Körösvidék, 1922 (3. évfolyam) január-március • 1-74. szám

1922-01-15 / 12. szám

Békéscsaba, 1922. január 15. Vasárnap III. évfolyam 12. szám SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Békéscsabán, Szent István-tér 18. sz. A szerkesztőség telefon száma : 60. Független keresztény politikai napilap ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra SO K, negyedévre ISO K, félévre 300 K. Egyes szám ára 3 K. Munhásteslwiség (vk) Csodálatos nemzet vagyunk mi, magyarok. Nagy dolgokat tudtunk alkotni, mindig oroszlánként tudtunk veszekedni, soha senkitől nem tudtunk félni, megásott sírunkból is ki tudtunk kelni, diadalmasan, büszkén uj, világot elámitó ragyogó életre .. . csak egyet nem tudtunk megtanulni ezer évnek minden dicsősége és gyalázata közepette sem: hogy testvérek vagyunk, akiknek szeretniük kellene egymást. Mi lehetett volna a magyar, ha energiájának legelejét nem meríti ki a testvérviszályban 1 ? Szinte beleszédülünk a gondolatba — ha a ma csúf tülekedésétől megcsömörlött lelkünk szebb világot látni elzarándokol a magyar múltba . . .: hol volna ez a dacos magyar faj; az emberiség mily' magas polcáról osztogathatná parancsát, ha az egyetemes, nemzeti célokért egyként tudott volna küzdeni, ha a nemzet tagjainak egyéni büszkesége és gőgje nem vitte volna bele minduntalan a legelkeseredettebb pártoskodásba, a legádázabb, a legkiengesztelhetetlenebb testvérharcba! ? De mi csak meghalni tudtunk mindig fenségesen hazánkért és magyar testvéreinkért; okosan élni sem nemzetünkért, sem magyar véreinkért nem tanultunk meg ezer esztendőnek minden keserves tanulsága közepette sem. Amig ennek a nemzetnek ügyeit a nemesség intézte, addig az urak gyűlölködtek és viaskodtak egymással késhegyig menő pártharcban — sokszor egy üres jelszóért — de a nép nyomorúságában egy, testvéri, megértő táborban ette a jobbágyság sokszor nagyon keserű kenyerét. Mióta azonban a nép széles rétegei is belevonódtak a közélet irányításának lehetőségébe, azóta ez a magyar átok teljes mértékben átszállt reájuk is. Ma már még a munkások, a magyar munkások sem tudnak testvérek lenni; nehéz életüket még a gyülöltség ürömével is meg-meg keserítik. Ez jut eszembe, amikor lelkem mélységes elszomorodásával olvasom a Ganz-gyári munkásság sztrájkját. Nem a nehéz megélhetés, nem a kenyérkérdés borította itt fel a rendet és a békét, hanem a munkások egymásközt való meghasonlása. És nem azért haragudott meg az egyik munkás a másikra, mert az rosszabb nálánál, vagy mert az rontja olcsóbb munkájával az ő megélhetési lehetőségét ; nem is a kenyéririgység uszította egymásra a munkások egyformán verejtékező tömegeit; hanem a világnézeti különbségek dobtak tüzes csóvát a békességben dolgozók közé. A harc előidézője nem benső meggyőződés, hanem néhány olyan jelszó volt, amelyet nem is munkások találtak ki, hanem szónokaik, az ö fanatizmusukból bőségesen élő, farizeus agitátoraik. És most sötét szemekkel, gyűlölettől lihegő ajakkal mered egymásra sok száz szép, erős, okos munkásfő; kemény izmok .vad verekedésre feszülnek; kalapácshoz szokott öklök, gépkezeléshez beidegzett ujjak folytogatásra görcsösödnek . . . Igen, mert egy pár dolgozni nem szerető szajas fickó elhitette az egyik csoporttal, hogy a keresztényszocialista: a munkásság rákfenéje, áruló és munkásnyomort hozó; a másik csoporttal meg a szociáldemokratát gyülöltette meg halálosan. Munkások! Hát nem látjátok, hogy erővel plántálják belétek a magyar átkot?! Nem látjátok, hogy a keresztényszocialista testvéretek is a ti véretekből való, épp ugy verejtékezik, küzd, mint ti ?! Neki is épp ugy vannak fájdalmai, csakhogy e fájdalmak ellen másutt is keres orvoslást, nemcsak a szakszervezetek komorhangu, gyűlölettel terhes szűk szobáiban, hanem a Krisztus templomának derült levegőjű, vigasztalást és megnyugvást nyújtó csarnokaiban is. Nem látjátok, hogy őket is nyomja az élet szörnyű terhe ?! Ők is érzik az egyetemes emberi nyomorúságot, de azért fel tudnak és fel akarnak emelkedni a nemzeti érzés eszményi birodalmába is. Egyetemes emberi megaláztatásukban is érezni akarják és tudják magyar létük büszkeségét. Nem, nem vagytok ti ellenségek! Nézzetek csak jól, becsületesen egymás szemébe 1 Meg kell látnotok, hogy ti mindnyájan testvérek vagytok! magyar munkások. Ha ezt megtudnátok érteni!. . . Ha a Ganz-gyárban épp ugy, mint a nemzetgyűlésen és a közélet minden más terén az egymás mellett verejtékezők megtudnák, meg akarnák látni és érteni, hogy mi mindnyájan testvérek vagyunk, egyetlen meggyalázott anyának, a magyar hazának gyermekei . . .! Akkor nem volna ilyen megszégyenítő sorsunk, akkor könnyen kiemelkedhetnénk megaláztatásunkból, akkor hamar újra nagyok lennénk. De akkor . . . talán nem is volnánk magyarok. Mert nekünk — ugylátszik — az a sorsunk, talán éppen bűneink miatt, hogy mi minden eredményhez, minden szépséghez és nagysághoz százszor annyi fájdalom utján jussunk el, mint más nemzetek. A nagy árvíz 1888. Elbeszéli: Fábry Károly X. Másnap, vasárnap délelőtt viszonylag elég csend volt. Hanem ami még soha sem fordult elő a csabai világtörténelemben, a templomokat katonaság fogta körül. Isten! az egek felett! Jámbor jó tót nép! gondoltatok volna életetekben, hogy csak ngy fogtok nyugodtan imádkozhatni, ha katonaság fogja körül a templomokat ? Hát bizony ez az Isten ellen való vétek is megtörtént. Csabán soha ilyet! azóta se ! Azonban délután már nagyobb tömeg gyűlt a városháza elé s halállal fenyegetődzött, ha nem adják ki az elfogottakat és Sztraka Györgyöt népitélet alá. Hiába állt ki az erkélyre Kocziszky Mihály biró uram s fenyegette a dühös tömeget nagy ezüst gombos fekete birói pálcájával és csendesítette szép szóval, csak azt kiabálták vissza, hogy a hátán törik össze a szép birói botot, csak gyüjjön le. Majd Szász Pál albiró uram vette át a szót, könyörögve, szelíden szólt a néphez, de az az időközben beérkezett nagyszámú csendőrséget is csak vészfenyegetéssel fogadta. A zúgó tömeg. A csendőrség a városháza kapuja alatt helyezkedett el, a kaput becsukták ; ember se ki, se be; de erre annál több kő repült a kapura. A lázongás mindig erősebb lett, a vártnegye kiküldte dr. Fábry Sándort biztosként, hii elen hírlapírók is teremtek itt s öles hasábu tudósításokat küldtek a csabai ribillióról a fővárosi lapoknak. Harmadnap gyanús, sohasem látott marcona alakok tűntek fel a tömegben. Jamina és a tanyák népe szállingózott be a vérszagra. Asszonyok, szenvedélyes vad arcú némberek vegyültek a nép közé karjukon kosarakkal, de a kosarakban nem élelmiszer, hanem kő és élesre fent kések rejtőztek. Istenem ! Istenem! Mi lesz ebből ? Emberhalál, háború! Jött a katonaság. Jött, már nem is csabai, hanem a hirtelen ide kommandirozott aradi vad oláhok. Ezek nem ösmernek, ezek nem komáznak. Szétoszlani, szaladni emberek! Dehogy, ide lőjj, ha mersz! Nem szabad lőnötök, gazemberek, tudjuk mi jól! — kiabáltak. Pedig bizony már ugy volt, hogy a katonaság nem tűri a néha tettlegességekre is vetemedő inzultusokat, s ha dr. Fábry Sándor kiküldött polgári biztos nemes emberszeretete nem tartotta volna vissza a Holub tábornokot, akkor sortűz vetett volna véget a lázongásnak, de számtalan emberéletnek is. Szerencsére azonban szétverték puskatussal, szuronnyal is, egyszer, kétszer, majd végleg, de csak másnap. És erről a főispán a bihari rengetegben nem tudott semmit, — ő boldogan, nyugodtan lövöldözött a nemes vadra. Ugy-e most már nem csodálkozol kedves barátom, hogy a kegyelmes miniszter oly kegyetlen volt s kegyelmetlenül elbocsátotta — a méltóságost méltóságából. Igy van az I Mindig is igaznak mondtam én azt a régi közmondást: Halász, vadász, madarász — nem sokat kaparász ! * Engedd meg kedves türelmetlen fiatal olvasónőm, ha sokáig éltem vissza türelmeddel. Tudom, hogy te már régóta lesed, hogy hát mi is történt a várossal ? — elseperte-e az árvíz vagy nem ? De hát ha látod a régi, ósdi házakat épségben állani, ugy mégis csak gondolhatod, hogy ez a borzasztó szerencsétlenség a jó Isten kegyelméből és — mondhatni — véletlen csoda folytán nem történt meg. Hát bizony Békéscsaba csodálatos megmenekülését egyrészt csakugyan a jó Isten kegyelmének köszönhette, amely abban nyilvánult, hogy a böjti szelek az egész, hosszú két hét alatt mindig nyugatról fújtak keletnek s a tengerszélességü vizet mindig el és vissza fújták a gyenge partok és még gyarlóbb nyúlgátaktól, mert ha csak egyszer is keletről zúdították volna rá a beláthatlan vizet az arasznyi földhányásokra, azokat ugy elseperte volna a víztömeg, mint a szalmaszálat. Igy is nőtt, nőtt, folyton emelkedett a felülről ránk zuhanó ár. A Kisrétből ráborult már a Svinjarkára s ha ott meg nem fogják, betör az alacsonyabban húzódó völgyön át a felvég alacsonyabb házaiba s onnan lekerülve a dohánydepó körüli mélyen fekvő városrészbe. A vészbizottságnak hirül hozták a fenyegető végveszedelmet. Nosza emberek! rohanjatok oda a végveszély helyére. Ott Sztraka Maco mérnök kijelöli a gát hetyét, az emberek már bokáig érő vizben lapátolják vissza a vizet, hányják elibe a földet. (Folytatása következik.) Lapunk ma! száma 8 oldal.