Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-03-23 / 3. szám
Konwielzo A Jeleket Hagyó Ember Mindig is foglalkoztattak a nagy titkok, egyebek közt az is, mi értelme van annak, hogy az ember jeleket hagy maga után. Az elmúlás miatti félelem, vagy éppen a megtérés fölött érzett öröm? Stigmáról stigmára haladva követhető az ember útja a barlangok mélyéről a harmadik ezredelő jelképein át — a jövőbe. Csak figyelni kell, érteni a szimbólumok csodálatos nyelvét. , Ingoványos talajon jár, aki a jelképek magyarázására, megfejtésére adja a fejét. Egyrészt azért, mert az ember jelképrendszere rendkívül sokrétű, a fába, kőbe rótt jelektől a nyelvi szimbólumokon át a zenei motívumokig vagy éppen mozgáselemekig terjed (a felsorolás bármely irányban tetszőlegesen bővíthető); másrészt meg, mert a szimbólum lényege éppen az, hogy egyfajta többletet fejezzen ki. Olyasmit, ami túlmutat a nyelv lehetőségein, hiszen az is csak egyike a valóság kifejezésére, szolgáló eszközöknek. A nyelv mint jelképrendszer meglehetősen tökéletlen, megbízhatatlan. Gondoljunk csak arra, a történelem során hányszor borult lángokba a világ csak azért, mert egyesek — legtöbbször tudatosan - félremagyaráztak olyan egyszerű kifejezéseket, mint a hit vagy a hazaszeretet. Amikor Carl Gustav Jung megírta és közreadta Az ember és szimbólumai című, szerintem örökbecsű művét, a világ magát civilizáltnak tekintő része még fel sem ocsúdott a Sigmund Freud jelképelmélete kiváltotta sokkból, így a nagy műre csak később figyeltek fel. Amikor viszont Dan Brown a közelmúltban közreadta A Da Vinci-kód című regényét, a keresztény világ ortodox része nem állhatta meg szó nélkül, és szentségtöréssel vádolta a szerzőt. Freud, Jung és Brown ugyanazt követték el — „megmagyaráztak" néhány olyan szimbólumot, melyeket sérthetetlennek, öröknek hittünk. Ennyit a jelképek érinthetetlenségéről... Kopjafa, kocsmafilozófia, parasztész Miért írtam le mindezt? Azért, mert a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Lilium Aurum Könyvkiadó, de legfőképp L. Juhász Ilona szerző jóvoltából a magyar tényirodalom újabb kötettel bővült. A „Fába róva, földbe ütve..." című, közel háromszáz oldalas könyv .2005- ben látott napvilágot, és alcíméből — A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál — következtetve olyan kutatási területet ölel fel, melynek teljes körű feltárására tájainkon eddigelé nem akadt vállalkozó szellem. „Pedig régi, nagy kopjafaállító nemzet a magyar!" — kívánkozik ide neve örök elhallgatását kérő kocsmafilozófus ismerősöm egyik kijelentése, és valljuk be, magasröptű és mélyenszántó gondolat ez egyben. Nehéz lenne olyan települést találni a Felvidéken, ahol az elmúlt másfél évtizedben ne áhítottak volna kopjafát, némely helyeken — főképp a művelődési táborok helyszínem — pedig valóságos kopjafa-erdők merednek az ég felé. Magyar sajátosságát jelzi a dolognak, hogy jelentőségét a Kárpátmedencében a magyar mellett élő szomszédos népek is kezdik felfogni. Mondom: kezdik, mert azt még nem tudják, miért jó nekünk, ha a temetőkertben vagy a ligetben művészi faragással díszített fejfát állítunk, ám a jelképek ködén át „bevillan", hogy a különállásra, önállóságra való törekvést is jelképezhetné. A huszonegyedik század hajnalán az egyik gömöri kis faluban (név és cím a szerkesztőségben) az államalkotó többség kisebbségben levő képviselői a kopjafa, pontosabban annak díszítőelemei és felirata kapcsán irredentizmussal vádolták meg a többségben levő kisebbséget. A logika törvényei azt diktálták, hogy a villongásokat elkerülendő le kell fedni a kopjafa irritáló részleteit — mégpedig újabb faragványokkal. így került a kopjafára például egy turul, ám a helybeliek közül bárki eskü alatt állítja, hogy „Biz' az békegalamb!" És lón egyetértés... A kopjafamítosz L. Juhász Ilona a kopjafamítosz kialakulásának gyökereihez vezeti vissza kutatásait. Már e téren ellentmondásokkal találkozunk, hiszen a köztudat a kopjafát nemes L Juhász Ilona „Fába róva, földbe ütve..." A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál egyszerűséggel ősi, talán a hun korból származó síremlékek „korszerűsített", a jelenkor igényeihez idomított változataként azonosítja. Czuczor Gergely és Fogarasi János műve (az 1865-ben megjelent A magyar nyelv szótára) ezt az elméletet látszik alátámasztani: „Erdélyben a székelyeknél am. sírdombot jelölő fa, sírfa, fejfa. Valószínűleg azon szokásból vette nevét, hogy a vitéz székelyek halottjaik sírjára kopjanyelet tűztek. Túl a Dunán, különösen Győr vmegyében még az újabb időkben is a nemesek mint született vitézek koporsóját dárdát képező rudakon szokták a temetőbe vinni." Novák László Ferenc 2005-ben megjelent Fejfa monográfiájában már hangsúlyozza, hogy „A vitézi temetési pompa tárgyalása során egyértelműen beigazolódott az, hogy a kopjás temetkezés és a fejfa sírjelállítás között közvetlen eredetkapcsolat nem áll fenn. A népnyelvi terminológiák között sem fedezhető fel a kopjafa sírjel név. Ennek ellenére a terminológia szívósan tartja magát a korabeli népművészeti kutatók, néprajzkutatók, s a műveltebb rétegek, s természetesen a faragó népi iparművészek körében. A művészeti fafaragók munkája révén terjedtek el a rendkívül gazdag díszítésű legújabb típusú fejfák, amelyek kopjafa néven ismeretesek széles körben. Ezek a napjainkban megnyilatkozó népművészet reprezentáns darabjai..." Bármelyiket fogadjuk is el a ’ számtalan eredetelmélet közül, a kopjafák szimbolikája kapcsán mindenképp idekívánkoznak Nyíró József két világháború között megjelent Kopjafák című könyvének sorai: „Az irodalmi, művészeti ábrázolások és a tudományos értelmezések végeredményeként a közvéleményben a faragott fejfákhoz a magyar múlt, a XVI—XVII. századi török háborúk, az őstörténet, a hősies ellenállás, a falukon a megőrzött régi magyar kulturális hagyományok képzetei kapcsolódtak." Nem lehet tehát kétséges, hogy „tájjellegűből" nemzetivé avanzsált szimbólumról van szó. Monográfiái alaposság Lévén a „Fába róva, földbe ültetve..." című kötet monográfia, szerzője tudományos alapossággal járja t l
