Körösvidék, 1922 (3. évfolyam) április-június • 75-146. szám

1922-05-21 / 115. szám

Békéscsaba, 1922. má

jus 27. Körösvidék 3 Az utolsó nap. Az oláh megszállás 1919 április 26., szombat Irta: BÁLÁS ÁDÁM. (Készlet szerzőnek „A PROLETÁRDIKTATÚRA BÉKÉSCSABÁN" cimü történeti művéből.) Ez a nap Békéscsaba életének és történetének egyik leggyászosabb napja. Városunkban 1849. nyarán volt utoljára ellenség, akkor, a midőn az oroszok Debrecennél legyőzték a Görgey fővezér alatt harcoló honvédeket s onnan azután Arad felé igyekeztek, hogy itt egyesüljenek a Temesvár felől előnyomuló osztrák arraádiával. Az oroszok utja ekkor városunkon keresztül vezetett, itt egy-két napig megpihentek, miközben a legnagyobb fegyelemben viselkedtek, kímélték a lakosság életét és vagyonát; amely orosz katona mégis lopni mert, azt tisztjei megbotozták vagy főbe lőtték. Már nagyon kevés öreg ember él közöttünk, aki emlékszik ezekre az időkre, aki látta az itt tartózkodó oroszokat. Ez azonban csak ellenségnek a legnagyobb rendben történt átvonulása volt, amely semmi nyomot nem hagyott városunk életében. Menynyivel más volt az oláh megszállás !... Aki tehette valami szerepet vivő kommunista, az már mind elmenekült innen, félve az oláhoktól. Ezen a napon reggel utazott el az állomásról a 101. vörös dandárparancsnokság s vele együtt az oláhok elől szaladó vörös katonaság is; volt is okuk a félelemre, mert az oláhok az elfogott vörös katonákat (amint ők hívták : bolzsevik-et) egyszerűen lelőtték; ez volt a sorsa a halmágycsucsi harcvonal szétverésekor elfogott 480 vörös katonának is, akiket, igy beszélték el a megszállás alatt itt lakó román hadseregbeli tisztek, (az állítás hitelességét nem sikerült megállapítanom, bár elhihető) az oláhok gépfegyverekkel lelövöldeztek, felbőszülve azon kegyetlenkedéseken, melyekkel a vörösök Aradmegyében több oláh papot, tanítót, jegyzőt s más lakosokat, a kémkedés gyanúja miatt, kivégeztek. A hány kocsi és mozdony volt a békéscsabai állomáson, az mind megtelt menekülő vörös katonákkal, dandárparancsnoksággal, kommunistákkal és felszereléssel; de minden katonai felszerelést már nem értek rá berakni a vasúti kocsikba és magukkal vinni a nagy sietés s az oláhok közeledése miatt; bizony nagyon sok felszerelés (ruha, fegyver stb.) itt maradt s ezt mind elvitiék az oláhok. Az utolsó órákban felsőbb helyről jött parancsral a vörösök a dohánybeváltó iaktáraiból a készletből 25 waggon dohányt vittek el s a lakosság közt is sokat kiosztottak, hogy ne kerüljön az oláhok kezébe; de bizony a dohánynak legnagyobb része mégis itt maradt, sok milliónyi érték s az egészet elvitték az oláhok. Hét vagy nyolc; hosszú vonat szállította a menekülőket Mezőtúrra a hadosztályhoz, amely körülbelül tíz nappal előbb költözött ide Békéscsabáról. Az Alföldi Első Gazdasági Vasút gépjeit is, MÁV. kocsikra rakva, elvitték s azok a személyzettel együtt ezen évi augusztus közepéig voltak Gödön, amikor onnan az oda is eljutó oláhok visszahozatták. Enyhe, felhős tavaszi nap volt. A lakosság a főtéren és utcákon csoportosult, várva az oláhok bevonulását. Délelőtt egy csomó fiatal ember puskákkal jött ki a városházáról s a járó-kelők közt ügyetlenül hadonázva forgatta, próbálgatta a fegyvereket. Csodálkoztunk, hogy ki és miért adta a fegyvert ezeknek a gyerek-embereknek, akiknek soha nem volt puska a kezében; később tudtuk meg, hogy Andrássi városparancsnok osztotta ki nekik, mert délelőtt 10 órára behívta a városháza tanácstermébe a Vörös Örségnek még a városban tartózkodó tagjait. A polgárőrség, mely a proletáruralom alatt szerdán este először végzett fegyveresen őrszolgálatot a városban, az itt tanyázó terror-katonák miatt többé — természetesen — nem foghatott kezébe fegyvert a közbiztonság őrzésére. Még ezen utolsó napon is megjelent az annyi gyűlöletet szitó, folyton lázító Békésmegyei Népszava, nagy betűkkel — mint már előbbi több számában — buzdítva az elvtársakat: „Készüljetek a Vörös Május elsejére!" Ez volt az utolsó, 47-ik száma, telve parancsokkal, fölhívásokkal s „Élet-halál harcát vivja mo.st a magyar proletáriátus" cimü feljajduló cikkel, melyben elkeseredve panaszkodik: „Kívülről az ántánt imperialista zsoldos hadseregével, a félrevezetett szegény proletárokkal akarja letiporni szent ügyünket, belülről a minden rekész burzsoá szeretné legázolni a proletáriátust. Ebben a küzdelemben az egész magyar proletáriátus mint egy ember áll talpon, hogy megvédje uralmát. . . Minket legyőzni soha nem lehet. A magyar tanácsköztársaság sziklaszilárdan áll ..." Mikor azonban ezek az önérzetes sorok megjelentek, a lap szerkesztői már eltűntek a városból a többi kommunistával együtt, miután a Népszava összes kéziratait előbb megsemmisítették. Legtovább maradt a helyén Andrássi Gyula városparancsnok, déli fél 12 óráig; ekkor, az utolsó percig intézkedvén a rend fenntartásáról, teherautón nyolc katona kíséretében a városházáról elutazott a szarvasi uton Kondoros— Szarvas felé, ahová a békéscsabai Direktórium menekült s rövid ideig itt tartózkodott, mig az oláhok egykét nap múlva oda is el nem jutottak. A burzsoából többen biztatták Andrássit, hogy maradjon vissza Békéscsabán, nem lesz bántódása az oláhoktól, mert a városnak tett hasznos szolgálatai védelmére lesznek, — ő ment a vörösök után. Közvetlenül az ő távozása előtt elment városunkból a vörösök utolsó csapata is. Déli fél 12 órakor Szolnokról táviratozott Szamuelli Tibor, a terrorkatonák és hóhérok főnöke, annyi derék keresztény embernek kegyetlen gyilkosa, hogy azonnal indul Békéscsabára s Újkígyósig fog lemenni ; a vasúti állomásról azt válaszolták neki, hogy ne jöjjön, mert az oláhok már Csabán vannak. Erre ő nem is jött el. A délelőtti órákban az oláhok közeledésének hirére a városházán nagy fejetlenség volt; többen, illetékesek s jogosulatlanok rendelkeztek, végre a városi tisztviselők az elhurcolt polgármester helyettesítésére Haan Béla városi ügyészt kérték föl, aki azt elvállalta, hogy a nehéz, uj helyzetben szülővárosa érdekeit szolgálja. Déli félegy óra tájban a gyulai útról jövet, három oláh lovas katona állt meg a róm. kat. templom sarkán ; utána néhány perc múlva egy tiszt vezetése alatt körülbelül 12 gyalogos vonult be s megállott ugyanott. Ezen közben a városházáról Haan Béla dr. Debreczeni rendőrfőkapitánnyal s több városi tisztviselővel együtt az oláh sereg elé ment, a gyulai hidon várta meg az ellenséges előcsapat parancsnokát, egy ezredest, aki fölvirágozott kocsin jött (a gyulai uton egy pár uri nő dobálta kocsijára a virágokat) s akinek Haan Béla tudomására adta, hogy a vörösök eltávoztak a varosból s a békés lakosságot a megszállók kíméletébe ajánlotta. Az ezredes azt válaszolta, hogy ha egy lövés történik a románokra, összelöveti azt a környéket, ahonnan a lövés jön, mely kijelentés után Haan Béla jótállást vállalt a lakosság nyugodt viselkedéséért (a beszélgetést Ottlakán Tódor városi kezelő-kivataluok tolmácsolta oláhul, illetve magyarul) Még dr. Debreczeni Lajos közölte az ezredes-parancsnokkal németül (t. i. az ezredes adjutánsa, egy őrnagy, tudott németül, hogy a lakosság nyugodt, a vörösök támadásától nem kell tartaniok. (A küldöttséghez, amely rögtönözve összetákolt fehér zászlót vitt magával, csatlakozott hívás vagy megbízás nélkül dr. Székely Lajos ügyvéd is, akit útközben visszaküldték, figyelmeztetvén a proletárdiktatúrában viselt vezető szerepére s a nézők közüli s szidalmazó megjegyzések szálltak feléje.) Azután bevonulj végtelen hosszú sorban egy oláh gyalogdandár, két üteg tüzérség, egy század lovasság, sok ágyú és train-szekér. A Kossuthtér és a r. kat. templom közti uton egy szakasz trombitás volt felállítva, akik megszakítás nélkül fújták az oláhok győzelmi vagy harci indulóját; egyhangú, felejthetetlenül rémes trombitafuvás volt ez, amely mindaddig hangzott, mig az egész győzelmes oláh hadsereg utolsó katonája is be nem vonult előttük. Köröskörül a Kossuth-téren, a főtéren, a Fiume-kávéház elölt s a közeli utcákban megszámlálhatatlan kíváncsi közönség nézte az ellenség bevonulását, hangos megjegyzéseket téve az apró, bocskoros, sovány, barna arcú, vézna, de csodálatos fegyelmet mutató oláh katonákra: „Egy magyar baka tiz ilyet is legyűrne 1" S valójában nagyon csodálkoztunk, hogy ilyen ellenség magyar katonától betehette lábát a haza földjére. Csakhogy magyar katona gróf Károlyi Mihály forradalma óta már nem volt s a mi volt is, azt nem a sok külső ellenség ellen vezették, hanem a becsületes és hazafias keresztény magyarok letiprására használták fel... Az érzés és hatás, melyet az ellenség bevonulásának látása a nézőközönség lelkében keltett, különböző volt; némelyek ugy tekintették az egészet, mint katonai parádét, másoknak kedve volt még tréfás megjegyzéseket is tenni az oláhokra, legtöbben csupa megszokott kíváncsiságból, közönbösen nézték végig anélkül, hogy csak gondoltak volna is ezen esemény szomorú következményeire; csak kevesen voltak a tömeg között olyan hazafiasan érezök és gondolkodók, akiknek szeméből a végtelen fájdalom szent könnyeit csalta ki a lesújtó jelenet látása: hazájuk letiprása. A bevonuló tömegek végtelennek látszott; ijesztők voltak szokatlan hosszú szuronyaikkal; több mint egy órahosszat vonult be az első seregük; még ezen délután bevonult egy másik dandárjuk is, másnapon, vasárnap délután pedig megint egy másik hadseregük vonult végig ezen uton a Baross-utcán át a Szarvasi-utra Kondoros felé ezután pedig nagyon sokszor jöttekmentek seregeik városunkon keresztül ; a gyulai—szarVasi müut az oláh megszállás alatt a hadak utja volt. A főcsapat a gyulai uton jött be a városba, egy biztosító osztaguk pedig a Lencsési-utról a Zsilinszky-utcán át ment a vasut-utcára. A train útközben berendelt magyar gazdák kocsijaiból állott; nekik kellett szállitaniok az oláhok munícióját — saját nemzetük leigázására. A bevonuló katonaság egyik része a r. kat. templom sarkán délfelé, a városháza mellett a vasut-utcára ment, itt a laktanyákban és barakkokban helyezkedett el, sokan átmentek a kommunisták főfészkébe, Erzsébethelyre (Jaminába), ezt megszállották — ri.ásik része északra, a Baross-utcába s Berényi-utra kanyarodott s a békési müuton Békés felé ment. A déli órákban a városunkban visszamaradt néhány terrorkatona vörös örökkel mintegy tiz tizenkét kocsin Békésre ment s ennek határában, a tanyákról lövöldöztek az arra felé haladó oláhokra, mire ezek mintegy tiz ágyúlövést tettek arra a vidékre és Békés városára. Délután 5—6 óra közt megismétlődő ágyülövés hangzott Jamina felől; biztosra vettük, hogy az oláhok lövöldöznek a vörösökre; valahol megütközhettek. A vörös katonaság, amint fentebb elbeszéltem, több vonattal városunkból Gyomán át Mezőtúrra menekült a 6. vörös had[ osztályhoz; volt két páncélvonatjuk is, ugyanazok, amelyeknek segítségével március 25-én Nagygerendáson foglyul ejtették a franciákat; most az egyik páncélvonat Gyoma felől visszatért tájékozódni, hogy mennyire haladtak előre az oláhok. Kémlelése közben visszajött egészen ( a „Hősök Temetőjéig", mely a város északnyugati szélén a Szarvasi-utnál a vasút mellett van; itt a vörösök észrevevén az oláhokat, három lövést tettek reájok a páncélvonatról, mire az oláhok a páncélvonatra szintén leadtak több lövést s ekkor a páncélvonat visszafutott Békésföldvár— Gyoma felé. Csakhamar elhallgatott az oláhok ágyulövése is. A romániai lapok hivatalos jelentés nyomán ezt a kis lövöldözést ugy fújták föl, hogy „a románok Békéscsabát csak nehéz és véres harcok árán foglalták el, mely alkalommal sok vöröskatona, /