Körösvidék, 1925 (6. évfolyam) január-május • 1-122. szám

1925-05-10 / 105. szám

Ara lOOO korona. Békéscsaba, 1925 május 10. Vasárnap VI. évfolyam 105. szám Szerkesztőség és kiadóhivatal i Békéscsaba, Szent István-tér 18. Telefon: 60. független keresztény politikai napilap. Főszerkesztő VIDOVSZKY KÁLMÁN Felelősszerkesztö MIGEND DEZSŐ il takarékossági bizottság (vk) A legutóbbi napok legszenzációsabb eseménye a takarékossági bizottságnak javasiata, amely radikális tisztviselőlétszám csökkentést ajánl a kormánynak. Bizonyos, hogy nincs egy ember sem — ha foglalkozik közügyekkel — aki gondolkodóba ne esne ezen a javaslaton s be ne látná, hogy valóban szükség van arra, hogy a kis Magyarország megszabaduljon attól a tehertől, amelyet a tisztviselők, jobbanmondva közalkalmazottak, nagy száma jelent az államháztartásnak. Tagadhatatlan, hogy tul sok közalkalmazottal adminisztrál a magyar állam. De ez a létszámcsökkentés mégsem történhetik csak ugy máról holnapra. Elsősorban is egyszerűen lehetetlenség a tisztviselőket ezerszámra elbocsájtani, mert ennek nagyon súlyos következményei is lehetnének. Azért helyes az a gondolat, amely lassanként ugy akarja megoldani a létszámcsökkentést, hogy nem tölti be az elhalálozás és nyugdijbamenetel folytán megüresedett felesleges állásokat. Nem szabad azonban figyelmen kivül hagyni azt sem, hogy ezek az állások csak akkkor lesznek feleslegesek, ha valóban egyszerűsítik az adminisztrációt s nem teszik nehézkessé a tisztviselők működését a szakadatlanul kijövő uj rendeletekkel. Igen helyes és fontos az a szempont is, amely elsősorban a magas állások beszüntetését célozza. Hiszen itt van a baj főfészke. Regeteg nagyfizetésü tisztviselője van az államnak, akik alig csinálnak valamit. Eddig csak a vasúti j bakterek, községi és városi írnokok, tanítók és más kisemberek érezték a létszámcsökkentést, de maga az állam nem. Ellenben ha megszüntetik a felesleges államtitkári, miniszteri tanácsosi, postafőigazgatói, stb. nagy állásokat, ezt az állam megérzi, az állam ügymenete pedig tán észre sem veszi a sok méltóságos ur hiányát. Figyelemreméltó a£ egyetemek megszüntetéséről szóló inditvány is. Mert akármilyen igaz az, hogy a kultúrfölény óriási érték, de kérdés, hogy jelent-e kulturfölényt egy-két rosszul felszerelt, rossz épületben elhelyezett, tanári karral is csak részben ellátott egyetem, amely csak a diplomás emberek túltermelését végzi, de nem is igen képes mélyebb, alaposabb müveltségterjesztésre. Kérdés, hogy ha ezekre az egyetemekre fordított milliókat szakiskolákra fordítanák s a középfokú iskolákat, főleg pedig az elemi iskolákat jobban ellátnák s ez utóbbiakat szaporítanák, nem jelentene-e igazibb kulturmunkát ? Ma az egyetemek felemésztik a közoktatási költségvetés igen tekintélyes részét, ugy hogy nem marad pénz az aisóbbfoku iskolák szinvonalontartására. Meggondolandó, hogy jó kulturpolitika-e ez. Az is kérdés, hogy nem volnánk-e akkor különbek általanos kultura szempontjából, ha leolvadna az egyetemi hallgatók száma a felére s ezzel szemben megsokszorozódna' a Előfizetési árak: Negyedévre 75000 K Egy hóra 25000 K. Egyes szám ára 1000 K szakiskolát végzett kereskedők, iparosok és földmivelők száma. Nagyon helyes, hogy a takarékossági bizottság indítványát nem fogadták el vita nélkül, de bizonyos, hogy alaposan meg kell fontolni ezeket a gondolatokat és semmiesetre sem szabad azokat vita nélkül elutasítani. Bécsi egyetemi tanár a magyar-japán rokonságról Bécs, május 9. Most tért vissza Japánból Melisch bécsi egyetemi tanár, aki a Wiener AUgemeine Zeitungban hosszabb nyilatkozatot tett japáni tapasztalatairól. Minket főképen az a kijelentése érdekel, hogy szerinte a japánok nagy rokonszenvei viseltetnek a magyarok iránt és őket vérrokonaiknak tekintik. Melisch professzornak feltűnt a hagy hasonlatosság a japánok és a magyarok között I (KEK) Hogyan nyomta e! a magyar uralom Erdélyben az oláhokat? Brassó, május 9. Az összes erdélyi lapok megemlékeznek 8 brassói görögkeleti oláh lyceum fennállásának 75-ik évfordulójáról. Az oláh intézet ünnepi körlevele hangsúlyozza, hogy a „75 év a nemzeti kuliura terén termékeny és áldásos működés volt, minek során sz intézet Erdély és a jelenlegi Nagyrománia legjelesebb államférfiait nevelte." Az erdélyi magyar lapok rámutatnak ezzel kapcsolatban arra, hogy ez az ünnepség s az oláh intézet körlevele a legékesebben bizonyítja azt, miszerint a magyar uralom türelme tette lehetővé az oláh nemzeti kultura ápolását s ez tette lehetővé, hogy az intézet oláh nemzeti missiót teljesített. Az oláh intézet tanárai a magyar uralom alatt is oláhok voltak s az iskola nyilvános jellegű volt. Minden tantárgyat oláhul tanítottak, a tanárok maguk vizsgáztatták a diákokat és az intézet államérvényes bizonyítványt állított ki. Ahogy „régen" volt... Irta: HERKE MIHÁLY. Mintha villám sújtott volna a két embtr nyaka közé, ugy megremegtek a biztos szavaira. A biztos még feleletet sem várva közelebb lépett a két emberhez, aztán a fülükbe dörögte: — Az O-nyi gazda két csikóját ; ti kötöttétek el az éjjel! Ezt én tu- í dom! S még most csakis én tudom, i mert én jártam a nyomotokba De ha ma éjjelre itt .nem lesz az a két csikó az istállómban, akkor amit én tudok, megtudja azt Ráday nagy ur is ... Akkor pedig jaj nektek! Akit még én adtam be Ráday kezébe a szegedi várba, az csak koporsóba jött onnan ki... — Tagadástok, hazudozástok, mit sem használ; azt is tudom, hol és kinél vannak a csikók ... De nem akarom a fejeteket venni, meg a gyerekeitekét. Mig eligazítható valami, eligazítom én ... Minek tudja azt meg a világ is meg Ráday is...? Hideg borzongás futotta át a két ember testét, a Ráday szó hallatára. Majd sáppadozni kezdett olajbarna, kérges arcuk. Mikor meg hazagondoltak a gyerekekre, a családi tűzhelyre, szemeik elborultak, megnedvesedtek, aztán engesztelőn, kérőn néztek a biztosra .. . Ez megértette őket. Nem is szólt többet. Leült az asztalához ... A két ember meg közelebb lépett; félve, lapulva tekintgettek körül a szobában. Aztán benyúltak a bekecsük alá, ahonnan egy-egy nagy bugyeláris került elő. A nagy bugyellárisból meg két-két darab ropogós nagy bankó. Amik aztán csöndesen, lopva, odacsusztak a biztos ur asztalára. Onnan meg az éppen nyitva volt asztalfiókba, mikor a biztos kifelé nézett az ablakon a havat szóró förgetegbe ... Kisvártatva azután kinyitotta a biztos az ajtót s kiszólt a két legényhez : — Elmehettek dolgotokra I — Ezek az emberek is elmehetnek . . . Majd folytatta embereihez: — Ma éjjel pihenni fogunk, nem megyünk portyázni. Akinek kedve van, már most elmehet. Holnap ugy is karácsony napja van, jól esik egy kis szabadság mindnyájatoknak. Ma, meg holnap is, helyt állok én magam . . . A legények derűs arccal, alázatosan köszönték meg a biztos ur jóságát, aztán mentek. Kétszer sem kellett nekik mondani. Alkonyatra kelve már üres volt a biztos udvarán a pandurtanya. Elszéledtek ki erre, ki arra, de legtöbbje a városba. Éjjel aztán ugy 11 óra felé megzörgették halkan, csöndesen a biztos ur ablakát. A biztos, ki még mindig asztala mellett ült, felkelt, fogta karabélyát, kalapját, azután kiment. Egy siheder legényke állott kint alázatosan s csöndesen mondta a biztosnak: Az istállóban van mind a kettő, biztos ur . . . Jászolra kötve . . . Ezt a bárányt, meg ezt a kis hordót itt, — mondta az eresz alá mutatva — az édösapámék küldték a biztos urnák . . . Mög boldog karácsonyi ünnepeket kivannak. Aztán kalaplevéve alázatosan köszönt s a kint a dűlőúton reá várakozó kocsihoz sietett . . . A biztos meg benézett az istállóba. Csakugyan ott volt mindakettó — Gyönyörű két állat . .. Nem csuda, ha O-nyi gazduram annyira fájlalta őket. — Istenuccse, megérik azt a másik kettőt, amit értük kapok ... Reggel magam viszem el őket neki. Mondta magában a biztos ur. Aztán bezárta az istálló ajtaját, zsebretette a kulcsot s bement a szobájába — De biz azon az éjjel csak nem pihent le ö sem. Fegyverretett kézzel ott virrasztott a sötét szobában, az ablak mögött. Nem akart kudarcot vallani. Nem egyszer találta már nyitva a gazda az ajtót reggel, amit kétszer is rázárt az este . . . Nem szerette volna, ha túljártak volna az eszén. Alig virradt fel karácsony reggele, már lóháton ült a biztos s vitte haza vezetéken a két csikót, a deli ritkaszép jószágokat O nyi gazduramnak. Szeme, szája megállt a gazdának, mikor meglátta elveszett jószágait. Elébük ment, megveregette gömbölyű hátukat, megsimogatta selymes szőrüket, megnézegette azokat elől hátul, körös-körül: nem esett-e valami hibájuk azoktól a fránya lókötőktől. S mikor mindent rendben talált, azt mondta: — Amit Ígértem biztos ur, meg is adom köszönettel. Húszan vannak itt, egyik szebb, mint a másik. Oyönyörü állat vala-