Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-11 / 45. szám
1906. november 11. KŐ VÁR VIDÉK 5 sors, de könnyen jóvá tehető minden, ha te is úgy akarod és én újra betöltőm dalommal az erdőt. Fogadj kebledre! Boldog leszek és dalolni fogok! S meglátod, boldogságom azzá tesz majd téged is, dalom felvidítja majd a te kedvedet is, bensőm mélyében gyökerező és dalaim szárnyán szálló hitem, hívővé teszen téged is és mi kimondhatatlanul boldogok leszünk: mert hinni fogunk. Nos hát akarsz-e boldog lenni velem ? Mindezt olyan bűvösen dalolta el az erdő édesszivü dalnoka, hogy figyelmes lett rá az egész környék. És elindultak az erdő lakói, hogy felkeressék azt a helyet, ahol az a csodás ének szárnyra kél. Egy pillnnatra tán még a rózsa is megindult, de aztán felülkerekedett hiúsága. — Nem tehetem — szólt, védenem kell magam még a lehhettől is. Gyenge testem nem bírná el súlyodat. S mig lelkemet talán gyönyörrel töltené el dalod, testem elhullatná pompázó szirmait s egyszerre csak itt álnék dísztelenül, senkitől észre nem véve, akárcsak a csenevész kékszinü szomszédom, amely ki sem látszik a körötte burjánzó fűből. Ne hagyj el, én csak addig vagyok a virágok királynője, amig szirmaim üdék érintetlenek. S áldom a Mindenhatót, hogy adott hatalmat, fegyvereket ezt megvédeni. — Ne áldozd fel szirmaidnak a lelkedet — veté ellen a pacsirta, lásd én milyen egyszerű ruhát ölték és mégis több gyönyörűség fakad lelkem dala nyomán, mint ama pompázós tollú apró társaim gunyjának megcsodálása után. És én igazán boldog se tudnék lenni, amikor cso- dálóim bámész arcán ott látnám belső keserűségtől torz szemükön, a sápitó irigység lázas sugarát. — Nem győztél meg pacsirta, de meg sem győzhetsz. Nagy az én igazam, úgy érzem, nagyobb mint a tied. Két könnycsepp szivárgott ki a pacsirta bus szeméből. „Még felkereslek rózsa,“ szólt s tovább repült. Ez alatt odaértek a rósabokorhoz az erdő lakói, akik figyelmessé lettek a pacsirta, soha ilyen mélységes bútól nem csengett dalára. Körültáncolták, megcsodálták a rózsabokrot és még nagyobb hódolattal közeledtek hozzá, mint az előtt, mintha csak most, a pacsirta dala után ismerték volna meg igazi értékét. S a rózsa boldogan pompázott a hódolók közepeit, talán érzett is valamit szivében a pacsirta iránt: egy kis hála lehetett. A búsan tova szálló pacsirta pedig, ha egy kissé figyelmesebb, könnyen meghallgathatta volna, amit a dalától elbűvölt, szerényebb külsejű virágok, a gyönyörtől remegő hangon rebesgették: óh mért nem hozzánk jösz? óh hogy ölelnénk keblünkre, hogy megszerezzük neked mindazt a boldogságot, amelyet nyújtani megadatott nekünk neked, aki nem annak születtél, hogy egy hitvány, lelketlen rózsa kegyéért epedj, de azért, hogy mindnyájunkon ur légy és mi csak csodáljuk és lessük a parancsodat, hogy valamikép visszaadjuk azt, amivel tartozunk. De a pacsirta nem hallotta meg. Másnap ismét elment a pacsirta, a rózsabokorhoz. És még szebben dalolt mint előző nap. Egy percig maga a rózsa is szinte elbü- vőlten hallgatta a dalt, de azután eszébe jutott, hogy ma még sokkal többen fogják felkeresni és megcsodálni s már nem a dalnak, hanem ennek örült. A dölyffel határos az a büszkeség, mely a rózsa egész lényén elömlött. Az ibolya megvetéssel fordult el e látványtól és még jobben meghúzódott a fü között, onnan figyelve : repeső szívvel, a szebb- nél-szebb dalokra. A rózsabokor még sem fogadta be a pacsirtát s ez kénytelen volt ismét elrepülni. Még sokkal fáradtabb volt, mint tegnap. Kimondhatatlan keserűséget érzett. Kezdte elhagyni hite: Hátha nem is olyan szép az ő dala? Talán túl szerénytelen volt, mikor a rózsa kegyére hitte érdemesnek magát? De még élt szivében egy kis szikrája a reménynek, hisz mintha a rózsán észre vett volna valami biztatót. Csak a testi ereje kezte elhagyni. A rózsát pedig még sokkal többen keresték fel ma s még mélyebb hódolattal viseltettek iránta. Szinte szeretni kezdte a rózsa bűvös dalu dalnokát, ki neki e nagy tiszeletet megszerezte, de úgy érezte, nem szabad gyengének lennie, úgy vélte, hogy minél szomorúbb lesz a pacsirta, annál szebb lesz a dala, sőt egyre többen fogják megcsodálni. S a rózsa nem is tévedett A pacsirta dala mindig csodásabban csengett s neki egyre több bámulója akadt. A rózsa örült a hiú játéknak és egészen elvakult a dicsőség mámorától. Csak a szomszéd ibolya látta rémülten a szegény dalos pacsirta közeli sorsát. És a rózsa még mindig nem akart könyörületes lenni, a pacsirta pedig nem tudott lomondani róla. És az ibolyától jó előre sejtett rég közelgett feltartózhatatlanul. Egy napon a pacsirta alig birt dalba kezdeni, ereje elhagyta s ő el volt készülve a végre. S erről semmit sem szólt a rózsának, most is csak azt hangoztatta, hogy milyen boldogok lehetnének együtt. A rózsa tovább is hajthatatlan maradt. A pacsirta dala ezen napon szivrepesztő volt. Utolsó erejét szedte össze, hogy képes legyen végig dalolni. Nem volt oly hitvány teremtése az Istennek az erdő lakói között, mely könnyeket ne hullatott volna. S a dal egyre finomabb lett, majd alig hallhatóan fejlődött tovább. Olyan volt, mintha az égből szállt volna alá. Ma szokatlanul hosszúra nyúlt a dal, sokáig tartott. Odajöttek mind, mind, a legtávolabbi szomszédok is odaértek s a dal még egyre hangzott. Hangzott csodás mélységgel telve, halkan, elhalóan. Ahova csak tekintett a rózsa, mindenütt őt csodálták s mindenütt könnyes szemekkel találkozott tekintete. Ő maga is megdöbbent. Úgy érezte, hogyha alá is hagy ezáltal jövendő dicsősége, nem utasíthatja már el a pacsirtát. Rátekintett és megdöbbenéssel látta, hogy milyen változáson ment keresztül. Kiaszott, szeme bágyadt volt és tollai megfakultak: megdöbbent még a gondolatától is annak, hogy ilyen rémes külsejű lakója legyen, ilyet, melengessen a keblén. S a rózsa már részvéttel sem tudott lenni az iránt, akit tulajdonképen szeretett volna, ha érzelmeit le nem győzi hiúsága. A pacsirta felemelte szemét, melyben már csak a közeli rég halvány fénye rezgeti és kiolvasta annak szeméből a gondolatát. E tekintettől megdöbbent a rózsa: én tettem ezzé re- begte magában. De már nem volt mentség. A pacsirta utolsó hangja is elhangzott, aztán megüvegesedtek szemei, gyenge, kiaszott teste rázkódott egyet s aztán lefordult az ágról. A rózsának egy kiálló tövise keresztül szúrta szivét s a még megmaradt vére odacsurgott a bokor tövisbe. „Gyilkos!“ szállt a rózsa felé azok ajkáról, kik még előbb hódolva fogták körül. Csak az ibolya nem szólt egyet sem, csak sirdogált magában: óh, ha a pacsirta őt akkor észreveszi ! V. A. Nevető Kővár. Községünk egyik előkelő fiatal kereskedője és egy ügyvéd-jelölt között történt meg az az eset, amiről most a jókedélyü és az intiúnitások iránt értékkel biró embereknek mesélni akarunk. Az eset igy volt: Az ügyvéd-jelölt felszólította a kaszinóban barátját, hogy játszanak el egy sakk-partit. Ezzel bevonulnak, leülnek a sakk-asztalhoz. Az ügyvéd-jelölt felállítja a figurákat, a kereskedő nézi és utána csinál mindent. Jön az első húzás az ügyvéd-lelölt részéről, partnere figyelmes szemekkel nézi, hogy milyen mezőkről húzta le a figurát és hová állítja és ő is hasonló húzást tesz. A második húzásnál nem volt ideje az ügyvéd-jelölt partnerjének megnézni, hogy ellenfele micsoda mezőkön száguldott keresztül s igy egy hamis húzást tett, a minek meg is volt az az eredménye, hogy mattot kapott. Mig a leirtak történtek, az ügyvéd-jelölt igy kiáltott fel: „te Marczi, te nem tudsz sakkozni.“ S ime reá a bölcs felelet: „Hát mondtam azt én, néked, hogy én tudok sakkozni, te felszólítottál, hogy üljek le sakkozni, hát leültem, punktum.“ Hát bizony ilyen esetek gyakran előfordulnak az emberi életben. Lapunk főszerkesztőjétől tudom, hogy ő egyszer bele lett kényszerítve, hogy négyest táncoljon, amihez úgy értett, mint fent t. kereskedő a sakkozáshoz. De hát bele ment, mert muszáj volt, azzal biztatták nevezetesen, csak kisérje figyelemmel a szomszédját, aki mellette figurázik és tegyen hasonlóan. Csak az volt a hiba, hogy ez a t. négyesbeli ur éppen úgy tudott táncolni, mint lapunk főszerkesztője. * * * Az öreg Kondor bácsi notónus alakja a mi községünknek, aki mindig Petőfiből és Vörösmartyból citált szónoki hangja, sok-sok gyermeknek és felnőttnek szerez gyönyörűséget, amikor egy-egy alkalmas találkozást felhasználva, megereszti búgó baritonját, vele történt azaz eset, amit el kell, hogy mondjunk. Egy általa nagyon szeretett fiatalemberrel jött egyszer Nagybányáról haza Somkutra. Irgalmatlan idő kerekedett. S hogy a lapos erdőn túl értek, lecsapott a mennykü a lovak előtt. Megdöbbent az öreg. De még jobban megdöbbent akkor, amikor egy pár lépést téve, közvetlenül a kocsi háta mellett csapott le a villanyos erő. Elmúlt egy pár nap, egyszer a fent meg nem nevezett fiatalember találkozik Kondor bácsival és vissza idézi emlékezetébe a meg tett nehéz utazást. Mire Kondor bácsi bizonyos bölcsészeti merengéssel imigyen válaszolt: Elől mennykü, hátul mennykü, Isten tudja, hogy mi lett volna, ha nem vigyáztunk volna.“ Szerkesztői üzenetek. (Kéziratokat nem adunk vissza.) D. Fuliius. Jövő számunkban közölni fogjuk. S. P. Budapest. A mint látja, lapunkat óhaja szerint az általa jelzett cim alatt megindítottuk. Az üdvözletét a szerkesztőség nevében köszönöm és kérem, hogy néha-néha Írjon nekünk olyat is, hogy közölhessük, hiszen maga nagyon ügyes emberke, tudom, hogy egy időbe egy nagyon szellemes újdonságot irt le. Üdvözlet magának és k. hozzátartozóinak. Cs. M. urnák. Kéziratait még nem volt időnk átnézni ezért még nem közölhettük. Lapunkat a jelzett címre expediáljuk. F. B. Nagyon lekötelezne bennünket, ha értesítene, hogy lapunkat ezután mily címre küldjük, mert az eddigi cim alatt küldött lapunk, mint ismeretlen, vissza érkezett. A másik ügyben csak annak adhatunk kifejezést, hogy nagyon okosan és ügyesen járt el. Forduljon egész bátran hozzánk, mi mindenre szives örömmel szolgálunk felvilágosítással. Takarékos. Nagyon helyesen cselekszik, takarékoskodjon is addig mig lehet. Utóbbi kérdésére mi csak annyit mondhatunk, hogy az illető eljárása nem tisztességes. Csávolszky Mihály urnák Pribékfalu. Sajnáljuk, hogy itt akar hagyni bennünket, de igen örvendünk olvasó közönségünk érdeklődése révén annak is, hogy ígéretét bírjuk a további munkálkodásért lapunk részére. Főmunkatárs: ACKERMANN BÉLA. Laptulajdonos: BARNA BENŐ. Nyilt-tér*) A közönség szives figyelmébe. Tisztelettel értesítjük a nagyérdemű közönséget, hogy az általános anyagdrágulás és munkabéremelkedés folytán kénytelenek vagyunk a könyvnyomdái munkák árát mai naptól kezdve 20 °/0-al fölemelni. Nagybánya, 1906. november hó 1-én. Morvay Gyula, Nánásy István, könyvnyomda-tulajdonosok. *) E rovat alatt közlőitekért felelősséget nem vállal a Szerkesztő.
