Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-04-16 / 16. szám
2 1905. április hó 16. oltást tartsák kötelességüknek, de a hetenként tartandó gyakorlatokat is pontosan betartsák. Rendezni kellene aztán a tűzőrséget. Mert mostanában rendesen úgy van, hogy az az őr, aki ki van rendelve a tűzoltó tanyára, ép akkor nincs ott, amikor szükség volna rá, illetve a kulcsokra. Legutóbb is betörték az ajtót s csak úgy tudták kiszállítani a színhelyre. Ezt is valamikép a tűzoltóság tagjaiból kellene szervezni. És a tüzoltószerekre feltétlen nagyobb gond lenne fordítandó. Nem a tűzoltóság vezetőit vádolom én ezzel. Azok nem tehetnek arról. Példának hozom fel: a község talán két éve, hozatott drága pénzen uj tömlőt. Az már alig használható. Miért? Mert a tűzoltó-tömlőt szárítani kell és pedig nem tűz mellett. Fel kell jó magasan függeszteni, hogy a benne levő viz szépen végig folyjék rajta. Mit tesznek nálunk? Mikor vége van a tűznek, végig fektetik a tüzoltószertár melletti sövénykeritésen. S minthogy ott nehezen szárad: ott hagyják reggeltől estig s nem ügyel más rá, csak a pajkos gyerekek, kik bicskáikkal szörnyű kedvteléssel hasitnak bele. De ha nem is teszik: a tömlőből nem folyhat ki a viz és inkább rothad, mint szárad. Ez irányban is tenni kellene valamit. Szóval: az egész tűzoltóságot szervezni kell; más alapon, helyesebben és szakszerüebben. R selyemhernyó tenyésztésről. A szegény ember egy újabb — itt majdnem egészen ismeretlen — keresetéről, a selyemhernyótenyésztésről akarok röviden szólani. Előbb azonban elmondom, honnan és hogyan került hozzánk ez a férgek közt leghasznosabb állat. A selyemhernyó nem a mi vidékünkről való. A meleg éghajlatú Khinából származott. Ezek a föld többi népeit sok mindenben megelőzték. S hogy közzéjük idegen ne mehessen, országukat, hatalmas kőfallal vették körül. A 13. század vége felé hittérítők mentek Khinába. Ezek látták a selyemtenyésztést. Ámde halálbüntetés várt arra, ki ez országból kimerészlené csempészni a selyembogarat. Mit tettek? Bambusznád botokat csináltattak. Nagy titokban belelopták a petét, az eperfapalántát s kihozták Francziaországba. Innen aztán egész Európában elterjedt. Vannak országok, hol nem a szántásvetés, de a selyemhernyótenyésztés az emberek legfőbb keresete. Franczia, Olaszországban akárhány tartomány kizárólag ebből él. A selyemtenyésztéssel a földmivelő nép bizt<?s keresethez jut, még pedig éppen akkor, a midőn az ilyen mellék- jövedelemre leginkább rászorul. S tenyésztése is igen egyszerű. Mindössze 4—5 heti könnyű munkát vesz igénybe. Olyat, minőt asszonyok, gyermekek, sőt még öreg emberek is elvégezhetnek. Legfőbb kelléke az eperfa termelés, mivel ennek a levele adja a selyemhernyó egyedüli táplálékát. Széchenyi is azt mondja: „Legyen csak elég eperfa — a többi magától jön.“ A szegzárdi országos selyemtenyésztési felügyelőség ingyen ád nemcsak selyemhernyó tojásokat, de már kikelt fiatal selyemhernyókat is. Ezenkívül ott, a hol szükséges, még KŐVÁRVIDÉK ____________ ko r nincs semmi hiúság. Csupa megalázkodás, csupa megadás lesz a bánattól. A lélek belemerül a szomorú embernél a könnyek tisztitó árjába és a szomorú ember olyan lesz, mint a világ első teremtménye: senkinek nem vétő s jószivü. Csak a vig emberek gonoszak; a bánatosak a hallgatagok: egyenes lelküek és türelmesek. Már gyermekkoromban szerettem a sziklás, elhagyott vidéket, ahol gondolataim szabadon olvadhattak össze a mindenség titokzatos szomorúságával . . . Egy kicsit pihent, — de mikor szólni akartam, - tovább folytatta: — Tehetek-e róla, ha úgy szeretem a szomorúságot? Másnak is vannak kedvtelései. Egyik a zenét; másik a futó ^paripákat; harmadik a festészetet kedveli. És nekem ez az éltető elemem. Ki csodálkozhatik hát azon, ha meg akartam tartani üdvösségemet s nem engedtem, hogy elvegyék tőlem ? Nem engedtem, — tette hozzá egyre izgatottabb hangon, hogy orvos közelitsen hozzám, aki utálatos szereivel elűzze a láz bűbájos képeit,- melyekben egy másik, szebb élet látomásai tárultak elém . . . Hazudott! Hazudott! Irigyelte boldogságomat. Nem tudta megérteni: mi a lélek; mi az érzés, mi a fájdalom gyönyörűsége ? Barbár, érzéketlen volt a tisztult fogalmak iránt és mégis kijátszott, hogy gyógyulást keressek. Ekkor, - tudom, - elragadtattam magamat s erővel ott akartam maradni; aztán nem emlékszem semmire . . . mintha főbesujtottak volna: elsötétült előttem minden . . . Felállt és nyugtalanul járt fel s alá. — Mi jogon avatkozik más az ember lelki világába? Köteles vagyok számadással arról, hogy mik a lelkem alkotó elemei? Úgy látszik: igen. És ez elég gyalázat! Mert mit tehettek ellene ? Semmit . . . Elhoztak ide, hogy elvegyék a szomorúságomat; egyetlen kincsét lelkemnek. De tudok ám én is ravasz lenni ! Elrejtem - súgta, az ajtófelé- pillantva, — elrejtem féltett kincsemet a szivem mélyére. Külsőleg vig vagyok; de, ha leszáll az est, felülök ágyamban s egy régi, félig elfeledett dalt kezdek énekelni és sírok keservesen . . . Az ajtó megnyílt s az orvos mosolygó arczczal jelent meg az erkélyen. — Nós, — fordult a beteghez — jól vagyunk ? látogatót fogadunk ? Szegény barátnőm kiegyenesedett s arczára kínos mosolyt erőltetve, szolt: — Oh, jól — doktorkám, jól. Vígak vagyunk, mint mingig és léhaságokat beszélünk. Hiszen tudja, hogy nekem mindig van mostanában. Nem hiszi ? Nó, nézzen ide, hitetlen Tamássá. Lábujjhegyre állott, az ajkát ravaszul ösz- sze csücsörítette és a kezével sebzett túzokként csapkodva, komor, visszataszító tekintettel valami furcsa tánczot kezdett, amin az embernek meghasadhatott volna a szive . . . külön oktatónőket is alkalmaz, kik a tenyésztés ideje alatt egy-két községben végig járván, oktatják s ellenőrzik a tenyésztők munkáját. Előadásokat tart s ezek érhetőbbé tétele végett vetített képeket mutat be. A kikelt hernyóknak eleinte összevagdalt, később aztán egész, eperfaleveleket kell adni. A mikor már megszűnnek enni — fejőket feltartják — akkor jön a bekötés ideje. A skatulyákra száraz szalmaszálakat teszünk, erre aztán a hernyók felmásznak s ott magukat bekötik. Négy nap múlva kész a gubó. Tiz nap múlva le is vehetjük. A keményebbeket meghagyjuk magnak. A többieket pedig zsákba rakva deszkára tesszük s a fűtött kemenczébe dugjuk. Ha megizzadnak, kivesszük pok- róczra terítjük s betakarjuk, hogy gőzüktől a benne levő hernyók megfuladjanak. A magnak hagyott gubókból 15 nap múlva pillangók bújnak ki, melyek azonnal párosodnak. Párosodás után a nőstényt külön tesszük tojás végett. Egy nap múlva eldobjuk. Tojását száraz hűvös helyen tartjuk. A gubókat pedig a beváltóállomásra küldjük, hol azonnal megveszik. Ép most olvasom Bezerédy Pál selyemtenyésztési megbízott — a földművelésügyi miniszter úrhoz—Szatmárvármegye selyemtenyésztésének állapotáról az 1904. évben tett jelentését, mely szerint 1880-tól 1904-ig 112,712 termelő 2.229,030 klgr. és 31 dgr. gubót termelt. S azoknak, kik selyemtenyésztéssel és selyemiparral foglalkoztak 60'783,926 korona és 74 fillért fizetett ki az állam. A szomszéd Szilágymegyében (Zsibón) újabban csak 1901-ben kezdték meg a selyemtenyésztést s ebben az első évben 2,410 koronát fizettek ki a selyemgubókért, bezárólag 1904-ig pedig 7,122 koronát. S a mi megyénkben is, ahol még csak a kezdet kezdetén vagyunk, az 1904. évben 105 család foglalkozott selyemtenyésztéssel keresett 2,804 korona és 12 fillért. Fény községben 43, Mérken 38, Mező- petriben 35, Vállajon 30 koronát keresett átlag egy tenyésztő. S vájjon járásunk szegény népére nem férne-e reá ez a kis mellékjövedelem? Azt hiszem nagyon is. Ezt pedig igen könnyen megkaphatnák. Csak egy kis akarat kellene hozzá. Hogy ez uj kereseti ág, mely egy fillér kiadásba se, csak egy kis fáradságba kerül, járásunkban is gyökeret verjen s a lakosság szegényebbjei közül mentői többen juthassanak a selyemtenyésztés révén e tisztezséges jövedelemhez, kérem a községek elöljáróit, karolják fel az eperfatenyésztést. Az országos selyemtenyésztési felügyelőség Szegzárdon mindenkinek, aki hozzáfordul ingyen ád eperfa magot s 2—3 esztendős eperfacsemetét.
