Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-15 / 28. szám
1906. julius 15. KOVARVIDEK 5. óh miért is láttalak lányka ismét tégedl Miért is hozott a sors ismét össze véled\ Hisz tudom; szivemnek hite és reménye Csalóka délibáb napsugaras légbe. Nagy Tamás. Á kubikoslány. Szól a legény. Elvennélek, tenyeremen hordanálak, Elvennélek, de sajnállak Karod gyenge a kubikra, a kapára. Egy év alatt oldatomon Elfonyadnál, mint az ősz virága. Fehér arcod elsárgulna, Teli kebled elszikkadna, Piros ajkad megkékülne, A derekad meggörbülne, Szög hajad megfehérülne, Forró szived jéggé hűlne. Elvennélek, de sajnállak, Nem való vagy te kubikos proletárnak. Szól a leány: Úgy szerellek, mint az Istent, úgy [szeretlek. Értem aggódsz? Csak nevetlek. Ha dolgoznál lent a pokol fenekén is, Ott lennék én oldatodon Ott dolgoznék kedvvel én is. Fehér arcom hadd sárguljon, Teli keblem hadd szikkadjon, Piros ajkam hadd kéküljön, A derekam hadd görbüljön. Csúnya leszek, száraz leszek, De mindig csak veled leszek. A szépségem, ifjúságom Mit ér nekem, ha nem te vagy örök [párom? Erdőst Dezső. Egy öngyilkos naplójából. — Irta: Farkas Pál. — . . . Lesz még egyszer ünnep a világon ... de nem nekem ! A tűzhányó Vezúv jégheggyé változott. Letűnt boldogságom szétdült romjai közt lelkem fele kétségbeesve bolyong, szivem pedig velöigható sebére gyógyító irt keres. Emlékezetet a porrávált nagyság parányiból teremt és a parány kolosszussá válik s a megelevenedett boldogság elvesztésének érzetével a szív idegeit arra a legvégső fokra hangolja, hol már a kétségbeesés vad akkordjai tombolnak . . . Az Idők Végtelenéhez fordulok, a íeledé- kenység talán enyhít fájdalmamon . . . . . . Eleget emlékeztem-, már feledni akarok s itt az emberek vígsága s az élvezetek mámora közt talán elég lenne egy csepp is Léthe vizéből, hogy feledjem sorsomat ! ... Itt vagyok, köröttem vig zene, ujon- gás s e tenger közepette úgy állok, mint a szírt fokán a kialudt világitó torony! . . . . . . Emlékezet s a feledés homálya harcolnak lelkem bensőiben a csatájok zajával megrendítik ag3rvelőmet is. O is közbelép s a harc még irtóztatóbb. Már győzne a feledés, a megnyugvás szá- laibul sötét leplet szőne az emlékezet elé, de a szív emésztő tüzével bevilágítja múltam tátongó mélységét s lángba borítja a feledés jótékony fátyolét . . . Hiába fordítom el lázas fejem, az emlékezet nyomán felzugnak múltam keservei s elnémítják szivemnek jajgató szavát . . . ... Le kell pillantanom, ha belé is szé- j dűlök. . . . Járd be lelkem életem tüskékkel sze- gélyzett utait, repülj vissza gyermekkorom ! meseálmai közé, azután csalódástól, fájdalomtól szárnyszegetten hullj Ikaruszként a megsemmisülés tengerébe, hová utánad megy majd törődött testem is . .. . . . Ringó bölcsőm fölött nem csengett az édes anya-ének lágyan zsongó altató dala, őt sohse ismertem s midőn megtudtam, hogy az embereknek apjok s anyjok is szokott lenni — már megbántam, hogy születtem. Talált gyermekek közt nevelkedtem fel, úgy mint az utszéli jegenye. Tanulásban, dologban s mindenütt én voltam a legelső. . . . Egyszer egy nagy ur jött intézetünkbe s fia mellé játszótársat keresett. A szerencse engem jelölt ki, én mentem vele. Mig be nem borult, - nála éltem az élet verőfényes oldalát. Megszerettek, én is őket s fiával, testilelki jóbarátok lettünk. Az intézetbe vissza se mentem, hanem mint nevelő a fiú mellett maradtam s elkísértem őt a fővárosi élet zajába is. Az ég itt szakadt reám, Megszerettünk ketten egy leányt. Ő pénzzel, én ésszel álltam a versenyt. A baráti kötelék egyre lazult. Egy szép napon keményen összevesztünk s a dolog vége párbaj lett. Mind a ketten megsebesültünk, de ő meghalt. Meghalt . . . s megátkozott, hogy vére ne I száradjon le kezemről és emléke tönkre tegye boldogságomat! . . . Óh, ez az átok fogott rajtam híven kisért az élet utjain és sújtott ott is, hol azt hittem, hatalma megszűnik. A lét viharait kétszerezett erővel zúdította reám, talpam alatt sziklává változtatta a föld göröngyeit, rózsák helyett szúró tüskéket adott nekem s midőn a boldogság mirtusza után nyúltam, jégvirágokhoz ért kezem .. . Azt gondoltam: kiengesztelem a bosszuló Nemezist, ha szerzetes leszek. Megtettem,- de még mélyebbre ástam boldogságom sir- gödrét. Az ima s a magambaszállás eleinte könnyített lelkemen. Beletörődtem a „Memento“ ijesztő egyhangúságába, buzgón fohászkodtam az ég Urához s mindennap kérve-kértem őt: „.. . Libera me de sanguinibus Deus, Deus salutis meae et exultabit lingua mea jus- ; titiam tuam . . . . . . Docebo iniquos vias tuas, et impii ad I Te couvertentur . . . A hit megtanított tűrni és remélni, de fe- j j lejteni nem tudott. A zsolozsmák elbűvölő zenéje közben képzeletem fölemelkedett az Istenség magasztos eszméjéig, az oltár mithoszába merülve feled- j tem, hogy ember, hogy bűnös vagyok ... de | a „Circumdederunt“ szivettépő hangjaira me- j gint rámzudultak a múlt emlékei s fölszaggatták szivem mélyén a legfájóbb sebeket. S e szív, e nyomorult husdarab nem akart pihenni. Kővé keményítettem, jéggé fagyasztottam — s mégis tüzet fogott. Szeretni kezdtem újra őt, kiért nevelőapám fiát megöltem . . . Szerelmemben megfeledkeztem mindenről, elnémítottam az ész intő szavát, megtagadtam Istenemet, otthagytam hitemet s rohantam eszeveszetten egy csalóka ábrán kép után. Boldognak álmodtam magam, neki adtam lelkem, mindenem s ő visszaélt bizalmammal, rombadöntötte boldogságom képzelt fellegvárait . .. kirabolta szivem kincseit . . . megcsalt . .. megcsalt úgy, mint ember embert még soha! A csalódás keserve megrendített ... de le nem sújtott egészen. Megmozdult bennem a férfibüszkeség s midőn már mindent elvesztettem, mi a földön vigasztal s boldoggá tehet, dacolni kezdtem a sorssal s küzdelmemmel megakartam bosszulni az életet, melyben boldog nem lehettem. . . De hiába volt a küzdelem! Mig szeretni tudtam, megküzdöttem minden akadálylyal, éreztem, hogy igaz az irás szava. „Erős a szerelem, mint a halál s kemény, mint a koporsó!“ De mióta a szörnyű csalódás összezúzta keblem hitét, megtört bennem az akarat, eltompult az életerő s lassanként elszakadt minden kötelék, mely a földhöz kötött. Már megnyugvással nézek a megsemmisülés elé. Mit keresek tovább itt e földön — hisz úgy állok e sivár, mostoha világban, mint a hajóroncs a zajgó tengeren! Engem már mi sem érdekel, számomra nincs vigasztalás, még jövőrn is elveszett. . . Engem egy haldokló átka sújt ... Ha ez megfogant, az enyém se hangzik hiába: utolér még lelkem gyilkosa . .. . . . Élj soká s elkárhozott lelkem árnyéka kisérjen utadon! Ha Ízleled, nektár legyen a gyönyör- pusztító méreg, ha elnyeled. Imáidat átokként küldje fejedre az Ég! ... De mégse ne! Ember vagy hozzá még asszony a neved! Az Ég késik de nem feled! . . . Félre . . . józan ész, nem hallgatok reád! Nem adhatsz reményt nekem. A sir ölén az én helyem, ott, hol megszakad az élet, elhal a gondolat, hol nincsen semmi . . . sémi sem! ... A szív kihűl, a lélek eltűnik, az agy nem munkálkodik, a boldogtalan testet férgek őrölik . . . kívül pedig virág virul, szellő susog az örök nyugodalomról . . . Örök nyugodalom?! — . . . ez kell nekem! Ha ezt megadod édes anya-föld, akkor békével szállók mélyedbe. De igy se panaszkodom reád. Te porodból testet adtál nekem, avval tartozom s azt most megkapod. . . . Hogy utaid göröngyösek voltak, hogy rózsák helyett tüskéket termettéi nekem, arról nem tehetsz. Egy vétked van csupán: nem nyíltál meg alattam, mikor boldogságom álma véget ér. Ezt majd jóvá teszed, ha bensőd mélyén juttatsz egy kis helyet, hol örökre megpihenhetek ! . . . . . . Még a legsivárabb életben is vannak pillanatok, midőn a sanyargatott lélek a képzelt boldogság bölcsőjében szunnyadva édesen álmodik, vannak percek, melyeknek édes emléke a szív legmélyén pihen . . . Az enyémben voltak, de nincsenek ... elvesztek a keserűség örökkévalóságában . . . Életem jobbik része szemfényvesztés volt s csalfa délibáb! . . . . . . Nem okolok, nem vádolok senkit... Embernek teremtett az Ég . . . megérdemeltem sorsomat . . . . . . Húzzad cigány . . . húzzad keservesen ! ! Viharok zúgása, siró szellő zokogása szóljon húrodon !! . . . . . . Isten veled Világ! . . . „Szakadj meg szivem, hagyj el engem élett Fogadj öledbe, mély öledbe Föld, Borulj reám sir és te fergeteg jöjj. Hogy rólam a sirhalmot elsöpörd! . . . Söpörd el s szórd ki összeporlott csontom, S szórd el csontommal hírem, nevemet Ne tudja senki se, hogy egykor ilyen Megátkozott teremtmény létezett“ . . . Petőfi. Szerkesztői üzenetek. (Kéziratokat nem adunk vissza) Simon József urnák Sárosmagyarberkesz. Küldeményét köszönettel vettük, jövő számunkban közöljük. Vámfalusi üzletvezető. Küldött levelét tekintettel arra, hogy annak tartalma nem csak, hogy nem közérdekű, de a legdiscrétebb magán titkot tartalmazza, amennyiben Ön ezúton akarja tudomására hozni, egy leánynak a ki azon hiszemben van, hogy ön neki komoly Ígéreteket tett, — hogy azt nem tette, dacára nnnak, hogy ön is beismeri, hogy nem csupán szokásból udvarolt, hanem igaz szeretettből. És nagyon fáj önnek, hogy meg kell változnia. Mi azt tanácsolhatjuk önnek, hogy intézze el ezen magán ügyét más utón és nem hirlapilag, mert az nem gavalléros eljárás. Kérdezősködő. A „Nagysomkut-Erdőd Vidéke1, cimü lap megszűnt 7 hetes korában. Ez az oka annak, hogy csere példányt nem kapnak tőlle. NEVETŐ KŐ VAR. Vigasz. — Hallottál? Edj jerek leesett o hormodik emeletrűl. — Még mindig jabb, mintha három djerek esik le az elsű emeletről. Hivatás. — Mán nem árulsz újságot? — Nem.
