Körösvidék, 1920 (1. évfolyam) szeptember-december • 126-226. szám

1920-12-25 / 222. szám

Békéscsaba, 1920. december 25. körösvidék 3 ségtől eltöltve követelte, hogy a rab­jainkat méltó bánásmódban része­sítsük. Szabadelvűek voltak apáink és nagyapáink is, kik a gyengéket védték az erősök ellen. Ujabban a szó értelme gyökeresen megváltozott. Követelhetted a börtönrendszer re­formját, írhattál köteteket a szenve­dők érdekében, mindaddig nem vol­tál „liberális", mig az az/ég fajta egyeduralmát föltétlenül el nem is­merted. Akkor aztán nem is kellett írnod a börtönbüntetésről, vezérigaz­gató lettél, öt-hat állást kaptál és dijtalanul, egész életedre odabigy­gyesztették neved mellé a „liberális" jelzőt, ami az erősek világszövetsé­gét jelenti a gyengékkel szemben. Fejlődés: Az ujabb magyar szó­tárban kizáróan azt értettük rajta, hogy az egészségeseket, az épeket és a szépeket spirituszba kell rakni, a göthösöket, a tehetségteleneket, az embriókat pedig minden költséget és fáradságot nem kímélően föl kell nevelni. Szociális gondolkozású: Szociális gondolkodásúnak neveztük azt a har­minc-negyven év közötti aztég férfit, akinek villája van a Rózsadombon és a Pasaréten, egész életében ma­gántudós volt, aztán érdekházassá­got kötve, hatalmas vagyonhoz jutott és nem befolyásoltatva magát a pénz elpuhító hatásától, mint független szellem tele gyomorral hirdette a nép­nyomort és dörgött azok ellen, kik egy élet munkája után pár ezer ko­ronát félreraktak gyermekeiknek. Klerikális: Mindenki klerikális, sö­tét középkori lovag és bagoly, aki nem tartozik az aztégokhoz. Fajkérdés: A fajgyűlöletet végte­lenül elitéltük. Napról-napra hirdet­tük, hogy nem ember az, aki a faj­ták közt különbséget tesz, igaz ugyan, hogy lapjainkban állandóan förmed­vények jelentek meg a világ legelső fajtái ellen s bírálgatni mertek olyan fajtákat is, mint a német, angol és francia. Mindez azonban rendjén volt. Az uszitó máról-holnapra bo­csánatot kapott. Megértették, hogy valaki nem kedvelte a németeket, mert nagy a lábuk és bütykös az ujjuk, vagy a svédeket, a hideg­ségük folytán, az oroszokat a dara­bosságuk miatt, ellenben az, aki félénken és szelíden egy megjegy­zést mert kockáztatni az aztégokra vonatkozóan, azonnai haladás-elle­nes lett, ellensége az „emberiség"­nek és fekete bélyeget ütöttek a homlokára, melyei egész életében viselhetett. Ismerjük el, hogy ebben a tekintetben kissé következetlenek voltunk. Progresszív: Progresszív az, aki semmi kishitüséget nem ismerve, biztosan megy a maga milliócskája felé. Öregek és fiatalok: Az irodalom két csoportra oszlott, az öregek és fiatalok csoportjára. Az öregek mind tehetségtelenek. A fiatalok mind te­hetségek. Voltak aztégok, akik kine­vezték magukat „fiatalokénak és harminc éven át verték a mellüket, hogy ők a fiatalok, amit a közönség már csak azért is kénytelen volt elismerni, mert oly hosszú időn át működtek ezen a téren. Igy történt, hogy az öregek csoportjában már sokkal több fiatal volt, mint a fia­talok közt. Ezt azonban az aztégok mai napig nem hajlandók elismerni. Linóleum-metszet: Ha a kétéves kisfiad kiönti itatósára a tintát, más­nap kiadhatod egy képeslapban ezzel a címmel: „Linóleum-metszet" Opus I. Ma a huszadik században . . . / Egy szólás se volt népszerűbb. Egy­szer ilyen formában is hallottuk: „Képzeld, ma a huszadik században sem szereti a poloskákat. . ." Természettudományos világnézet: Minden tekintetben szigorúan ter­mészettudományos világnézeten áll­tunk. Elfogultságnak, korlátoltságnak, butaságnak tartottuk, ha a tudomá­nyon kivül eső igazságokat hang­súlyozott valaki. Ettünk, mert éhesek voltunk és aludtunk, mert álmosak voltunk. Nem engedtük magunkat befolyásolni káros ideálok által. Ezen a címen: „jól is éltünk". Tudtuk, hogy a majmoktól származunk. Az embereket két csoportba osztottuk, a rövid- és hosszukoponyájukra. Nem tagadtuk, hogy a tigristől csak tigris, a macskától csak macska, a légytől csak légy születhetik. De mihelyt valaki az aztégokról beszélt, mint aztégfajtáról, melynek külön­valóságát minden pillanatban érez­tük, sutba vetettük a szigorúan „ter­mészettudományos világnézettet és az emberiséere mutattunk, mely ma­gasztos dicsfényben áll, tul minden sötét, faji előítéleten. Emberiség: Ezt a szót nagyon szerettük. Az emberiségért rajong­tunk, bizonyára, mert ez igen könnyű dolog. Hiszen az emberiség nem kö­vetel tőlünk semmit, az nem látogat meg, az nem kér szállást, az egy fityinget se akar soha. Aki tehát el­adta a feleségét és neveletlenül hagyta gyermekeit, ruha és élelem nélkül, aki nem vitte a bőrét vásárra, mert f yáva és önző volt, aki sohase merte imondani, mit gondol, aki mindig a divatos áramlatokkal és a több­séggel tartott, az uj jövő előharcosa volt „az emberiség barátja" Igazi „sive kurei". Szabadgondolkozó: Szabadgon­dolkozó az volt, akinek szabad volt gondolkoznia. A többieknek egyál­talán nem volt szabad gondolkoznia. Stb. stb. stb. Lejegyezte : Talló. Mivel foglalkoznak a csabaiak ? Ma, amikor a megélhetési viszo­nyok súlyos volta elérte tetőfokát és nemcsak a menekülteknek, hanem az itthoniaknak is csaknem lehetet­len egzisztenciájukat biztositaniok, talán érdekes vizsgálat tárgyává tenni, hogy hogyan lehetséges, hogy még sem roppan össze társadalmunk és mindenki (ugy-ahogy) el tud helyez­kedni benne. Nekem már régen szeget ütött a fejemben ez a gondolat és erős el­határozással láttam a kutatás nagy munkájához. Fáradozásomat siker koronázta, íme a titok megfejtése: A pap — nyomdát igazgat. A tanár — újságot ir. Az újságíró — meszet árul • A mérnök — ügynökösködik, A kórházgondnok versel. A kabarészinész —felcsap pincér­nek. Az a va'lásosság, melyet nem tudott el­seperni a kommunizmus, az a munkasze­retet, mely vérében van á csabai népnek, ma is mindennél erősebb biztosítékot nyújt arra, hogy Békéscsaba mindenkor egyik legerősebb vára, értékes tagja lesz a ma­gyar Szent Koronának. V. K­Viszontlátás Tegnap reggel történt. A városba indultam. A szövőgyár előtt megszóllitott egy kopott ember, hogy a vállán levő két teli szakajtó­kosarat segítsem le. Amint egészen elébe állottam, merőn rám nézett, majd bocsánat­kérő szavakat mondott. Megismert. A szakajtókosarakat letettem a földre, a fal mellé. Egy pillanatig még meglepetten bámult rám, aztán átölelt, magához szorított. Szeméből könny gördült nyírott, őszes szakállára, mely széles forradást rejtegetett jobb arcán. — Örömmel kiáltott fel: — Te meg vagy még ? I Nem tudtam szólni, a torkom összeszorult s talán én is könnyez­tem már. Mikor is volt ? . . . Hogy is tör­tént ? . . . Ráakadtam emlékeim között. . . . 1917 október 23 . . . A káli fennsíkon ... Az élső állást elfoglaltuk... Tovább kellett menni... Zárótűz... „Avanti!"... „Hajrá!"... Ellentámadás . . . Még egy „Utá­nam I" . . . és . . . arccal terült az éles sziklára, melyen a hideg eső­lével összefolyva szivárgott végig párolgó vére . . . — Főhadnagy ur!. Fejemet mellére hajtottam, mintha el akartam volna rejteni az emléke­zetembe idézett borzalmak elöl. — Te hogy kerültél ide ? — kér­dezte szemeit törülgetve. — Én itt lakom. — Engem — látod — a nyomo­rúság hozott. — Bizony nyomorúság . . . —Azótaismindigcsak nyomorúság. Hirtelen valami rettenetes dolog jutott eszembe, amely nagy teher­ként kezdett lelkemre telepedni s amelyet nem tudtam elhallgatni. Rövid vivódás után bűnbánó han­gon megindult belőlem: — Főhadnagy ur I Akkornap . . . mikor az áttörés volt... a második vonal után megint megálltunk . . . Egy ordonánc jött a brigádtól . . . Én magyaráztam neki azt a helyet, ahol főhadnagy ur elesett. Azt mondta, tudja . . . már el is temették ... Én aztán, ahogy postát lehetett küldeni, a század pecsétjével megírtam egy táborilapon a feleségének, hogy . . . elesett . . . Nem az én hibám volt. Azt hittem, jobb lesz, mint a bizony­talanság . . . Mert sokról nem tud­nak még, aki ott pusztult el . . . — Köszönöm fiu. Tudom. Em­lékszem a lapra. Akkor már másod­szor operáltak . . . Pedig talán jobb is lett volna ugy . . . Vagy . . . mégse! Mit érzelgek! Látod milyen vén csacsi vagyok ... Ha akkor meghaltam "olna, most ki dagasz­tott volna kenyeret a családomnak, ki vinné el a szakajtót a pékhez?... Mert tudod, beteg az asszony . . . Aztán ki ismer itt engem? Ki veszi el a diplomámat? . . . Meghűtötte magát az asszony a waggonban. Egy hete fekszik . . . — A waggonban? . . . — Igen. Mikor hazamentem a kórházból nyomorékul, már nem volt semmim. Az ügyyédséget nem tud­tam folytatni. Bekerültem a pénz­ügyigazgatósághoz. Az oláhok meg kidobtak ... De bocsáss meg, most már sietnem kell, mert kimaradnak a kenyereim. Keress fel. Elbeszél­getnénk ... Gyere el, amikor teheted. Kérésemre megengedte, hogy az egyik szakajtót elvigyem a pékig. Amint kinyitottam előtte a sütő­ház ajtaját, cselédlányok vihogását hallottam s láttam, amint ujjal mu­togatlak lisztes, kizöldült kabátja felé. Hallottam, amint gúnyolódtak is vele. Egy sarokba telepedett kenyerei­vel és végtelen szomorúságával . . . • M. A fogalmazó — riportozik, (arról amiről segédfogalma sincs). A kantinos — népvezér. A pénztári ellenőr — rendőrfő­parancsnok. A korcsmáros — fában utazik. Az iktató — hegedűt gyárt. Az exorvos — tartós szabadságo­lási kérvényeket szerkeszt. Az építész — terménnyel keres­kedik. Az adótiszt — bellér. Az árvaszéki elnök — vigalmi bi­zottságokban elnököl. A gyepmester — szappant főz. A tanácsnok — tanácstalanul áll. A főjegyző — disznót hizlal. A jogász — beáll kisgazdának. A kisgazda — szövetkezik. A tornatanár — házat közvetít. Az intéző — minden lében kanál. Az iskolaigazgató — ügyvédi iro­dát nyit. Az evangelikus lelkész — vasat árul. A gyógyszerész — fürésztelepet dirigál. A gyógyszerész — kántorkodik. A hadimilliomos — köztisztasági intézményt létesit. A képviselő — reklám kormány­listát komponál. ... Igy valahogy aztán csak el­éldegélünk . . . Apponyi az uj kormányról Budapest, dec. 24. Apponyi Albert gróf a beállott karácsonyi szünet miatt nem vehe­tett még részt a kormányprogramm megvitatásában. Rz uj Teleki kabinetről ma el­ismerőleg nyilatkozott, mert pro­grammja fejlődést mutat annak a reálpolitikának az irányában, ame­lyet ő képvisel s amelynek mindig szószólója volt. Örömmel látja az uj kormány kereskedelmi és pénz­ügyi politikáját, melyet véleménye szerint minden igaz hazafinak tá­mogatni kell. Különösen a pénz­ügyminiszter programmjában látja azt a mindent átfogó munkál, mely egyedül képes kedvezően kialakí­tani jövő helyzetünket azáltal, hogy minden téren lehetővé teszi majd a produktív munka beállítását. Re­méli, hogy nem lesz visszafordulás ezen a megkezdett uton, mely az egészséges reálpolitika felé vezet. Az uj kormány programmja az egész nemzetnek jobb karácsonyt hozott, mint amilyent remélhettünk. Kolozsvár lakossága Felsültek az oláhok a népszámlálással Kolozsvár, dec. 24. Most vált ismeretessé az oláhok által elrendelt népszámlálás ered­ménye, mely szerint Kolozsvár la­kosságának 60 százaléka magyar, 10 százaléka német és zsidó, 30 százaléka oláh. A bukaresti kormánynak tehát még a repatriálások által sem sike­rült az eloláhositás.

Next

/
Oldalképek
Tartalom