Körösvidék, 1925 (6. évfolyam) november-december • 248-293. szám

1925-12-25 / 293. szám

Békéscsaba, 1925. december 25. Körösvidéls 3 kárpáti tárogatónak panaszos hangját elnyomja a győztes megszállók diadalmi lármája, avagy gondol azzal valaki, hogy a Délvidék — e szűkebb hazája a ma élő legnagyobb magyar irónak: Herceg Ferencnek, kit Tisza István „az én melegszívű, ragyogó eszű svábomnak" nevezett — nagy szülöttjét nem engedi határai közé s vájjon kinek fáj, hogy Erdélyben, melynek minden rögje történelmi emlékeinktől patinás, elhalóban és kihalóban van a magyar szó, a magyar dal, a magyar nóta. Ifjúkoromban sokszor beutaztam a Magyar Szent Koronának ezt az elrabolt gyöngyét s lelkemben ma is ugy él, ahogy boldogabb időkben láttam s ha nincs is szemem előtt térkép, elevenen magam előtt látom ma is mindenestől hegyeit, völgyeit, erdőit, virágos rétjeit, szántóföldjeit, ezek hegynek fel, völgynek leszaladó tarka pásztáit, hegyek ormain búsongó várait, kulturált városait, régi emlékeit, jólelkű embereit. Voltak már máskor is keserves napjaink, de akkor a kormány, a nemzeti fejedelem, a nemzet vezérlő szellemei jutottak bujdosásra, fogságba, bitófára, de maga a nemzet nem veszett el, csak gyászt öltött. A rendi Magyarország fiai titáni munkát végeztek, hogy a nemzetet visszavonszolják az életbe a gyászos sir szájától, amelyet zsarnokai ástanak neki. Minden, ami Magyarországon van : irodalom, művészet, sajtó, parlamentarizmus, városok, tudományos és irodalmi társaságok, intézetek, minden az ő munkájuk alapján jött létre. És ezt a felébresztett, uj életre keltett országot is uj katasztrófába hajtotta a zsarnokok szövetsége s a kor költője a „Vén cigány'ban mondotta el dalban namzete tragédiáját. S jóllehet immár elborult lemével tépdeste benne lantja húrjait, mégis ugy végezte, hogy: Lesz még egyszer ünnep a világon 1 És lett. Újra feltámadtunk, Es most újra földre teritett a balsors. Lesz-e vaj' ebből is feltámadás? Lesz-e még egyszer ünnep a világon ? Hiszem, hogy lesz, de hiszem azt is, hogy csak a munka árán lesz. Élesítse hát ki-ki elméjét, keményítse meg szivét, acélozza meg izmég az orvoshoz is elmentek, „vizűm repertomért". Bezzeg, amikor a tönk elütötte, akkor jó volt a komámaszszony is, aki addig kenegette, addig borogatta, addig itatgatta meleg pálinkával, amig a tört csont szépen összeforrott. Persze az más volt, neki kellett kitennie az árát. Ilyen gondolatok tolakodtak Szekeres Fejér István uram agyába, ezek tették keserűvé a szája izét. Hanem az egész okoskodás nem ért egy fapitykét. A pecsét ott volt. Julius huszadikán Brassóba kell menni: vaj tetszik, vaj nem. És ha valami baj esik, vége a szénacsinálásnak, vesse fel a gáz. — Látja, mindig mondtam, nem jó az a kocsma. Soh'se hallgatott rám. Mi lesz mostan velünk ? — tette a maga gondját is az embere vállára a pityergő asszony. Mégis meglátták s éppen az látta, akitől leginkább szégyelte a dolgot: a társa, az asszony. — Maga csak beszél most, tudom nem ugy érti, magát is csak bántja. — Bánt, bánt. Hát ne is bántson ? Hát ez az igazság ? A dolgos időbe kell hivni az embert Brassóba törvénybe ? Miért nem hivott előbb ? Vagy hagyta vón' félre, mikor ráérünk. Ki csinálja meg most az erdőn a szénát ? — Hagyja azt a szénát. Ki törődik azzal ? Hát nem én csináltam mait és tegyen fogadalmat Karácsony ünnepén, figyelvén a Kárpátoitban földalatt siró tárogató bus hangjára, tegyen fogadást minden magyar, hogy lesz még egyszer, igen, lesz még egyszer ünnep a világon. Az európai szabadforgalom Irta: Kovács Mihály A mai szent napon, a szeretet napján önkéntelenül tölti be a szivünk és agyunk egy rádiófeladó állomás szerepét s gondolataink szivünk legbátrabb harcosával a szeretettel párosulva, bekopogtatnak az elszakított területeken szenvedő testvéreink ajtaján, hogy őket kitartásra buzdítsák. Rég veri már a magyart a Teremtő, de ennyire még soha, mint most, amikor a trianoni határok miatt ausztráliai távolságba jutottak tőlünk a legkedvesebb városaink. Az elszakított testvéreinket csak gondolataink kereshetik fel, mert azokra sem vízumkényszer, sem vámhatár még nincs divatban. Egy szemrebbenés s máris Aradon, Kolozsvárt, Brassóbban vagyunk. Másik szemrebbenés és Kassán, Pozsonyban szárítjuk le titokban a könnyeinket. Minden áldozat kevés tőlünk, hogy az elszakított területekkel naponkénti folytonos együttes életet éljünk mielőbb. Milyen üdvös és közvetlen a gondolat vasúti forgalma, semmiféle közbeeső állomása nincs, semmi sem akadályozza, nincsen csak induló- és végállomása. Hát az Isten képmása az ember miért nem tudja könnyűvé tenni az életét ? Azért, mert az embert vámhatárja, az önzés teljesen bekerítve tartja, amelyen csak nehéz feltételek mellett lehet keresztül hatolni az emberekhez. A gonosz önzés hü cimborája az irigység s ők ketten csinálnak az emberből vadállatot, ha az ember a mindent erdőn is mezőn is, míg maga négy évig a fronton volt.,. De mi lesz magával ? Törvényes dólog nak ritkán van jó vége 1 Az asszony feién találta a szeget. Szekeres uramnak véres lett az orra Most már restelkedés nélkül mert szepegni: — Abbizony ugy lehet, — hagyta az asszonyra. — A törvényes dolog rosszabb a verésnél. — Rossz az mindakettő. — A törvény rosszabb. Ha mostan lehetne választani köztük, nem mennék törvényre, inkább elszenvedném azt a semmiséget. — Betörni a fejét ? — Volt az már betörve 1 — Mégis az nem játék. Egyszer ugy találják . . . — Mit ? Egy sörösüveg ? Az meg se ismerszik. Nem egyszer próbáltam. Kemény az én fejem. A gránát se ártott, pedig az vasból volt. Nézd, itt van a nyoma. — Éppen le akarta venni a kalapját állandó székhelyéről, hogy a gránát nyomát az aszszonynak megmutassa egy keveset, mikor az utcaajtó becsapódott. A beszéd megszakadt. A kalap visszacsúszott, (mert hát a férfi azért férfi, hogy kalaposan járjon). Az ablakhoz léptek megnézni, hogy ki jön ? — Veres Máté ,Sándor — szalasztotta el ámultában a szót az aszszony. — No ez épen jókor, — mormogja az ember. — Farkast emleszeretet szavára nem hallgat. Nagyon sok ember együttes önzése az országos vámhatár s az irigységük saját boldogságuk feláldozása árán is megakadályozza, hogy a határon túllévők élete könnyű legyen. Az élőfa gyökérzete minden irányból szívja az éltető nedveket s nem lehet koronája elől elzárni a napfényt, sem az üdítő szeleket, bárhonnan is fújnak azok, ha csak azt nem akarjuk, hogy kiszáradjon. Az ország is csak ugy élhet igazán, ha életerejének pótlása minden irányból állandóan és akadály nélkül történik. Minden életképes nemzet kulturája, nyelve szent és sérthetetlen, minden lakosára kötelező legyen az utolsó határkőig, de a határsorompóinál nem vámszedőket, hanem előzékeny portásokat alkalmazzon, akik a belépő idegenek előtt kalapjukat a földig emeljék. Csak ilyen állapot tenné az ország gazdasági vérkeringését egészségessé, semmi más. Csak rágondolni az egész Európára vonatkozó ilyen állapotokra, máris elektromos hullámok cikkáznak a gondolkodó ember bensejében, aki minden felebarátjában megelégedett embert szeretne látni. Hogy az emberek elégedetlenek, annak az az oka, hogy senki sem teljesiti tökéletesen a kötelességét. Ha mindenki eleget tenne hivatásának, soha sem volna elégedetlenség. Ha a népoktatás az abc-nél nem hagyná sorsára az embert, ha a lelkész nem nézné el egyetlen botlását sem a hittestestvérének, ha a biró minden gaztettért halálbüntetést mondana, ha az orvos nem a beállott betegség gyógyításán, hanem a testnek tökéletes megedzésén fáradozna, akkor nem volnának egyéni vámhatárok, de nem volnának országos vámhatárok sem. Akkor nem volna túltermelés és termelési akagetünk, az ablak alatt áll. Veres Máté Sándor csakugyan megállott szemközt az ablakkal. Aztán visszafordult; megint előre ment, megint gondolkozott. A kilincsre tette a kezét, köhintett egyet, szétnézett az utcán, hogy látják-e, hogy itt áll? Aztán mégis csak benyitott kopogtatás után. — Adjon az Isten 1 — Adjon Isten I — Mit csinálhatnak még? — Azt ni; töltjük az időt. — Jól teszik, aki ilyenkor megteheti. Veres Máté Sándor meglátta az ágyon a pecsétes írást. Felcsillant a szeme. Most már tudta, mihez fűzze hozzá a mondanivalóját. — Maga is megkapta ? — kezdte a beszédet. — Idehozták. — Holnapután ugye ? Én még meg se néztem. — Az áll az írásban, azt mondja az asszony. — Nem csinálnak szénát ? Itt van az ideje. — Az ideje itt van, de hát csak nem lehet, Brassóba kell menni. — Abbizony... Igaz ... Brassóba .. . Veres Máté Sándor köszörült a torkán, aztán óvatosan közeledett ahhoz, ami idehozta. — Jó volna bizony, ha nem kéne elmenni. dályok, valuták értékének sűrű változása, fogyasztóképesség csökkentése, mert mindenki megtalálná a maga munkahelyét. Mindenki megtalálná a munkáját, mert keresés nélkül is meg akarná találni, mert élne az emberekben a jellem és az egymásiránti szeretet. Legyen tehát meg mielőbb az európai szabadforgalom. ENGEM is HÍVTAK ... Engem is hivtak, A gyöngyvirág nekem is szólott: „Siess hamar, mert május véget ér!" Üzent a hajnal és üzent a rét, A hívó szóra, madár énekére Keblemben száz kis csengő csendült össze; És mégse mentem. Gyáván, tépelődve késlekedtem, Vártam, Nagyot: mindent akartam. Es május elröpült, El junius. Most itt a nyár a rekkenő sivár S én eltikkadtan járom utamat. Jó volna megpihenni, jó, de nincs hol; Magamnak kutat én nem ástam, Árnyékadó fát én nem ülteték. Mentem, rohantam, elfeledtem élni. Hajtott az ostor, a cél, a kötelesség S még nem láttam a magam életét. Élet, én életem, óh hol maradtál? Oltártüzek, adjátok vissza hamvát, Hadd szórjam szét a Barcaság felett 1 S legyen belőle dus kalász a réten Legyen csengő szó kisded ajakán, Legyen dal szűz, legyen porába hulló, Folyton feltámadó, örökre győztes, Halhatatlan élet! Ha nem élhettem, —- ne kárhozzam el I Hosszufalu. NIKODJEMUSZ KÁROLY. A „Körösvidék" minden uj előfizetője, aki legkésőbb 1926. évi január hó 1.-ig beküldi előfizetését, ajándékul, ingyen kapja meg tartalmas, szép, hasznos, képes kalendáriumunkat. — Eleget jó lenne. — Maga elmegy-e, István bácsi? — Én ? Hát hogyne mennék ? Nem hagyom magamat csöndérrel vitetni, én sem maradhatok itthon. — Hm, hm. — Hm. Hosszan tanakodtak magukban, szótalan, csendesen hüm-getve. Aztán Szekeres Fejér István uram tolta közelebb a maga mondókáját a megsejtett célhoz : — Hát hiszen el tudtuk volna ezt a dolgot itthon is intézni. — El tudhattuk volna, még mostan is el tudnánk. — Bizony elég kár vót ügyvédet is venni. — Kár vót. De ha már van, legyen az én károm. Ha István bácsi rááll . . . akkor. . . István bácsi ráállt. Kezet nyújtott nyomban a haragosának. — Olyan ember vagyok én, hogy nem állanék rá ? Itt a kezem, állom 1 — Az enyém is itt van, nem perelem magát I Csángó észjárással megértették egymást. Szent volt az egyezség. Szívesen húzódtak, kocolódtak volna, de a drága időt sajnálták prédálni. A szénacsinálás több minden egyébnél. Meg aztán a per — per. Soh'se biztos, ki nyer s aki nyer, rendesen az is vészit s megesik, hogy sokszor # nagyon sokat vészit ... Nem jó, ha