Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1891

19 elődje, Kruesz Krizosztom, lélekben és szellemben kimagasló alak a pannonhalmi főapátok sorában, a kinek bölcs és korszakot alkotó korinánvlata alatt a pannonhalmi bencésrend vallási, erkölcsi, fegyelmi, szellemi, tanulmányi, gazdasági és mindennemű közállapotai a rend történetében eddig majdnem ismeretlen színvonalra jutottak. „Az örök, mindenható, irgalmas Isten egyedül ismeri azon érzelmeimet" — mondá ő maga a mult év december 29-én a volt rendtársaihoz intézett búcsúbeszédjében, — „melyekkel a főapáti székre való megválasztásom hirét fogadtam, a legmagasabb fokú félelem és aggodalom érzelmeit, képes leszek-e a számomra kijelelt magas helyen megállani, tehetségeim fölérik-e majd szándékaimat, képességeim óhajaimat, erőim akaratomat: lesz-e egyéniségemnek oly mérvű kormányképessége, mily nagy volt irántam rendtársaimnak bizalma és szeretete." — Az aggodalma azonban teljesen alaptalan volt. A rendtársak szerető atyát kerestek és ő atya volt a szó igazi értelmében. Ajtaja, szive tárva volt minden rendtársa előtt. Mindenki hozzá mehetett, elpanaszolhatta baját, kitárhatta panaszát és ő mindenkit meghallgatott. Csnk akkor érzett fájdalmat, lia nem segíthetett, mert ő mindenkinek minden kivánt lenni : a gyengét erősítette, a töprenkedőt megnyugtatta, a gyarlót fölemelte, az üldözöttet védelmébe fogadta, a heveskedőt lecsendesítette. Üriilt az örvendezővel, kesergett a kesergővel. Midőn mint főapát 1885. május havában Pannonhalmán elfoglalta székét, e szavakkal köszöntött be : „Szeretetet hoztam és szeretetet kérek." — És ő valóban szerette rendtársait, kész volt minden áldozatra értök. De őt is kellett szeretni, mert a szeretet szeretetet szül. Az igazi, odaadó szeretet volt a legélesebb fegyver a kezében, a melylyel ellenfeleit, lia ilyenek voltak, elnémította. A szeretet volt tetteinek mozgató eleme, tanácsadó kalauza és elválhatatlan kisérő társa. A szeretet — és az Istenben vetett erős bizodalma. „Midőn főapáti minőségben Pannonhalmán először megjelentem" — mondja ő a már említett búcsúbeszédben — „s az Ur oltára előtt térdre borultam, hozzá intézett forró imámat e felkiálással fejeztem be : In te Domine speravi, non confundar in acter-