Kővárvidék, 1904 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1904-11-29 / 1. szám
2 KŐVÁR VIDÉK 1904. november 29. Az idealizmus és realismus. Ha végig tekintünk az emberiség történetén és az eseményeknek indító okait, a történelmi cselekedeteknek rugóit kutatjuk, két eszményt találunk, melyek folytonos harcából, érvényesülni törekvéseiből áll elő a történelem. És ez a két eszmény: az Idealismus és realismus. Egyaránt elérhetetlen mind kettő, de egyforárnn küzd mind kettő azért, hogy az emberiségnek, a nagy tömegnek, lelkében hegemóniát gyakoroljon. A történetírás sok és biztos adatot nyújt a kutatónak; úgy, hogy nagyon- könnyen meg lehet állapítani a két eszme hullámzását. Természetes azonban, hogy legpontosabban észlelhetjük ezt a legutolsó négy évszázad történetében, hol az élet minden fázisában, a jogi, erkölcsi és természeti világrend minden mozzanatában ott van és világitó sugárként tűnik a szemlélő elé. A történelem bizonyságot tesz arról, hogy a világ nagy arénájában mindig azok a fajok jutnak uralomra, melyeknek jelleme legjobban megfelel az uralkodó eszmének, így váltja fel a görög uralmat a rómaiaké; az északi germánokat, az idea- lisabb déli germánok ; mígnem ezek uralmát felváltják az oroszok és végre a legreálisabb faj, az amerikaiak. Mi magyarok erősen ideális nemzet igyunk, nekünk különösen a XIV. é; XV. rszázad ideális korszaka kedvezett. Nagy ajos, a Hunyadiak uralkodásánál fénye- bb kora alig volt hazánknak. Innen ezd e egészen a XVIII, század végéig •ősén reális gondolkodás kap lábra, trig 800-as években az idealismus uralkodik íiden vonalon. Rajongunk a szabadságért, nagy esz- ték, korszakot alkotó tettek, a nemzeti ntudat ébredése a jellemzők. De a visszahatás az örök törvény j zerint bekövetkezik. — A nagy férfiakat | H fi „Kőváraik“ tárcája. Komédia, Szép tüzes asszonyt szeretett egy ifjú, Lábához szórta lelke minden gyöngyét, De csak nevelte érte hulló könnyét Az a barna asszony, Mint a% oltárképnek asszonyát, a szentet, Az a balga fiú oly híven imádta összetett kezekkel . , . . S nevette, ha látta Az a barna asszony. Tavasznak virágit mind eléje szórta. Arcza rózsáit is feláldozta érte Lázas éjszakákon, — pedig nem is kérte Az a barna asszony. S mikor virág helyett egy gyászos levélke Elmondta, hogy meghalt. . . . Alig-alig hitte, Siratni se merte, hogy a sírba vitte Az a barna asszony• F Erzsiké, — kis emberek, a felbuzdulást — lethar- gia követi és ha van is némi idealismus, csirájában elfojtja azt a realismus, mert hisz az idők árjával szemben nincs ereje az egyesnek ellentállni. A mint hol az egyik, hol a másik irány jut uralomra, úgy változik a társadalom, a közélet képe, a művészetek, sőt a tudomány sem maradhat menten e hatásoktól. De az uralomra törekvő eszmék harca termékenyíti meg a fajok törekvéseit. Minden bölcseleti, jogi, gazdasági és más elmélet csak addig tetszetős, mig az uralkodó eszmének megfelel. Ha az uralkodó eszmének megfelel. Ha az uralom levő eszme kedvez neki, — olvassák, elfogadják, esküdnek rája, de ha az eszme módosul, vagy éppen változik, letűnnek, elenyésznek és legfeljebb a tőrténetbölcsész vesz tudomást róluk. Ám ha változnak is az eszmeáramlatok, az idealismus mindig az a pép mely le kártyavárat .összetartja, mert eszményi- ség és Selkesülés nélkül ismét csak oly polgáriasodás támadhat, minő az alexandriai műveltség volt, mely az elevenítő erő hiánya miatt rothadásnak indult s az óvilág állami és társadalmi rendjét a barbár népek berontásai nélkül sem menthette volna meg a szétmállástól. Lancelot. „Istennek ad kölcsön.".. 0b j.) Lukács evangéliumának e mondatával kopogtatott de mindenhova, ajnol nemesen érző szivet sejtett, Eötvös Róberlti, ' úrasszony. Fáradságot nem kiméivé „koldulni“ indutt, hogy egy embernek visszaadja vele egészségét, életét; egy családnak fejét, fentartóját. Oly nemes tett, rrelyet meghálálni az a szerencsétlen, sorsüldözött ember soha sem lesz képes. De aki Eötvös Róberlné úrasszonyt ismeri, jól tudja, hogy nem a háláért tette ezt. Nemesen érző szive sugallatára hallgatott; miáltal csak na- gyobbitotta azoknak — már eddig is — szép Irta: Borgida József. Haldoklott a természet. . . . Még alig élt és már haldoklóit; lassan, de napról-napra. ... Eltűnt az arany kalász-tenger; nem ringatja csudaszép hullámait a játszi szellő. Zöld mező, virágos kert; pompázó lombsátrak, madárdaltól zengő liget : voltak — nincsenek.... A zöld mező égett avarrá vált; a virágok elhullatták szindus szirmaikat ; a madárkák melegebb hazába költöztek, A iák levelei^sárgulnak, hervadnak, . . . Elmerengve ültem a „kis erdő“ fái alatt. Néztem a pusztulást. S lelkem fájdalommal, két szemem könnyel telt meg. A hívatlan vendégek nőttek, növekedtek, mig aztán kicsordulva, végigszántották arczomat s lehulltak óda, a hova a sárguló levelek zizegve, susogva kerültek. . . De mintha azoknak a sárga leveleknek zizegése, suso- gása nem puszta hangok lettek volna. A lelkemhez szóltak azok. És én hallgattam — szent áhítattal. Mig a »kis erdő“ lombjairól hulltak a sárguló levelek. ,. . Hulltak. . . . zizegtek .. . suttogtak .... meséltek nekem. * * # Volt egyszer egy leány. ... E kis pádon szokott üldögélni Régen, nagyon régen. De akkor csaknem mindennap itt ült. Itt ült, a távolba meredt tekintete, mintha kutatott, várt volna valakit. . . . Egyszer csak. . . . Akkor tavasz volt: a mezőkön virág, a szivekben szerelem fakadt. Julia ismét itt ült e paszámát, akik határtalan tisztelettel adóznak nekie Ez a tette azonban kétszeresen nemes. Mert az a szerencsétlen ember soha sem ér el eredményt, ha maga, vagy hozzátartozója indul a könyöradományok gyűjtésére. Nem pediglen — azért, avallása miatt Nem akar ez kifakadás lenni. Csak sajnálatos konstatálása annak, hogy a választal vallás és vallás között ma még oly nagy sé erős, hogy ez okból lett volna annak a szerencsétlen embernek gyűjtése eredménytelen. Eötvös Róberlné úrasszony ezt a válaszfalat döntötte le fáradtságot nem ismerő elhatározásával fslperzselte nemesen érző szive melegével ; eloszlatta jóságos szavaival. . . Mert van-e olyan, aki szívesen meg nem vonná magától még az utolsó fillért is, ha elmegy azért az az isteni jóságu asszony? Ki nem adná ajkairól szívesen még betevő lehetővé falatját is, ha az ő hallhatja élte : „Isten fizesse meg!“ Előfizetési felhívás. Életet adtunk im e lapnak s útnak eresztettük, mint szerető anya hosszú, küzdelmes pályára készülő gyermekét. Létjogosultságát és szükségességét más helyen tárgyazzuk. Itt csak annyit akarunk a n é. olvasó közönség értésére adni, hogy nem anyagi haszonlesés; nem kincs-, vagy hírvágy ve- zA -eltek akkor, amikor e lapot megindi tottuk. Sőt ellenkezőleg: jól tudjuk, hogy anyagi áldozatokat kell érte hoznunk ismerjük azt is, hogy egy a közízlésnek megfelelő lap megszerkesztése, nem kevés gondot, nem csekély munkát ad dón. És az a várva-várt, a kiért annyit epedt, ez egy szer eljött. Délceg, magas alak, tiszta, szabad homlokkal és olyan kék szemekkel, a milyen csak az ég azúrja még. Julia úgy hitte, hogy mint annyi sokszor, most is csak álmodik. Álmainak oly sokszor megrajzolt alakja állt előtte. Mozdulatlanul várta be, mig az ifjú a pádhoz ért. S csak mikor előtte állt, rettent fel álmaiból. Tekintetük találkozott. És e két szemsugár a sziveket is összekötötte, . . . Szólni nem tudtak, de szemük, szivük, lelkűk elárulta gondolataikat: — Mért ülsz itt ? — Reád vártam. — Mért jöttél ide ? — Téged kerestelek. . . , A szemek beszélni, a szivek érteni, a karok ölelni s az ajkak csókolni tudnak. . . E kis pad, mi fák s az akkor zöld mező voltunk tanúi a nagy boldogságnak, melynek e két lény osztályosa volt. Hányszor visszhangozták lombjaink a boldogság sugalta szavakat: — Szeretsz ? — Szeretlek 1 És e szavak mindig csókba fúltak, ölelésbe vesztek. ... De történt egyszer. . . . Mi voltunk a tanúi annak is. Ide jöttek — közénk akkor is. De ekkor busán, szomorúan. A válás perczei voltak ezek. És szólt a lány : — Elmégy. Távol leszel tőlem és én itt oly egyedül.,. Mondd, ha elmégy, ju > ? Gondolni fogsz-e reám, e kedves szór lejövök ide. .. . Elmégy. . „A kis erdő“ meséje.
