Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1939

De nem ölhetett kézzel csodaváró ábrándkergetők akarunk lenni, hanem összekötőkapocs a már történelemnek érzett mult és a jelen kemény munkájával előkészítendő magyarabb jövő között, mert a magyar jövőhöz nemcsak bizakodó hit, hanem munka is kell ! De megismertük-e már ezt a helyet, amelyen — ha áld, ha ver a sors keze bennünket — rajta kell élnünk vagy halnunk? Ismerjük-e már ennek a íöldnek a népét, amely — mint Anteusnak az Anyaföld — egyetlen igazi erőtartalékunk? Megértettük-e már, hogy legelső kötelességünk magyar népünkért dolgozni, hogy romlását meggátolhassuk? Mert mit ér az elvont elméletek csillogó tökéletessége, ha vergődik-pusztul a nép, amelyhez tartozunk, ha korhad a gyökér, amely jövőnket egyedül élteti ! Hogy áll ezekkel a kérdésekkel szemben a magyar középiskola? Ujabban sokszor elhangzott már a panasz, legutóbb pedig maga Teleki Pál mondotta valahol, hogy középiskoláink nem nevelnek, hanem tanítanak. Úgy kell ezt értenünk, hogy a középiskola nem nagyon készíti elő a tanulót a sajátosan magyar életre, mert az iskolából kikerülők rendelkeznek ugyan egy sereg félig-meddig megemésztett szakismerettel és többékevésbbé tudatosított könyvműveltséggel, de sok mindent nem ismernek, amely ismeretek pedig nagyon szükségesek volnának a magyar életben. Annak, hogy a magyar középiskolák ide fejlődtek, legfőbb oka az volt, hogy középiskoláinkat századokon keresztül olyanok irányították, akik lelkileg nagyon távol állottak a magyarságtól. Mert addig, míg a magyar iskolák egységes, ú. n. klasszikus műveltséget adtak, egyetlen szó sem esett a magyaros műveltségről, s így a középiskolai nevelés lassan elszakadt a magyar élettől. Hiszen meg kell csak nézni, mi volt a régi középiskolák művelődési eszménye, amely egész kultúrpolitikánkat — részint tudatosan, részint tudattalanul — irányította. A XVII. és XVIII. század az államnak hasznos, derék alattvalókat s az Egyháznak bátor hívőket akar nevelni. A XIX. század az individualizmus kora, s ennek megfelelően művelődési eszménye a „harmonikus személyiség". Ezért arra törekszik, hogy az egyénnek valamennyi képességét kifejlessze, tekintet nélkül annak későbbi munkafelosztására és hivatására. Nem csoda, hogy ez a kor művelődési eszményének kiteljesedését a görög kalokagathiában találja meg. Innen érthető az is, hogy a gimnáziumban bemutatott antik világ nem egyéb, mint nagy ókori egyéniségek, főkép katonai héroszok kultusza ; ezek adják meg a gimnáziumi klasszikus világ hátterét. Sehol egyetlen szó sem esik a magyaros műveltségről! A század nagy, tudományos vívmányai után újabb és újabb szaktudományok kértek és kaptak bebocsáttatást a középiskola tágranyitott kapuján ; ennek eredményeképpen iskoláink alaki, de lehetőleg tartalmi szempontból is