Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1942

30 szórorok keze alatt. Csak mikor a karimádságra hívó kisharang megszólalt, tették le görcsös ujjaik közül a tollat, és siettek a kórusba. A legenda úgy tudta, hogy a gyorsan és készségesen imára siető szerzetes megkezdett irását az angyalok egyszer arany-téntával folytatták. Ha mindig és mindenkivel nem is történt ez meg, mégis nyugodtabb lelkiismerettel folytatták az opus Dei után az opus humánumot, és valami azért aranynyal is íródott : engedelmességük jutalma az égben. A rajzban-festésben ügyesebb-kezű, művészibb lelkű szerzetesek tisztje volt a kódexek díszes fejezetkezdő betűinek, az iniciáléknak a festése. A másolók ezek helyét üresen hagyták, és sokszor messze vidékről is elküldték egy-egy ügyes mesterhez a kódexeket díszítésre. Néha meg, a körülmények mostohasága miatt, sohasem jutottak hozzá egyes kéziratok az iniciálé-díszhez, és ma is nélküle szégyenkeznek, csak a kihagyott betűhelyek mutatják a jószándékot. Ezek az iniciálék néha csak egyszerűen pirosan utánahúzott kezdőbetűk voltak, néha azonban román és gót dekorációkkal körülfuttatolt igen nagy és igen szépen megtervezett capitalisok, olykor maga a dísz, egy-egy román krokodilus vagy gót virág volt betűvé stilizálva. Ritkábban alakos betűkombinációk is előfordultak : a T-t a kereszt a Fölfeszítettel ábrázolta, az S-t a Jónást elnyelő cethal, stb. Hagyományos minták és egyéni lelemény egyaránt ihlette ezeknek az iniciáléknak sokszor aranyban, ezüstben s a szivárvány minden színében ragyogó alakjait. A kodex-írók és másolók bájos naívsággal szubjektív megjegyzéseket is szúrtak a hivatalos szöveg sorai közé. Érdekesek a mi magyar kódexeinknek ilynemű megnyilatkozásai. Néha már az elején kiszól a könyvből a jámbor tollforgató mintegy ajánlásként: „Kezdetik az édös szűz Máriának nevébe való diáki bötükről egy kisded prédikáció, kisded, de igön szép". Néha közbevetve egészségi állapotról értesít bennünket: „igen fáj a fejem" vagy „bizony beteg valék". Egy-egy hosszabb kézírat lemásolása évekig tartott, nem csoda hát, ha a legegyénibb érzelemmegnyilvánulások a kódexek végén találhatók. Olykor szűkszavúan és mentegetőzve csak ennyit jegyez a fáradt másoló: „Bizony igen siettem vele. Vége vagyon , ámen". Máskor bőbeszédűek: „Ez a vége. Dicsértessék az édes Jézus örökké, ámen. Jézus, Mária, sz. Ferenc . De a legszebb befejezés ez: „Az ki írta, egy Ave Mariát kér". A középkor második felében és a végén, mikor már sok világi, ú.n. deák is foglalkozott másolással, kevésbbé ájtatos megjegyzések is kerültek a sorok közé: „hogy ihatnám", „ennek jó áldomása volna jó helyen". De ezek a végeredményben még szerzetes-toll alól is kicsúsztatható óhajok egészen szelídek a külföldi deákok kívánságai mellett : „Finis adest operis, mercedem posco laboris", „Detur pro penna scriptori pulchra puella". Volt rá eset, hogy a szerzetes sem elégedett meg a természetfölötti jutalommal, és makaróni-nyelven így panaszkodott: Est mihi pretium krank, quia nihil datur mihi nisi habdank". Az intimitás legnagyobb akkor lehetett, mikor egyetlen kedves személy számára írt, fordított vagy másolt a tudós szerzetes, szép példája ennek az ószövetségbeli Judit-könyvének fordítása, amelyet Nyujtódy András készített 1526-ban húga számára, aki Tövisen volt begina (apácaszerűen élő világi nő). Ennek bevezetésében olvassuk: „Imé azért én szerető húgom, Nyujtódy Judit, az te neveden való szent asszonynak könyve, melyet én, az te szegény bátyád, Nyujtódy fráter András, mçg-