Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1907-05-26 / 21. szám
1907. május 26. KŐVÁRVIDÉK fölcseréltetni, oly helyeken azonban, melyek szakiskolák létesítésére nem alkalmasak, e tanfolyamok, mesterek és segédek részére állandóbb jelleggel terveztetnek. A debreczeni kereskedelmi és iparkamara is megbízást nyert, hogy a kerületből az iparosságnak ily tanfolyamokra vonatkozó kívánalmait összegyűjtse és fölterjeszsze. Nemrég a kamara e megbízásnak eleget is tett. A kamara sajnálattal észlelte, hogy sok nagy városban, melyekben pedig ez iparoktatási intézmény nagy gyakorlati hasznai igen szükségesek volnának, részben az iparosság, részben a hatóságok közönye miatt, nem jelentkezett megfelelő mérvű kivánalom. Örvendetes azonban, hogy viszont több helyről a tanulni, fejlődni vágyásának számos jele tapasztalható. Nagybányáról a szabó, czipész és asztalos iparban, Felsőbányáról pedig a fazekas iparban kértek tanfolyamokat. Ezenkívül még Debreczen, Szatmár, Nyíregyháza, Karczag, Kisvárda, Hajdúböszörmény, Törökszentmiklós, Hajdudorog, Jászapáti, Halmi kértek a kamarától ipari tanfolyamokat. Útban hazafelé. i. Jlz olasz égnek ragyogása Csábit, megbúvói és befon, § én szemeimet rajt feledtem Egy édes asszonyon. § mikor a vonat zakatolva Jfazafelé rohant velem, cfí szép emlék még átozikázott Merengő telkemen. De mikor itthon kis családom Jj karjaim közé omolt, Egy perez alatt eltűnt az emlék, Szét pattant .... vége volt. I . . . II. Bűbájosabb nyelv az olasznál Mincs a világon egy se más, Minden szava oly lágy, oly édes Mint egy szerelmi vallomás. S mint vallomásnál kar a karba. Fonódnak össze a szavak, Jfogy mint egy röpke, bűvös álom, Mint egy sóhaj, elszálljanak . . . De a határon, mikor újra Felém csendült a honi dal, Éreztem: legszebb az olasz nyelv, De annál is szebb a — magyar I Fehér Jenő. . CSARNOK. Egy modern ifjú hölgy. Türelmes olvasóm, ismered-e a pályaudvart és az ő nagy jelentőségét a mindennapi élet zavaros forgatagában? Tudod-e, érted-e, érzed-e vájjon, m iaz, amikor podgyásszal megrakodva, útra készen betoppansz az utasoktól nyüzsgő váróteremben s 'etelepedvén úti táskád mellé, várod, mikor nyit be a perronajtón a tekintélyes vasúti kapus, hogy nagyot és hangosat kiáltván, a te vonatod indulását jelezze? A váróterem, igen forduló pont az életben, mert itt dől el jobbra, vagy balra a kocka, amelylyel egész életünkön keresztül játszunk. A váróterem addig egymással volt embereket szétválaszt és ilyeneket egy irányba terel ugyanegy vonaton. Iskolatársakat, akik nyolc éven át együtt jártak a gimnáziumba, érettségi vizsgálat után a váróteremből, akik utoljára vannak együtt, óh mennyi külömböző, sőt ellentétes irányba sodor el az élet vonata! És aztán meglehet, sohasem látják egymást többé, s ha a fárasztó örökös utazásban valamikor összekerülnek újra valamelyik állomáson, ki tudja, a nagy sietségben egymásra ösmerve a két régi pajtás, aki valaha együtt nótázott a gyepen s alkalmasint együtt faragott gyarló, de kedves emlékű szerelmes verseket 5 hozzá, az első ideálhoz. Igen, fordulj csak arra, türelmes olvasóm, szegény halandó utitársam világos uti- köpenyben, keztyüs kacsójában, nehéz illatú, fonnyadt bokrétát szorongatva most suhan be egy a váróterembe az első ideál. Komoly, boldog ur hozza a karján, aki sohasem ismerte a szerelmes verseket faragó két diákot, mert a kettő közül ő már a harmadik, negyedik, vagy még sokkal inkább az ötödik, mig a kisasszony elfogadható kérőre talált; diák korában pedig ő is, oh, bizonyára ő is egészen más vidéken és egészen más kicsi lánynak irta az epedő verseket. De ime, most egymás karján vannak a váróteremben, s indul a vonat, majd együtt föl rá, s együtt robognak tova, a jó Isten lát a jövőbe, hogy hova ? Mentek a várótermekbe, időzni, türelmes olvasóm, hiszen ezerféle elhatározó mozzanata az emberek életének, amit itt látott. . . . Verőfényes, októberi délután volt, s a váróteremben — kivételesen — senki sem volt, csak én, meg ő, egy madonna arcú, karcsú, szőke ifjú leány. Csekély málhája előtte voll az asztalkán, s szótalanul ült a széken, amint szende mélasággal maga elé nézett. Isten emre, bájos gyermek volt, s én, habár nem aszfaltbetyár, — igaz, hogy tisztelettel és félénken, — de megszólítottam, hozzája lépve: — Hova utazik, kisasszony? Rám,pillantott,s hirtelen lesütöttea szemét: — Én uraim! óh, valóban magam sem tudom. Meglepve néztem rá: — Hogyan kisasszony. — Anyám küldött ki ide — szólt — hogy majd utánam jön. De már egy órája várom, s nem jön. Késik. Nem tudom, hol marad ily sokáig. Már mellette ültem a széken s elragdtatva merülten finom vonásaiba. Éreztem, hogy ez alatt, a rövidke perc alatt, nem tudom mikép. de olyan rabjává lettem. — Kisasszony kedves. . . . — Ida, — jegyezte meg ő bájos mosolylyal. — . . . Tehát kedves Iduska kisasszony nem sejti, nem képzeli, mennyire nyomja valami a lelkemet. Maga olyan szép, olyan végtelen bájos teremtés, hogy. . . . Kérdőleg vetette rám a nagy kék szeme- párját, s én attól a pillantástól most már valósággal lázba jőve, folytattam. — . . . Hogy én nem bírok magának ellenállni, én szeretem, és azt akarom, hogy legyen a feleségem, Iduska, az enyém akinek — itt megragadtam a kezét — én örökre szerető, hűséges barátja, jóakarója, ura lennék! — De hová beszél, — hallottam a leány ijedten rebbenő hangját - az Istenért! Éreztem, hogy vissza akarja huzni a kezét az enyémtől; de én nem engedtem, hanem egészen magamhoz vontam és — beh jó, hogy senki sem volt a váróteremben! - heves forró csókjaimmal borítottam. 0 pirulva, zavartan, úgy láttam meghatottan tekintett rám, amint hol lesütötte a szemét, hol rám emelte. . . . — Istenem, - rebegte végül — hát, ha csakugyan szeret. . . . — Igen, Iduskám, vágtam a szavába - maga velem jön az én kis falumba, és mi úgy fogunk ott élni, mint két szerelmes gerlicemadár! A keresetem, igaz, most még csak ezerkétszáz. . . . — Első csöngetés! — nyitót most be a terembe a vasúti kapus és halottam, ahogy a kiáltott állomások közt az én falum nevét kiáltja. Felszöktem a helyemre s mégegyszer hevesen megszorítva a kezét és fülébe súgtam: — Maradjon itt! Megváltom a jegyet és rögtön indulunk édes Iduska! Ezzel szerelmes pillantást vetve rá, kisiettem, vagyis inkább átrohantam a folyósón a pénztárhoz, s megváltottam mindkettőnk számára a jegyet, falumig ahol — ó már oly biztosra gondoltam! - a maga zavartalan egyszerűségében vár rám a boldogság. Kezemben a két jegygyei, — mert sietnünk kellett, hogy le ne késünk, szaladva mentem a váróterembe. Befordulok az ajtón és — higyje meg kedves olvasóm, sajnálom, hogy egyszerre igy ki kell ábrándítanom - képzeljék, mit kellett látnom: Iduska az én szende, gyönyörű lánykám, abban a pillanatban lépett ki — de többé már nem egyedül — a perronra az üvegajtón. Mögötte ment egy hozzá hasonló arcú, de jóval teltebb korosabb hölgy (bizonyosan az anya, aki időközben, úgy látszik, megérkezett,) mellette pedig, Iduska mellett egy vörösképü, deres uhlános őrnagy, aki nagyon elégült arccal tuszkolta kifelé. A málhát pedig két vasúti hordár és egy katona legény cipelte utána. A vasúti kapus épp akkor jelezte, kiáltva az első csöngetést egy másik a fiumei gyorsvonathoz.- Iduska! — akartam utána kiáltani,de ő mert bizonyosan megérezte, hogy visszaérkeztem, féloldalt fordította szép fejét, mialatt boldog mosolylyal bicentett az asztalka felé, aho öt perccel azelőtt még mindketten a boldogságunkról álmodoztunk. Az üvegajtó halkan becsapódott mögöttünk s én nem törődve a kapus gúnyos pillantásával, kétségbeesetten rohantam az asztalkához, melynek fényezett lapján a következő szövegű papír szeletet találtam: — Bocsásson meg, de az őrnagy, akit a mama egészen váratlanul hozott ide, szeret és gondtalan életett biztosított a számomra. A kauciót is, mivel nekem nincs hozományom, természetesen ő tette le. Aztán . . . aztán nem következett semmi, és én hosszú ideig senkihez sem merészeltem szólni a várótermekben, amelyeknek üres ajtain át annyi külömböző irányba nyüzsög a nép: mert féltem, hogy majd megint jön egyszer, egy őrnagy, akivel, mialatt én a jegyeket váltom, nászutra indul Fiume felé Iduska. . . . . . . Még egy szót, türelmes utitársaim. Egyszer, nehány héttel a történtek után, egyik napi lapban olvasom, hogy mit tudom én már, hol, vasúti szerencsétlenség történt. A vonat kisiklott, egy elsőosztályu kocsi összetört és egy uhlános őrnagyot, aki — már annak a nevét sem tudom, éppen nászuton volt a feleségével, halva húzták ki a vasroncsok alól. Felesége azonban egy szép szőke fiatal asszony — miként az újság külön megjegyezte nem vesztette el a lélekjelenlelét, az utolsó pillanatban kiugrott a kocsiból és szerencsésen megmenekült. Ölembe eresztettem az újságot mert a szőke őrnagynéról Iduska jutott az eszembe. Iduska a modern nőnek az a szende, tipikus alakja, aki az élet nagy utján nem veszíti el, veszélyben a lélekjelenlétét, ha előbb nem, hát az utolsó pillanatban ügyesen kiugrik a veszendő vonatból, hogy ugye-bár, ehhez nem kell magyarázat? - Vigasztalódva utazzék tovább majd a legközelebbi vonattal. Zsoldos László. Fömunkatárs: ACKERMANN BÉLA. Laptulajdonos: BARNA BENŐ. 179 — 907. tkvsz. Árverési hirdetmény. Alulírott bírósági végrehajtó az 1881. évi LX. t.-cz. 102. §-a értelmében ezennel közhírré teszi, hogy a szatmári kir. törvényszéknek 1907. évi 3736. számú végzése következtében Dr. Nyilván Viktor ügyvéd által képviselt Chiorana takarékpénztár javára Rád György és T. ellen 145 K s jár. erejéig 1907. évi márcz. hó 16-án foganatosított kielégítési végrehajtás utján le- és felülfoglat és 1346 koronára becsült következő ingóságok, u. m.: szarvasmarhák, és gazdasági felszerelések nyilvános árverésen eladatnak. Mely árverésnek a nagysomkuti kir. járásbíróság 1907. évi V. 105. számú végzése folytán 145 kor. tőkekövetelés, ennek 1906. évi dec. hó 15 napjától járó 6 °|0 kamatai, '|3 °|0 váltó- dij és eddig összesen 78 korona 4 fillérben biróilag már megállapított költségek erejéig, Szakállosfaluban adós lakásán leendő eszközlésére 1907. évi junius hó 6=ik napjának délutáni 4 órája határidőül kitüzetik és ahhoz a venni szándékozók ezennel oly megjegyzéssel hivatnak meg, hogy az érintett ingóságok az 1881. évi LX. t.-c. 107. és 108. §-ai értelmében készpénzfizetés mellett, a legtöbbet ígérőnek szükség esetén becsáron alul is el fognak adatni. Amennyiben az elárverezendő ingóságokat mások is le- és felülfoglaltatták és azokra kielégítési jogot nyertek volna, ezen árverés az 1881. évi LX. t.-c. 120. §-a értelmében ezek javára is elrendeltetik. Kelt Nagysomkuton, 1907. évi május hó 22-ik napján. Gámentzy János, kir. bir. végrehajtó.
