Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1895
— 6 krata párt sem fogadta örömmel ezen indítványt, mert rettegett a katonai dictatura lehetőségétől; azonban még szükségesnek látván a Pompeiussal való szövetséget, elfogadta az indítványt. Az optimaták mindenáron meg akarták ugyan akadályozni, de azért mégis keresztül ment. Pompeius három hónap alatt csakugyan megsemmisítette a kalózok hatalmát. Ezalatt a helyzet Ázsiában egyre rosszabbra fordult. Glabrio, a kit Lucullus helyébe küldtek, Bythiniában maradt tétlenül és nem vette át a vezetést. Pompeius Kis-Ázsia határán harczolt. Természetesnek látszott, hogy a tengernek győzelmes ura bizassék meg a hosszantartó Mithridates elleni háború befejezésével is. Pompeius titkon óhajtotta ezt, de a demokrata párt nem akart oly indítványt tenni, mely az amúgy is hatalmas vezért még hatalmasabbá tegye. Az indítvány olyan oldalról történt meg, honnan nem várták, t. i. Manilius tribün részéről, a ki Crassus kegyét elvesztvén, Pompeius kegyébe akart ezen inditványnyal bejutni. Manilius javaslata a pártok egyikének sem kellett. Maga a tömeg örömmel fogadta, de a vezetők nem; mindazonáltal a néppárt vezérei, mivel még nem akartak Pompeiusszal szakítani, az optimaták pedig, mivel veszélyesnek tartották Pompeiusszal szembeszállani, beleegyezésüket adták és így ez az indítvány is keresztül ment. „Róma fenállása óta sohasem volt ennyi hatalom egy ember kezében egyesítve“. *) A gabinius-maniliusi törvények a demokraták győzelmét jelentették az optimatákkal szemben. L)e a szövetségesek nem maradhattak együtt; Pompeius állása sehogysem illett bele az óhajtott republicanus alkotmány keretébe; a demokratiát illetőleg a legrosszabbtól lehetett tartani, ha győzelmes seregével visszatér. A demokrata pártnak minden áron tennie kellett valamit a helyzetét veszélyeztető hatalom ellen. Nem is maradt tétlenül, a mint azt e zavaros időknek ama jelentékeny mozgalma mutatja, melynek Cicero az „első Catilina-féle összeesküvés“ nevet adta. A demokraták ugyanis, köztük Gaius Caesar és Cras- rus, a kik egymással már szövetkeztek, mialatt a távollevő Pompeiust nyíltan pártjuk fejének és büszkeségének hirdették, és minden támadásukat az aristokratia ellen látszottak intézni, titokban Pompeius ellen készííltek ’) Mommsen R. G. III, 117.
