Körösvidék, 1925 (6. évfolyam) november-december • 248-293. szám

1925-12-25 / 293. szám

DUDITS ANDOR: „ESKÜ A VERMEZON A csabai jós Irta: dr. Haan Albert. Rossz világ jár a jövendőmondókra. Egymásután csődöt mond a tudományuk. Még minden újságolvasó élénken emlékezhetik, hogy Bellaághyné milyen ünnepelt jósnő volt 1920—21-ben, ma már azonban egy sort sem olvashatunk róla. Elérte a jövendőmondók végzete: megjöttek azok az évek — 1923—24—25, — melyekre ő óriási változásokat jósolt, többek közt Nagymagyarország viszszaállltását — és az óriási változásokból egy sem következett be. De még elég szerencsés volt. Legalább évekig hittek neki. A budai Sziriusz mester azonban nála is roszszabbul járt, mert most az ősszel ellentmondást nem tűrő formában kijelentette, hogy az idei télen nyáriasan enyhe idő lesz. És tessék: két hónappal jóslata után dideregve kellett beismernie, hogy bizony már decemberben is három közönséges télre való fagyot és havat zúdított ránk Télapó. A modern jósok tehát egymásután felsülnek. Bezzeg, különbek voltak ebben is a régiek I Csak a nagy Széchenyire kell gondolnunk, ki már a negyvenes évek elején tisztán látta az elkövetkező forradalmat és szabadságharcot. Jókairól pedig szépen írja dr. Korniss Géza nemrég megjelent könyvében, hogy igazi vates volt és a vates név alatt a latin nyelv nemcsak költőt ért, hanem jóst is. Valóban, a nagy mesemondó egyszer a jövőt elmesélte és tényleg, bámulatosan sok minden ugy történt, amint a „Jövő" század regényében olvasható. Azt azonban manapság már kevesen tudják, hogy egyszer, nem is olyan régen, Csabának is volt egy olyan jövendőmondója, aki a legritkábban tévedett; igaz viszont, hogy csak lokális jelentőségű dolgokban mondott jóslatokat, még az időjárást sem mondta meg előre, ha kérdezték, de néha kérdezés nélkül kijelentette : „Most egy hétig esős idő lesz I" — És ilyenkor mindig beteljesült a szava. Érdekes, hogy ez a szinte csalhatatlan jós nem volt valami boszorkányos műszerek közé bujt szobatudós bácsi, hanem társaságbeli gavallér, Szemián Kálmán, a nagyérdemű egykori csabai főjegyzőnek, Szemián Sámuelnek a fia. A hetvenes, nyolcvanas, években megyeszerte valósággal ünnepelték, amit elsősorban szikrázó elmésségének és elragadó kedvességének köszönhetett, mert sem különösen előkelő, sem gazdag nem volt. Annyi azonban bizonyos, hogy tudásban egy barátja sem mérkőzhetett vele, pedig tanulással sohasem kínlódott: amit egyszer hallott, vagy olvasott, azt többé nem felejtette el. Nem volt éppen szép ember, de aki ragyogó fekete szemeibe nézett és szívhez szóló hangját hallotta — akár nő, akár férfi — szinte megbüvölődött közelében és akiknek mély érzésű lelkét éppen ugy feltárta, mint frappáns ötleteit: bizalmas barátai, — tűzbe, vizbe mentek volna érte. Főleg pedig jóstehetségét bámulták és csalhatatlannak tartották. Csabaiakkal, kik városunk közel és távol múltját egyaránt jól ismerik, ö róla beszélgetve sokszor azt kellett hallanom, hogy Szemián Kálmán egyszerűen megjósolt mindent, ami most Csabán történik. Jóslatai közül elég talán megemlítenem, hogy a nyolcvanas évek elején egyizben megállt a mostani Kossuth-téri motorállomás helyén. — „Itt vasút fog járni," — mondta KörösviúéIc Békéscsaba, 1925. december 25. Mesedélufánok a népmüvelés szolgálatában ... „Hol volt, hol nem volt, volt egy ország. Szép, de szomorú ország. Ege sohasem mosolygott kéklőn, földjét sohasem csókolta napsugár. Férfíaí komor szótlansággal jártak, leányai ajkán meghalt a nevetés, nem csengett a dal. A temetők nyugalma uralkodott itt, a temetők nyugalma nélkül, a szemeket elfutotta a könny, nem a multat, a jelent siratták, a sziveket nem a legnemesebb érzelem dobogtatta, hanem a félelem. A sötétszinü tengerből mindennap feljött a kielégíthetetlen szörny, hogy elnyelje áldozatát: a legdaliásabb ífjut s a legszebb leányt. Megriadt gyermeklelkünkkelugy-e milyen jó volt az édes anyai karok puha ölelésére menekülni s ráeszmélni, hogy ez nem valóság, csak mese, hogy ilyen ország nincs ... S felnőtt korban, érett ésszel milyen nehéz megérteni, hogy mégsem volt mese, hogy van ilyen ország. Ország, mely nem ismer tavaszt, csak borongós őszt, csak levélhullató hervadást, ahol a napsugár csak azért ragyog fel, hogy utána annál éjfélibb felhő boruljon fölénk, ahol az emberek mulatsága csak halotti tor, ahol a mámor, a jókedv, a mosoly, a kacaj csak álarc, mely eltakarja igaz valónkat, hogy tekintetünk el ne árulja a félelmet, a gyötrelmes aggodalmat a holnaptól a kielégíthetetlen szörnytől, a Végzettől, mely mindennap megjelenik, hogy elrabolja tőlünk azt is, ami még megmaradt: a tört reményeket, a tépett hitet, hogy elrabolja tőlünk egyetlen örökségünket, a magyar jövendőt: a gyermeket. És ebben a rémekkel telt éjszakában halk hangú mesélők jönnek, a népmüvelés szerény köntösében, hogy a legsúlyosabb megpróbáltatások napjaiban megtanítsanak újra hinni, remélni. A mese arany szálain egy csonka ország, egy megtépázott, szárnya-szegett nemzet mentési lehetőségeinek ezrei tárulnak lelki szemeink elé. A féktelen fantázia átröpíti téren és időn a hallgatót, bekalandozza a csillagokat, a föld minden sarkát, leszáll a föld mélyébe, elzarándokol az ős hazába, belevág a hazaszeretet viharvert hárfájába, hogy felébressze a nemzetet közönyös álmából, átmegy a Királyhágón, beragyogja az erdélyi históriákat, belevegyül a Bácska s Tisza rónáinak szőke napsütésébe s reásimul a Dunántul lankáira szpliden. Szükség van tehát a mesére!... Jaj nekünk, ha nem látjuk Csaba unokáinak lábnyomát a tejutban, ha nem halljuk az erdők suttogását, tárogatók bugó hangját Ma a földön még lelki rothadás, bün, szenny, mocsár van. Oly sivár, oly piszkos, oly megdöbbentő, olyan sápadt a jelen arca. Ma még lámpással keressük a földön a hü szerelmet, az angyali jóságot, az önfeláldozó szeretetet, lemondani tudó diadalmas erőt, a nemes bátorságot, a sziklakemény jellemet, a rajongó hitet, a szeplőtlen naivságot, a jöizü, becsületes humort, a céltvivó törhetetlen hősiességet, a foltnélküli ősi becsületet, az erényt, a jutalmat, a hálát, a bizalmat, az önzetlenséget, de nincs, de nincs sehol, — csak a mesében. Milyen más annak a világnak az arca, ahová a mese hiv bennünket! Ifjú, egészséges, napbarnított arc. A szemek ragyognak, az erő, a derű, a nemes indulatok pirja, a tisztaság, az érintetlenség hamva mosolyog felénk. Csupa tűz, csupa frisseség, csupa igéret, csupa ifjúság, csupa csáb ez az arc. Varázslehellete édes, tiszta álomba szédit bennünket, hogy feledni tudjuk nyomorunkat, rongyainkat, sebeinket, szégyenünket, keserveinket, emésztő bűneinket, haragunkat. Mi, a trianoni éjszaka bus, fáradt magyarjai mesélni akarunk, — meséket, amik szívből patakzanak, felemelnek, táplálnak és valósággá válnak számunkra, besugározzák a csüggedt lelkeket . . , melynek fényénél bánatunkra halvány fátyol terül s földereng a jövő, erősiti, gyógyítja fájó magyar lelkünket, irtja a gyomot, a gazt, a bojtorjánt a nemzet elárvult, dobraütött kertjéből. Hogy is kezdtem ?! Volt egyszer egy szomorú or- ' szág, de egyszercsak megjelent a mesék királyfia, aki megszabadította a szörnytől s azóta az öröm és boldogság hazája lett. Én ugy hiszem, hogy gondolatok rejtett magányában mindnyájunk álmában napról-napra jön ez * királyfi és a tündérregék édes }- \ nát: Nagymagyarországot var. zsolja elő számunkra. Addig pedig meséljetek szebl jövőről, szép Magyarországról i. Tantó József. és pontosan megmutatta, hol fog húzódni a sin. — „Az áliomás pedig itt lesz." Arra a helyre mutatott, ahol állt. Mikor 1904-ben mindez betürőlbetüre beteljesedett, sokat is emlegették szinte babonás félelemmel a nevét. A társaságbeli, alig felcseperedett fruskákat csak így hivta : X-né, vagy : Y-né és szörnyű nagy volt a csodálkozás, mikor az illető kislány évek múlva tényleg X-hez, vagy Y-hoz ment feleségül. Apám, aki jóbarátja volt, sokat beszélt nekem róla. Ö Isten különös adományának tartotta egykori pajtása jóstehetségét és, ha nem is mondta, körülbelül meg volt győződve róla, hogy jóslatai mind be fognak teljesedni. Mégis, valamivel ő hökkentett meg és azóta kezdtem kételkedni Szemián Kálmán csalhatatlanságában. Ugyanis házunk mellé szokatlanul nagy vaskaput csináltatott és az alig készült el, minden ismerősünk csodálkozni kezdett, hogy Szemián Kálmánnak megint beteljesült egy jóslata, mert mindig mondogatta, hogy Csabán a legnagyobb vaskapuja apám házának lesz. Ekkor élni kezdtem a gyanúperrel, hogy a szokatlan és kényelmetlen nagy vaskapu, mellyel azóta is elég bajunk van, egyenesen a zseniális jós mondása miatt készült. És ekkor kezdtem rájönni, hogy az ő látszólag érthetetlen tudománya talán meg is magyarázható. Környezetüket és főleg X-et és Y-t, bizonyára az ő jóslata szuggerálta nagy mértékben, mikor az illető lánykák tényleg X-né és Y-né lettek. Az olyan dolgokat pedig, mint a motort és a motorállomást, kétségtelenül egyszerűen következtette. A nagy alföldi fészkek abban az időben már kezdtek helyi vasutakat építeni. Nyitott szeme látta Csaba rohamos fejlődését, bizton számithatott rá, hogy egy helyi vasútra előbb-utóbb megérik Csaba is. Ami pedig a sinek pontos pályáját és az állomás helyét illeti, ezt egy kis mérnöki tudománynyal könnyen kijelölhette. De azért marad még elég jóslata, amit igazán csak az ihlettel lehet megmagycrázni. Honnan vette például, hogy a közeljövőben Csabán egy népvezér fog fellépni, akinek katasztrofális halála lesz ? Egy azonban bizonyos. A saját közeli halálát, azt nem jósolta meg. Sejtelme sem volt róla. Valamelyik szép estén szobájába lépve egy őrült napszámos asszonyt talált ott, kinek az íróasztaláról felvett revolvere már a kezében volt. Egy dörrenés és a közszeretetnek örvendő gavallér szivén találva, holtan rogyott össze. Negyven éve ennek. Most már bizonyára hibátlanul tudja a multat és jövendőt.