Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1937

14 Nem csoda tehát, hogy ez a medence már igen régóta lakott táj. A honfoglalás előtti benépesedéséről csak igen bizonytalan és homályos képet rajzolhatunk, de még ezen is felismerhető néhány igen figyelemreméltó földrajzi vonás. A honfoglalásig nagyobb nemzeti egységek alig voltak az ország területén, legalább is nem olyan értelemben, hogy egy nagyobb tájba belenőve azt valóban hazájukká tudták volna tenni. Hiszen egyetlen tájnak vagy nagyobb vidéknek sem tudtak tartós nevet adni a honfoglalásig, viszont azóta az egész ország egyetemesen Hungaria néven szerepel. Nemzetté való alakulásra egyetlen itt lakó népnek sem volt kellő ideje, viszont a népek és fajok keveredésének semmi sem állott útjába. Manapság a történelemben egyre gyakrabban találkozunk a maradványnépek tanával a régi mindent elseprés és legyilkolás elméletével szemben. S ez földrajzi szempontból teljesen elfogadható : a legyőzött és igába hajtott nép hosszú ideig vagy örökre eltűnhetik a történelmi szereplés színpadáról, de testileg és szellemileg tovább él az odatelepedő új népben ; eltűnik a nép neve, sőt nyelve is s a nép mégis megmarad, mert egy népnek nemcsak neve és nyelve van, hanem faja is! A Kárpáti-medencében a honfoglalás idejére fajilag és népileg olyan tarka kép alakult ki, mint ma a Közép-Volga vidéke vagy Kaukázia. Egész sor nép verődött itt össze. Kelet felől a pusztai népek hullámverése érte az országot, északról a szlávok, északnyugatról meg a germánok bocsátottak ide néphullámokat. A pusztai népek hullámai a temesi kaput nyomták legerősebben ; ha nem ezen át zúdultak rá az Alföldre, annak mindig komoly hadászati oka volt. (Pl. a hétmagyarok népének menekülése a besenyők elől.) Az Alföldön mindig a pusztai pásztornépek voltak igazán otthonosak, s uralmuk a honfoglalás előtti másfél évezred óta itt elvitázhatatlan. Ha telepedtek is ide trák—germán—szláv népcsopotok, azokat mindig magába olvasztotta a puszták harcos nomád népe. Honfoglaláskori maradványaik: a Fertő és a Rába között meghúzódó avar töredék, a Szerémségben és a Körösök vidékén élő török-bolgár törzsek, az Alföld többi részén elhelyezkedő bolgár népcsoportok és a Felső-Maros völgyét környező erdős hegyvidékre húzódott székelyek. A Dunántúl földrajzi helyzete a nyugati és a déli népek benyomulásának kedvezett, csapadékosabb éghajlata meg a földművelésnek. Ide a germánság bocsátott egyes rajokat, különösen a hún birodalom felbomlása óta. A népsűrűség itt lehetett a legnagyobb. A honfoglalók a Dunántúl északi részén frank-bajor telepeseket találtak; ugyancsak germánok voltak a Garam mentén talált, szétszóródott kvád törzsek is. A bennünket a honfoglaláskori népesség szempontjából legjobban érdeklő szlávok apró csoportokban és évszázadokon keresztül tartó rajzásban, egymásközötti kapcsolat nélkül lepték el az országot. Hullámaik a Morva és Vág folyók völgyén meg a Keleti-Beszkidek felől érték e földet. Lassú, többnyire lakatlan területeket kereső, békés foglalók voltak, de a megszállásban szívósság jellemzi őket. „Számuk