Körösvidék, 1925 (6. évfolyam) november-december • 248-293. szám

1925-12-25 / 293. szám

2 Kör ős vidék Békéscsaba, 1925 december 2. És ha e földön a legszentebb, a haza kívánja szeretetünket, akkor ez a szeretet ne merüljön ki nagy kijelentésekben, lelkes szavalatokban, hanem nyilvánuljon meg munkában, becsületes, odaadó tevékenységben. Tudjon ez a szeretet áldozatot hozni, jólélekkel viselni az ország terheit. Legyen hazaszeretetünk törvénytisztelet s tartózkodás mindentől, ami veszedelmet hozhat az országra. És ha ez a szeretet keresi a mindenség okát, kutatja a nagy Rendezőt és fenntartót, ha vágyik az után, Akiben a végső dolgok, a nagy titkok megoldását egyedül lelheti fel, ha ez a Igaz, hogy a szükség is kényszerithette. De hát nem talált más foglalkozást ? Mégis rettenetes, hogy a minisztérium egykori tehetséges, sőt vagyonos tisztviselője most piros sapkában a sarkon áll 1 Szégyent hoz volt kartársaira. Szégyent ? Szittyainak eszébe jutott, hogy éppen ő hangoztatta nem egyszer, hogy a tisztességes munka, legyen az bármilyen természetű, nem szégyen. A kártya lealacsonyít, a munka nem. Talán ezt kellene most ismételnie a szerencsétlen előtt ? Mindez egy perc alatt cikázott az agyán keresztül. Mint ahogy az ember álmában néha éveket él át egy félóra alatt, ugyanugy egy váratlan pillanat is annyi gondolatot szül, amennyit órák alatt sem lehetne leírni vagy elmondani. „A tett halála az okoskodás", — mondatja Madách Luciferrel. Szittyái egy másodpercig farkasszemet nézett a hordárral, a következő pillanatban pedig elhaladt mellette anélkül, hogy köszöntötte, vagy megszólította volna. Érezte, hogy soha jóvá nem tehető hibát követ el, hogy sebet üt egv amúgy is szerencsétlen emberen, — mégis képtelen volt cselekedni. A váratlan meglepetés lenyűgözte, megbénította. Alig haladt egy lépésnyire, oly szeretet az Istennél keres megnyugvást, akkor legyen ez alázatos, magasabbrendü élet. Nem lehet az Isten szeretete szépen szóló ének, magasztaló imádság, buzgó templombajárás csupán. Annak erővé és hitté kell magasztosulnia, meg alázatossággá, amely megnyugvással és hálával tudja fogadni nemcsak a jó napokat, hanem a megpróbáltatásokat is. Életté kell válnia e szeretetnek, amely folytonosan keresi és járja az Isten útját. A szeretet ünnepén ilyen szeretetet szeretnék én tudni minden magyar testvérem lelkében: mélységes önvádat érzett, mint valami súlyos bün után. Vissza kellene fordulnom, — gondolta el — most még megtehetném. De a lábai csak előre vitték. A gondolat nem volt elég erős, nem izmosodott akarattá, cselekvéssé. Csak ment, ment előre, csüggedten, tépelődve az izgalmas, váratlan epizód kényelmetlenül nyomasztó hatása alatt. El volt keseredve önmaga ellen. Gőgösnek, szívtelennek gondol, — állapította meg. — Vissza kell jönnöm délután. És ebéd után sietett vissza a kritikus utcasarokra. De az alkalom, amelyet délelőtt elszalasztott, nem ismétlődött meg. Mint ahogy sohasem ismétlődik meg az életben a kedvező pillanat, amelyet nem ragadtunk meg, amikor kínálkozott. A volt kartárs már messziről észrevette, sarkonfordult, elindult más irányba. Szittyái megértette mindazt a keserűséget és haragot, amit iránta érezhetett. — Méltán hiheti rólam, — mondta magának — hogy semmi részvét és emberszeretet nincsen bennem. Még vagy kétszer megkísérelte a találkozást. De az uj hordár már messziről kikerülte. Menekült előle, lehetetlen volt megközelíteni. Végre is más utat választott hazafelé. Napok teltek el s Szittyay még mindig nem tudott szabadulni az Szeretetet, amely nem tompítja meg a harci kedvet, de a harc eszközeit megnemesiti; szeretetet, amely nem zúgolódik, nem irigykedik, hanem hittel dolgozik; szeretetet, amely a hazát önmagátodaadó, derűs, jókedvű munkával tudja szolgálni; szeretetet, amely az Isten előtt alázatos szivvel tud leborulni. Ha ez a szeretet belé tudna költözni ma minden magyar szivbe s ott állandó hajlékot találna, bizony megszűnne itt a panasz, felszáradna a könny, mosolygósra válna a sok durva arc, — bizony volna itt boldogság, szép kívánatos élet! esemény hatása alól." Megállapította, hogy ez a határozatlanság, ez a gyöngeség döntötte el az életét. Mindig elszalasztotta a pillanatot, mindig tépelődött, mikor tenni kellett volna. Ez okozta a sok szomorúságot, ez hozta az el nem ért vagyakat, elvesztett boldog lehetőségeket. Most is ellenséget szerzett, holott hálát kaphatott votna. Igaz, csak egy lecsúszott ember háláját. Egy hordárét. De végeredményben nem mindegy-e ez? Istenem, hiszen tulajdonkép mindnyájan hordárok vagyunk. Egyformán hordjuk az élet terhét valamennyien. Ide küldtek bennünket a földre, mi alázatosan engedelmeskedünk, lótunkfutunk, elvégezzük a ránkbizottakat, azután hazamegyünk csendesen. Olyan egyre megy, minek neveztek bennünket, mig itt csetlettünkbotlottunk. Egyikünket talán miniszternek, a másikat hordárnak. Egyikünk testileg szenvedett többet, a másik lelkileg. De azért valamennyi azt cselekedte, amire rendeltetett. Parancsot kapott, engedelmeskedett. Jelentéktelen rövid átmenet az egész. Véletlen epizód. Jövünk és megyünk. Néhány évtized múlva azonban ugyanegy elnevezés illet mindnyájunkat. Mert elhallgatunk, lefekszünk és többé nem lesz köztünk különbség semmi . . . TárogatóHangok Irta: Dr. KORNISS GÉZA A legenda szerint Rákóczy Ferenc, — mikor bujdosásra indult — az utolsó tárogatót elásatta a határon, a Kárpátok zugó erdei között. Ennek az elásott tárogatónak panaszos hangja azóta fölsir nemzeti nagy szerencsétlenségünk szomorú éjszakáin a föld alól: Piros csizmám nyomát hóval födte be a tél Mindent, ami piros, mindent, ami ránknevetett, mindent, ami remény, mindent, ami életkedv, mindent, ami volt: eltakart a részvétlenség fagyos hava. Mert ugyan — rajtunk kivül — ki törődik ma azzal, hogy a Felvidéknek, Mikszáth népének, a mi kedves palócainknak s a legendás ÉDER GYULA FESTŐMŰVÉSZ MESTERI ALKOTÁSA, AMELY AZT A JELENETETÁBRÁZOLJA, AMINT A NAPKELETI BÖLCSEK A GYERMEK JÉZUSHOZ JÁRULNAK Az utolsó virtus Szekeres Fejér István „pecsétet" kapott. Keveset tudott belőle kiértelmezni, de annyit az asszonyai kisütöttek, hogy julius 20-ra Brassóba kell menni, törvényre. A pecséten a Veres Máté Sándor neve is rajta állott, az aztán útbaigazította őket. — A' bizony ugy esett, hogy az ember télen italozás közben összeszólalkozott Veres Máté Sándorral. Ami még nem lott volna nagy baj, de hogy a szó-vitába egy sörösüveg is beleszólott, abból aztán cifra komédia kerekedett ott Fintoséknál a kocsmában. Mert igaz, hogy a kemény koponyán a sörösüveg is eltört, de betört a Veres Máté uram koponyája is. Lepedőben vitték haza a sebesültet. A jóakarók ügyvéd kezébe adták a dolgot, a betört koponyához meg még az orvost is kihívták. Hadd fizessen Szekeres Fejér István. Pedig bizony nem kellett volna olyan nagy dolgot csinálni belőle. Emberrel szokott az ilyesmi megesni. Egy kis fejbetöréssel nem szokás mindjárt az ügyvédhez szaladni. Meg van annak a maga módja, ahogy el lehet intézni az ilyesfélét. Nem kerül az pénzbe, kikerül a maga foltjából. Az meg éppen csúfság, hogy