Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1905-03-26 / 13. szám

2 KŐVÁRVIDÉK 1905. márczius hó 26. kivándorlás okait kutassák és tegye­nek indítványt arra nézve, mivel lehetne a felszaporodott kivándorlók számát redu­kálni? Járásunk területén alig 3 4 éve kapott lábra a tömeges kivándorlás. Ennek okát mindenek felett abban találom, hogy az útlevél megszerzését a kormány nagyon megkönnyítette. Számokkal lehetne kimu­tatni, hogy amióta a vármegyei alispán úr adja ki az útleveleket, járásunkban tete­mesen megsokszorozódott a kivándorlók száma. Az első kivándorlást meggátló mód tehát az útlevelek beszerzésének nehe­zebbé tétele volna. Ez azonban nem radikális orvoslás. Mert a kivándorlás főoka legtöbbször a megélhetés kérdése. Ezen kellene könnyí­teni. És, ha ez sikerülne, szinte bizonyos, hogy csökkenne, sőt a lehető minimumra szállna alá a kivándorlók száma. De a megélhetés könnyebbé tételét nem útépítéssel és általános közmunkával vélem megvalósíthatni. Mert az a munkás­nép jól tudja, hogy az ilyen munka csak ideig-óráig tartó. Tudatában van annak, hogy, ha befejezést nyertek az ilyen munkálatok, ismét csak kicsöppen. Más munkát kell a kezébe adni! Olyant, amelyik pár hónap, vagy néhány esztendő alatt kiaknázható ne legyen. Valami gyári munkát. Emlékezzünk csak vissza: amikor a Larnarche-féle fűrésztelep itt működött, hailottunk-e akkor kivándorlásról? Ugy-e, nem? Nos, hát: ilyesféle munkát kell a nép kezébe adni! A gyár zakatolása majd elnémítja aztán a panasz hangjait. Gyár! . . . Szinte félve irom magam isle, mert tudom, hogye szónak, efogalom­nak annyi sok az ellensége. És mégis, leirom és mégis mint egyedülit tudom aján­lani, mely a nyomort elűzni képes. Egyedül vélem képesnek arra, hogy a kivándorlókat utjokból visszatérítse. Es tény az is, hogy a gyár iránti félelmet csakis azzal lehet elfojtani, ha gyárakat állítunk fel. Furcsa orvosság, de mégis úgy van. Ha meg­szoktuk a zúgását, a zakatolásai; ha látjuk, hogy napról-napra több és több ember­— Aztán kopogtattak. — Szabad mondok én. Az ajtó megnyílt és azon jócskán meg­termett menyecske fordul be. — Szerencsés jó napot kívánok! kezdi a dolgot a legnagyobb illendőséggel. — Adjon Isten ... No mi járatban vagy igazítottam bele a csapásba a látogatómat. Mert azt jegyezd meg Ferkó, hogy a szerkesztő ideje nagyon drága. Ot percznél tovább a nyakán ne légy semmiféle redaktornak mert kidobnak. — Jól van jól. Hát aztán mit akart az asszony ? — Az urát kereste. — Nem tetszett látni az uramat ? kérdezte sebbel-lobbal. — Kicsodát ? — csudálkoztam el én. — Hát az uramat, Becsneki Jánost sze­retettel kérem, mert tetszik tudni elszökött. — Elszökött ? — El, ám a gazember, még tegnap mondta, hogy világgá megy. Pedig úgy tartottam, hogy az édes anyja ölében sem volt külömb dolga. — Azt elképzelem. — Hanem úgy tessék venni, hogy abba az emberbe közbe beleüt a bolondja s akkor az ördög se kötheti istrángra. Ha utána nem járok, még kárt tesz magában. Most is azért jöttem, tekintetes ur, mert izé . . . ugy-e maga az ujságcsináló ? — Én vagyok. — No hát azért. Az ujságcsinálók mindent tudnak. Feszelegni kezdtem a széken. Jól esett, nek nyújt kenyeret, hamar megbarát­kozunk vele. És aki csak kereséssel az­előtt esküdt ellensége volt: örömmel áll szolgálatába. Állítson az állam gyárat fel nálunk; adjon munkát a nép kezébe, melynek árán kenyérhez juthasson, akkor nem gondol majd a kivándorlásra. Avagy itt van Buttyásza község határá­ban a kihasználatlan marvanybánya. Kin­csek vannak benne felhalmozva. Nyújtson segélyt az állam arra, hogy az az anyagot feldolgozható legyen. Állítson fel márvány csiszoldat, készíttessen az anyagból min­dent, ami készíthető. Munkáskéz van itt, csak munka legyen. Községünkben és vidékén nagy kelendőségnek örvend a román ajkú lakosok között az u. n.panora (harisnya). Abból (és nem a szalma fonásból) rendez­zen tanfolyamot az állam. Szeben vidékén ezt csak nem minden házban készítik. Itt is készítené a nép, ha megtanulná. Es hasznát venné, mert vásárra vihetné. Kérünk tehát panora készítő tan­folyamok Ezeket hozzuk a megvalósulás stádi­umába. Az ezekbe befektetendő tőke nem vész kárba és sok, nagyon sok ember jut majd általa munkához, keresethez. Munkát fog kapni mindenki. Lendületet nyer e vidék ipara, kereskedelme. És biztosítva lesz sokak békéje, boldogsága. fi jegyzők^ mint végrehajtók. Irta: Rácz Dezső hosszufalusi körjegyző. A napilapok hírei közöt az utóbbi időben feltűnő egymásutánban olvastam négy jegyző ellen történt merényletről. A hírlapok ezen eseményeket röviden, minden kommentár nélkül reprodukálták, csupán annyit jeleztek, hogy a tettes és a merénylet oka ismeretlen. Nem kell hozzá nagyon erős fantázia, csupán az események lánczolatát állítsuk egybe és nézzük a szerepet, a melyet a szeren­csétlen jegyző azok alakulásaiban vitt és rá fognak jönni, hogy az illetők nem saját tényeik- nek, hanem nyomorúságos közigazgatási rend­szerünknek lettek áldozatai. A ki községi életünk alakulásait ismeri, tudni fogja, hogy a jegyző nem egyéb, mint az államnak a községek által fizetett és tartott mennyit tart az újságom jólértesültségéről. Mert tudjátok gyerekek, minden újságnál ez a fő. Újságírónak mindent kell tudni. — S te talán tudtad, a szökött ember merre van ? tudakozódott gúnyosan Fenék Tó­biás. — Csak lassan! Ne tessék mindjárt fejjel falnak futni. Az asszony dijat tűzött a szökött ember fejére. Azt mondta, tegye bele az új­ságba, hogy, aki Recsneki Jánost, megtalálja, annak jutalma tiz pengő forint legyen. Alacsony, zömök termetű, macska szem, lencsenagyságu anyafolttal a balszem alján. Ezek között rá lehet ismerni. Persze beígértem az asszonynak, hogy mindent megteszek, ami gyenge erőmtől telik. A gyengét nem igen hangsúlyoztam. Újság­íróknál az nem igen szokás. Az asszony odébb állott, én pedig tovább szittam a czígarettámat. Az igazat megvallva, nem sokat biztain a tiz forinthoz. Hanem hát próbát mégis csak kell tennem. Javában biztattam az eszemet, midőn me­gint kopogtattak. — Bújj be ! - mondtam boszusan, a mi­ért legfenségesebb gondolatmenetemben örökké zavarnak. — Szerencsés jó napot kívánok! — bujt be egy zömök emberke, macskaszem, lencse­szem nagyságú anyafolt a balszéme alján. Fölszerettem volna kiáltani, hogy Recs­neki János! — de megelőzött. Azon kezdte, hogy : szolgája, végrehajtója, a kiben a nép csupán nyuzóját, nem tanácsadóját és vezetőjét látja és a kinek ezer féle kötelessége mellett csupán egyetlen joga az adóbehájtás szigorú foganato- I sitásában nyilatkozik meg legeklatánsabban. Ha ebben keressük a merényletek valódi okait, úgy azt hiszem, eltaláltam az igazságot. Hiszen képzeljük el a törvényen kívüli állapotok után felszaporodott kincstári tartozások erélyes végrehajtását akkor, a mikor a múlt évi aszály folytán beállott rósz termés, drágaság, takarmány­hiány mellett a nép fizető képessége a lehető legrosszabb és meg fogjuk érthetni, hogy a tudatlan nép a jegyzőt, — mint a végrehajtó hatalom személyesitőjét, — tartván romlása orzójának, a legelső alkalommal ellene fordul, azt hivén, hogyha jegyző nem lesz, úgy terheitől megszabaduland. Csodálatos és érthetetlen módon fejlődött közigazgatási életünk a mai káosszá, a melyben az autonom és később centralisztikus, de nagyobb­részt kevés gyakorlati értékű reformok egyetlen tényező, a jegyzői kar munkabírása és tehetsé­gére lettek építve és ezen tényezők a reformok által a végsőfokig kihasználva. Nemcsak hogy karunk rovására több reformot nem kérünk, hanem még arra kérjük a kormányzatot, hogy a mai visszás és tartha­tatlan helyzet megszüntetésére törekedjék, nem csupán a jegyzői kar, hanem az állami és köz­ségi igazgatás érdekeben is. Anyakönvvezetés és adóvégrehajtás olyan ellentétes funkciók, a melyek egy ember kezé­ben nem egyesülhetnek. Nem hiszem, hogy volna modern állam, melynek közigazgatásában hasonló példát talál­hatnánk; vagy legyen a jegyző a népnek valódi tanácsadója, vezetője, a kihez hivatásából ki­folyólag és a közigazgatás rendje szerint minden \ ügyében bizalommal fordulhat, vagy legyen ' csupán végrehajtó a szó legszorosabb értelmében. Ezt a kérdést ezen merényletek, szocziális és j társadalmi alakulások kényszerítő szükségként állították előtérbe és megoldása másként nem lehet, minthogy az adóügy kezelés és adóbe­hajtás- a jegyzők hatásköréből kikapcsoltassék. Az adóreform tervezetével a miniszterium- ! ban már elkészültek és kérdés, hogy a reform | csupán az adózási rendszerre vagy az adó­kezelés körüli teendőire is fog-e vonatkozni. Kétségtelen, hogy az adókivetés és behajtás állami érdek, állami funkció, a melyet községi közegekkel végeztetni semmiképen sem igaz­ságos dolog és ezt még a hosszú gyakorlat sem szembesítheti oly alappá, a melyben az uj adó­reformot felépíteni lehetne, most van az ideje, hogy ezen kérdés az uj reform keretében meg­oldást nyerjen. Állítson fel a kormányzat „adókivető hiva­talokat“; az adókivető működési körébe az adózók száma szerint 8 — 12 község lenne be­— Tessék engem megnézni, mert én vol­nék az a Recsneki János. Á feleségem az imént itt volt. Kedvem lett volna megfogadni riporternek. Az a kitűnő értesültség valósággal bámulatomat vivta ki. Kiváncsi voltam, mi lesz tovább ? — A feleségem kerestetni akar, beígért tiz forintot a becsületes találónak. — Ember! — ugrottam fel bámulatomban. — Semmi, - intett ő - többször esett már meg rajtam, én mindent tudok uram. Most csak azt kérdem, uram, akarja-e a tiz forintot? Bolond kérdés. — Miért ne — feleltem én tettetett kö­zönnyel. — Nos igenis, hát ha tetszik, azt meg- ! kaphatja. Egy föltétel alatt. — Nos ? — Az az ember erősen kezdett már ne­kem inponálni. — Kér az asszonytól holnap húsz forintot s akkor megosztozunk rajta. Úgy tessék venni, hogy én kénytelen vagyok vele . . . Minden vagyon a feleségemé, hogy jól tart, az igaz, de I garas pénzt nem ad a kezembe; mondom, hogy kénytelen vagyok vele. Ha az ur beleegyezik j az alkuba, akkor megmondom, hol leszek ta­lálható; maga izén neki, hogy megtalált, az asszony értem jön, azután fizet, mi ketten meg mutyizunk. — Nos áll az alku? Nem vagyok gazember, hanem hát ma­gam se tudom, mi volt velem ? fölütöttem, punktum. Délután a menyecske már szállította haza-

Next

/
Oldalképek
Tartalom