Evangélikus Leánygimnázium, Kőszeg, 1927
Í4 Beethoven élete végéig tisztelte és szerette Brunswick Terézt, Brunswick Teréz sem felejtette el soha szerelmét. A viszony azonban megszakadt. Hogy mi okból, mindeddig nincs kiderítve, de mély sebet ütött Beethoven lelkén, mert így ír abban az időben Gleichensteinhez: „Szegény Beethoven, a te számodra nincs boldogság ezen a világon. Csak az eszmény világában fogsz barátokat találni.“ — Megírja a b- dur és befejezi a c-moll szimfóniát, „a távoli kedveshez“ szóló dalciklus s többek közt a Sonata Appasionata és a Pastorál szimfónia is ekkor keletkeztek. Megint magára maradt. De tehetsége, alkotó ereje teljes tudatában emberfelettit produkált. Elkészül a 7. és 8. szimfónia. „Bacchus vagyok — mondja, — aki a fölséges bort keverem az emberiség számára. Én adom az emoereknek a szellem isteni őrületét.“ Az 1814. évben éri el Beethoven dicsőségének tetőpontját. A bécsi kongresszus adta erre az alkalmat, melyen őt úgy tekintették, mint Európa dicsőségét. Az ünnepségek műsorának legkiemelkedőbb része a zene volt és ennek fénypontja Beethoven szereplése. Királyok, fejedelmek hódolnak neki és halmozzák el kitüntetésekkel, Bécs városa díszpolgárául választja. Európa legnagyobb nevű emberei gyűltek össze és igyekeztek neki figyelmességekkel és ajándékokkal kedveskedni. Ismét sötét fellegek tornyosulnak feje felett, a legborzalmasabb csapás sújtja, ami csak zenészt érhet: hallását teljesen elveszti. De azért tovább dolgozik. Leggyönyörűbb alkotásait testi füleivel már nem hallja. — Vallásos énjének legfdségesebb bizonyságtétele a d-dur mise. Három évig dolgozott rajta, tehát tovább, mint bármelyik művén. Ezt a missa solemnist tartotta legkiválóbb alkotásának. Elszigeteltségében, betegségében, csalódottságában felemelte szavát a Mindenhatóhoz. És olyan hangokban könyörgött, beszélt, énekelt Istenéhez, amilyen hangokban a legnagyobb művész tudja csak alkotóját dicsőiteni. De még nincsen számára kegyelem. A sors ismét kétségbeejtő lelki kínokkal sújtja a szegény, testi bajokkal amúgyis agyongyötört Beethovent Csak azért, mert jóságos, szerető sz-íve még mindig tudott hinni az emberben és mert még mindig remélte, hogy a viszonzott szeretet öröme őt is fogja még boldogítani. — Volt egy unokaöccse, Károly, kinek atyja 1815-ben meghalt. Beethoven gyámja volt a gyermeknek, kire túláradó szívének minden szeretetét átvitte. Mint gyámnak mindenekelőtt kötelessége volt a fiút romlott életű anyjának hatásköréből kiszabadítani. A méltatlan anya pedig el akarta a gyermeket Beethoventől ragadni, ami néha, úgy látszik, félig-meddig sikerül is neki, mert Beethoven abból az időből származó feljegyzéseiben ezeket olvassuk: „Oh Istenem, bástyám, egyedüli menedékem! Te olvasol
