Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-10-01 / 40. szám
2 1905. október 1. KOVARVIDÉK helyet keresni. S hogy ez nem előny ránk nézve, hogy ez nem mozdítja elő egy helység fejlődését, azt minden nem hozzá értő ember is igen könnyen elismerheti. Rámutattunk mi — lapunknak ezen a helyén — több olyan fontos körülményekre, több olyan fontos intézkedésre, a melyek megvalósítása áldás lenne a községre, de szavaink mindezideig hatástalanul hangzottak el a pusztában . . . Felvetettük annak idején azt az eszmét, hogy okvetlenül szükségünk volna két ártézi kútra, kértük az illetékes köröket, hogy e lap hasábjain szóljanak hozzá a tárgyhoz, — mi is kiváncsiak volunk a mások véleményére — de ez ideig, még ezt a kérésünket sem teljesítették. Hisszük azonban, hogy idővel mégis visszhangra fog találni a község fejlődését célzó törekvésünk, mert hiszen eddig csak az eszközök nincsenek meg, a melyek ezen cél elérését elősegítenék, az akarat bizonnyára meg van, s a mi késik, nem múlik . . . Házi- és népiparunkról. Itt is panasz, ott is panasz . . . Mindenütt panasz. Panaszkodnak az adók magassága-, az uzsorások-, elemi csapások ellen. De hisz az adók más országokban is magasak! Uzsorások-, elemi csapások másutt is vannak . . . Mi az oka, hogy csak mi érezzük ezeket úgy meg? Megmondom. Népünk nem takarékos, nem vagyonszerző. Drága pénzért veszi meg azt, mit a házi szorgalom nagyon könnyen megadhat. .. Csak a »máival törődik! Ha jó vásárt csinál, vig élet járja, ellen esetben pedig kezdődik az adóssággyártás . . . Takarékosságra, folytonos munkálkodásra kellene a népet már fiatal korában szoktatni. A vagyonszerzési ösztönt kellene itt felébreszteni, azt ápolni, fejleszteni. Azt mondja az angol: „aki két tallért félre tesz, szerencséje meg van alapítva, mert igyekezni fog többet megtakarítani, szorgalmasabb s rendesebb lenni, hogy vagyonát szaporítsa.“ Franciaországban az udvaron, utcákon a szárnyas állatok pelyheit is felszedik, hogy pénzt csináljanak belőle. Nálunk ezt tudom nem tennék meg . . . Nem is kívánjuk! ... De megkívánjuk azt, hogy üres idejüket a házi- és nép- , ipar valamely ágának szenteljék . . . Megkívánjuk, hogy olyan dolgokért, melyeket magunk is előállíthatunk — egy fillért se adjunk! . . . Az utóbbi időben ez irányban nagy mozgalom indult meg — egyes vidékeken. A fővárosban, de meg több helyen egyesületek alakultak a házi- és népipar előmozdítására. — S meg vagyok győződve, hogy a vallás- és közoktatásügyi Miniszter Ur is most kiadott »elemi népiskolai tanterv és utasítás «-ában azért fordít oly kiváló gondot a kézimunkára, hogy a növendékek már az iskolában előkészíttessenek valamely házi- és népipar üzésére. Október hó közepén községünkben is megnyílik a szalmafonó póttanfolyam. A szülőkhöz szólok, hogy gyermekeiket, ha csak lehet, küldjék el; írassa be magát . . . Nem jut vele fényes keresethez, mint más országokban ... De hát ne is keresetért küldje oda. Küldje, hogy már fiatal korában megszokja a folytonos foglalkozást . . . S az a pár fillér is, mit évente szalmakalapra adunk, maradjon a háznál. Ezért küldjék! Nó meg aztán azért is, hogy kézügyességüket, formaérzésüket, jó ízlésüket, alakitó képességüket, szemmértéküket fejlesszék. Menjenek hát s iratkozzanak be! Szokjanak folytonos foglalkozásra . . . Nem bánják meg! Komolyabb kiképzést iparosainknak! Nálunk gyakori a panasz, hogy sok az iparos, nagy a verseny s alig van már a kis iparosnak tere a megélhetésre. Tény, hogy nálunk nehéz a kisiparos sorsa, de az is tény, hogy helyzetüket nem számuk nagysága okozza, mert az ország még jóval több iparosnak is tudni íog tiszteséges megélhetést biztosítani, hanem igenis baj abban gyökerezett, hogy más nemzetek fejlődöttebb iparával szemben sikerrel fel nem vehette volna a versenyt. Nékünk egész a legújabb időkig alig voltak szakképzett ipari munkásaink. Sőt iparosaink műveltsége még nem rég is alig terjedt tovább a köteles elemi iskolai műveltségnél Csak az újabb időben fordítottak nagyobb gondot iparosaink kiképzésére. S ennek a javára kell betudnunk, hogy a magyar ipar az utolsó időben nagyobb lendületet vett. De még mindig tapasztaljuk azt is, hogy még mindig szőrit bennünket az imponált ipartermékek sokasága s sok tekintetben indokolatlan az iparosok fel- jajdulása, ha mégis a külföldi portékát veszszük és nem a hazait. Miért? Azért, mert nem egy ipar cikk van, melyet hazai iparosaink nem tudnak előállítani, vagy ha tudják, messze mögötte áll a külföldinek. S hogy az ezen téren mutatkozó hiányokon segítsünk, országszerte megindult a mozgalom iparkillitásokat rendezni s éppen az utóbbi időben több helyütt rendeztettek ilyenek. Ha ezen országos mozgalmakat és törekvéseket bíráljuk, úgy tűnnek azok elő, mint egy nagy épület emeleteinek szüntelen és megfeszített erővel való tatarozása, — folyton javítjuk, foltozzuk az emeleteket, nagy és elismeMajdnem kezet csókolt örömében Csabi Máté a jólelkü főszolgabírónak. Szinte elcsuklott a hangja, a mikor hálálkodott azért a meg nem érdemelt nagy jóságáért. — Sohse köszönje bátyám ! Csak kötelességét teszi a megye. Régen kellett volna már, hogy könnyitsünk a terhen. Inkább szidjon jól össze, hogy csak most jutott az eszünkbe. Hát máskülönben hogy van mindig? Az egészség ? Hát az asszony ? A gyermekek ? Mit ir Bandi ? — Éppen tegnapelőtt tett le valami vizsgát kitüntetéssel. Köszönöm a szives kérdést. — Derék dolog. Maholnap behozzuk a vármegyéhez. Urat csinálunk belőle, urat, öreg! Csabi Máté megint élőiről akarta kezdeni a hálálkodást. De nem jutott hozzá, mert a fő- urtól zápor módjára ömlöttek az újabb kérdések. — Van-e már vőlegény ? Hogy nincs ?! Hihetetlen . . . Hát vakok erre felé a legények ? ! Vagy bezárják a szép Boriskát az almáriumba, ha úri ember vetődik ide, hogy ne lássa?! Isten engem, messze kell menni, hogy ily szép, takaros leányt találjunk. Az öreg olyasmit mormogott, hogy hiába szép, hiába dolgos mai világ leány, csak a pénzt keresik ... — Persze, hogy pénz kell, — szólalt meg némi hallgatás után a főbíró. A jegyző nagy elfogódottságában nem vette észre a ravasz, kárörvendő mosolyt, melylyel a főszolgabíró e legutóbbi exiómáját kisérte. Midőn ráemelte kérdő pillantását Hámory Ferkó főszolgabíró akkor már egészen másról beszélt. Csupa közömbös dolgokról, melyeket azonban a jegyző nagy áhítattal hallgatott végig. Estig elhalgatta volna, ha a déli harangszóra félénk kopogás nem hangzik az ajtón s ha a kopogás után be nem bukkantana egy fürtös fejecske a hivatalszobába, hogy az ebédhez invitálja a főszolgabíró urat, meg a kedves apuskát. — Ne vesse meg szegényes, egyszerű ebédünket! — biztatja az asztalnál a töpörödött, jóságos asszonyka a nagy urat csupa megszokásból, mert a méltóságos ur gyakori vendég, a kit invitálni nem kell. Oda ül egyenesen Bo- riska mellé, a ki bizony sehogysem tudja megszokni a báró ur szomszédságát. Többet néz a köténye pántlikájára, mint a szemébe. Ebéd után Hámory Ferkó egy ügyes fordulattal megint rátér e régi, kopott témára, hogy : — Mikor táncolunk már a lakadalmon? Erre meg az anyjuk kezdi rá az ismert nótát: — Nem asszony kell a mai fiatal embernek, hanem pénz! A báró ur kissé elmosolyogta magát a sokszor hallott naiv igazságon, azután szinte ünnepélyes komolysággal fordult oda a falu rozsdaette pennájához: — Emiatt se búsuljanak! Oka van annak, hogy én ma ide jöttem, nagy oka. A minap egy zsidó rám erőszakolt egy sorsjegyet. Soha életemben nem vettem ilyesmit. De az éhség szinte kirítt a szegény ördög ábrázatából. Hadd vegyen magának kenyeret a províziójából! gondoltam magamban s megvettem tőle. Aztán félredobtam s nem törődtem többé az egészszel. Már régen el is feledkeztem róla, mikor tegnap beállít megint az a zsidó s azt újságolja nagy örömmel, hogy ötezer forintot nyertem a sorsjegyen. — Mennyi pénz! — rebegé ámulattal a jegyzőné. A főszolgabíró folytatta: — Egy ezrest neki adtam, hadd boldoguljon vele az istenadta. — Ezer forintot? — hüledezett újból az anyóka. — Egy ezer forintot ? — A másik négy ezret pedig Boriskának szántam hozományul, — fejezte be a biró. Nosza lett erre felfordulás a szegény házikóban. A leány piros lett, mint a rózsa, az anya meg úgy összecsókolta a kegyes jótevőnek mind a két kezét, hogy az alig győzte elkapkodni; csak az öreg nótárius vonakodott egy darabig elfogadni az ajándékot, de utóbb ő is beadta a derekát, főleg miután hirtelen végiggondolta, hogy ilyenformán a Bandi gyerek is könnyebben kitanulhat, ha nem lesz a leányra többé gondja s hogy végre ő is megpihenhet, annyi fáradság és küzdelem után. Búzát ,Elsö Kövárvidéki Műgőzmalom és Olajgyár* = NAGYSOMILUTOKT. = a legmagasabb árban vásárol és vetnivaló búzát konkolyozni —~— illetve kitisztítás végett elvállal az ■
