Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1942

23 praktikus rövid tekercsek. Magasságukat tekintve leginkább szerették a mi nyolcadrétű könyveink magasságának megfelelőket (20—22 cm), de voltak óriási és liliputi kiadványok is. . A papirusz Egyiptom legfőbb kiviteli cikke lett, meghódította a Földközi-tenger mellett levő országokat mind. így a nyugati kultúra alapját adó görög-latin irodalomnak is ő lett a hordozója. Pedig a nagy feladatra gyenge volt. Európa párás levegőjében néhány század alatt elpusztult. Csak annyi maradt meg belőle, amennyit a Vezúv hamuja Herculaneumban légmentesen eltemetett, s amit Egyiptom száraz homokja eltakart. Ezek csak a XVIII. és XIX. sz.-ban kerültek elő, s akkor meglepődve tapasztalták a tudósok, hogy a rajtuk levő szövegek közt alig volt új és ismeretlen. A középkor-elei szerzetesek mindent átmásoltak a törékeny papiruszokról a tartós pergamenkódexekbe. Ha ezt nem teszik, műveltségünk ma egészen más alapokon nyugodnék. (Vájjon jobbakon ?) A papírusz-anvag egy helyhez kötött termelése a szükségletek emelkedtével komoly zavarokat okozhatott. Rómában a készlet-szabályozás biztosítása végett nyersanyagból való gyártását állami monopóliummá tették. De még így is. egy-egy rossz termés esetén felborulással fenyegette a ráalapozódó civilizációt. Tiberius császár egy évben kénytelen volt a birodalom egész papirusz-készletét (a kereskedőknél is és a megvett árut is) lefoglalni, hogy az állami adminisztráció fönn ne akadjon. Nem csoda tehát, hogy más írásalappal is kísérleteztek. Ez pedig az állati bőr volt. Már Herodotos beszél bőrtekercsekről. A római írók is már az első században tudnak pergamenkódexekről. A pergamen eleinte a papirusszal egvütt volt használatban. Martialis egyik versében az újévi ajándékokról szólván említi, hogy gazdag ember finom papírusztekercset küld barátjának, a szegénynek azonban legfeljebb pergamenkódexre telik. (0, boldog akkori szegények !) Gyakorivá, sőt általánossá azonban csak a terjedő kereszténység tette ezt az „olcsó" anyagot. Az Attalidák pergamoni könyvtárának találmányát Nyugaton a szerzetes kolostorokban gyártották iparszerüen. A nyers állatbőröket ajándékba vagy járandóságként kapták, ritkábban rendelésre vásárokon vették. Otthon, a kolostor udvarán ezeket bekenték oltott-mésszel, hogy szőrtelenedjenek, meszes vízben áztatták, hogy zsirtalanodjanak és fehéredjenek. Aztán keretre feszitették, húsos oldaluk felől tűrhető vékonyságig levakarták, mosták, szárították őket, krétaporral ejtömték a pórusokat, tajtkővel simára csiszolták a kész felületeket. szabálvosra vágták a széleket, kellő nagyságra darabolták a természetes terjedelmet, és kész volt a kódexlap. Az öregebb juh-, kecske-, meg boriúbőr vastagabb és fakóbb pergamenjét használták közönséges másolatok számára, a fiatal bárányok és gidák bőre adta a díszes kódexek vékony, fehér lapját : a renaissance nagypénzű bibliofiljei számára anyaméhből kivágott kecske- és báránymagzatok szolgáltattak leheletfínomságú pergamenlapokat. De lassanként a pergamen is drága anyag lett. Takarékosságból gyakran lemosták a kódexlapok időszerűtlenné vált vagy kevésbbé fontos szövegét (már amennyire lehetett), és új, fontosabb feljegyzésekre használták fel őket. (Az ilyen ú. n. palimpsest-kódexekről ma fáradságos fotokémiai eljárással elő lehet varázsolni az első szöveget, mely mai szemmel sokszor értékesebb a másodiknál.) Természetes, hogy különösen, mikor a könyvnyomtatással az írásalap-szükséglet hihetetlenül megszaporodott. kész örömmel kaptak a betű emberei a messze Keletről kettős úton Európába jutott olcsó anyagon a rongypapíron.