védelme, az uzsora üldözése is alkalmas a nép helyzetének megkönnyítésére. Ismételjük, örömmel üdvözöljük az illetékes körökben megindult népfelsegi- tési akciót és kíváncsian várjuk, megvalósulnak-e a hirdetett igék? Lesz-e gyümölcs a fán? Szokatlanul nyomott, nehézkes a levegő. Valami kóvályog benne és nem tudjuk, hogy nem úgy van, mint kéne lenni és mégse tudjuk megnevezni, nem bukkannak rá erre a különös valamire. Mi csak észleljük, látjuk, olvassuk és tapasztaljuk. hogy köröttünk tulajdonképen mi történik. Drágán lakunk, élelmiszereink megfizethetetlenek, egyéb közszükségletek ára is emelkedett és egyre emelkedik. Rossz a termés, sok a munkanélküli, egyre nagyobb arányokat ölt a kivándorlás; földek parlagon hevernek, a kisiparosok elégedetlenkednek, a mezőgazdasági munkások szintén nincsenek helyzetükkel megelégedve, sőt a gazdák sem, mint az utóbb lefolyt cseléd-törvény tárgyalásakor látni való volt. Munkaadó és munkás, egykép panaszkodik. Általában mindenki jajveszékel. De azért nem szomorú az ország, nem busul a nemzet hona állapotján. Amerre nézünk, amerre járunk, minde- ! nütt dinom-dánom, mulatozás, duhajkodás, mintha semmiféle gond nem bántaná a népet, e hon fiait. A széles e hazában megnyilvánuló murizás amellett bizonyít, hogy van pénze a magyarnak; sőt a külföldön is széltében-hosszában meggyőződhetik az idegen, hogy nem szegény a magyar. Avagy ez a mulatozás azért van, mert hát sirva vigad a magyar? Nem hiszszük. E féktelen mulatozás, dinom- dánomozás a könnyelműség csalhatatlan jele. Felette könnyelműek vagyunk és a könnyelmű nem tud józanul gondolkodni. Közben meg belső ellenségeink ugyancsak megnövekednek, nem is szólva a külellensé- geinkről. Mintha oly jó módban leledzenénk, fojtogatni, kizsákmányolni akarnak bennünket. Mert Hazafelé indultam és alig értem az ut kanyarulatához, az egyik nyaraló ablakában fehérruhás leányt pillantottam meg. Szőke haját ide-oda libbentette a szellő, kék szeme szinte lángolt az alkony bíborában. Nagyot dobbant a szivem és megint azt mondtam: Adél! — Amikor a nyaralóhoz értem, felköszöntem a leánynak, amit ő mosolyogva fogadott el. Akkor bátorságot nyerten és felszóltam neki: Adél! Mielőtt elkanyarodtam az utón, visszanéztem. A leány ott állt és ahogy a tekintetünk találkozott, ismét mosolygott. Ettől kezdve gyakran találkoztam Adéllal a társaságban és rabjává lettem. Különös volt, hogy soha senkivel sem beszélt, csak velem és ha feszülten hallgattam szavait, a többiek csodálkoznak, hogy mily szórakozott vagyok. És én rabja voltam , Adélnak, mint Hoffmann volt Olimpiának. És ez idő mig kiesik szivünkből, a legfélelmesebb gyengeség: ez a legszínesebb! Amikor az utolsó morzsa is elfogyott, elkezdtünk öregedni. Jönnek a szürke napok, jönnek a szürke hajszálak és megjön az irónia. De ez már a vendégek között az utolsó. Ha tudtam volna, minő szenvedést okoz még nekem az irisz-virág! Eleinte tagadtam, hogy megtévedt rab vagyok. De azt hiszem : csak ámítottam magamat. És Adél, ő mindent tudott. De legcsodálatosabban mégis hazudni tudott. Ha rajta kaptam: gúnyolódott, vagy dudorászott: Virágos kenderben pitty-pilatty......................És ha legázolt önérzetem már elviselhetlen fájdalmat okozott és szemére lobbantottam méltatlan bánásmódját, ő j csak mosolygott. És én megint csak a meg- tévelyedett rabszolga voltam! Végül egyik estén rávitt a sátán, hogy beismertem, ^bevallottam megtévelyedésemet a leánynak. Ő meghallgatott, aztán sírni kezdett. I Gyötrelmes percek voltak ezek ! Úgy éreztem, : hogy az őrület nehezedik rám és az fojtogat. Tudom, hogy akkor, kábultságomban, az életem is oda adtam volna érte! Másnap nagy társaságban találkoztunk. Adél csodaszép volt, de komoly és hallgatag. Teljesen elvesztem mellette. A társaság körülrajongta és neki egyetlen pillantása sem volt számomra. Amikor újra találkoztunk, szórakozottan hallgatta szavaimat. Azután azt mondta, hogy a szél megkuszálta a haját és leeresztette fejéről az aranyzuhatagot. A tükör előtt állt és mosolyogva nézte kínos vergődésemet. Mögötte álltam és látván mosolyát, arcomat a kezembe temettem és véres, szivszaggató csatát vívtam a démonnal, amelyik elveszi a tévelygő eszét és szivét. Adél azonban minderről nem tudott semmit; halkan dúdolta: Virágos kenderben pitty-palatty! .... Keresztülvitt minden színes őrületen és minden poklon, csak sajnálni, csak megkönyörülni nem tudott soha, egyetlen pillanatban sem. Amikor már koldussá tette a lelkemet: meggyülöltem. Elkerültem, de ő csak nevetett és azt mondta, hogy jobb, ha nem látjuk egymást. Elváltam tőle. Erősen megfogadtam, hogy többé nem látom soha. Másnap aztán — megvárt. És én aztán visszaestem az őrjöngésbe. Akkor még jobban gyűlöltem. Két napot, két éjjelt álmatlanul töltöttem és elkerültem Adélt. A harmadik estén aztán halálra fáradtan roskadtam le. És a következő pillanatban csodás álomkép derült fel előttem. Hatalmas fény kelt az éjszakában és Adél tündökölve, hajában világoskék virágszirmokkal jött hozzám. Bérbeadó üzlethelyiségek és lakás. A Fő-utcán a piac-tér szomszédságában újonnan épülő szálloda és vendéglő épületemben két nagy üzlet helyiség kirakatokkal ahoz megfelelő lakással folyó évi november í=től kezdődőleg bérbe kiadó. Értekezhetni STERN ÁRÍTIN tulajdonossal.
