Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)

2005-01-21 / 7. szám

Leplek és gubancok Nagy Boglárka (1967) kritikus, szerkesztő Pécs N. Tóth Anikó (1967) író, irodalomtörténész Ipolyság Pontosabban „szövegleplek” és „hallga­tás-gubancok” hálózata szövi regény­­nyé N. Tóth Anikó, a felvidéki kritikus és esszéista első, felnőtteknek szóló prózakö­tetét, Az anekdotikus, mesei-mitológiai és képleíró elbeszélésmódok - három narrátor hangján - a család-, a mese-, napló- s végül a detektívregény műfaji kódjait vonják egyet­len panorámaregénybe. A Bús család vízjel­­szerűen felsejlő történetét itt felfejtenünk a regénytől meglehetősen idegén gesztus vol­na, hiszen a Fényszilánkok hátterében éppen az a belátás áll, hogy az emlékezés bármely természetű rekonstrukciós kísérlete, az ese­mények anekdotikus rögzítésétől a doku­­mentarista (pillanat)felvételekig, kudarcot vall. A kor-, társadalom- és családtörténeti pa­noráma merőben illuzórikus, a három elbe­szélő felidéző munkájában újabb és újabb ré­sek, hasadékok keletkeznek. A kötetben fella­pozható családi fényképek elhelyezése eset-1 legesnek tűnik, nem kötődnek a konkrét szö­veghelyekhez, bárhova beilleszthetők, noha leírásuk rendre visszakereshető a regény ol­dalain. A három fejezetre tagolt Fényszilánkok fo­tográfus narrátorának, Andrisnak a részint naplószerűen, részint fényképek leírásaiban sorjázó elbeszélése mellett édesanyja, a falusi öregasszony anekdotikusan fűzött, dús áriái és a fényképész gyermekének, Annának a meseszerűen (s egyúttal a regény önértelme­zői karakterét is a legerőteljesebb vonások­kal) megkomponált szólamai párhuzamos, nemegyszer egymást kiegészítő, egyidejű el­beszélést alkotnak. E szólamok találkozása a végtelenben, vagyis a „rögzített múltban, a fi­nom elmúlásban” megpillantott jövőben lát­szik lehetségesnek. Az elbeszélés ideje, bár határozott utalások nincsenek rá, a hetvenes évek. Hogy hol járunk, valahol Magyarorszá­gon vagy a Felvidéken, az végképp bizonyta­lan. Amint bizonytalan egy negyedik narrátor azonosíthatósága is, az egyes fejezetek inci­­pitjeiben megszólaló hangé, amely - mint­egy „a regény regényében” - felülírja a Fény­szilánkok egész narratíváját („ki lélegzik itt, istenem, ki beszélne”). A fotográfus ugyanis egy regény, vagyis egy regényesített képes al­bum megalkotásának szándékával kezd a csa­ládtörténet kutatásába, de a regény regényé­nek elbeszélője végig csak kerestetik, meg nem találtatik. Az írás emlékezetteremtő perspektívája egyre szűkül, minden rekonst­rukciós munka túlexponálttá válik, akárcsak a foltos, elmosódó fényképek vagy az édes­anya áradó történetei. Egyedül a kislány, An­na meséi képesek a maguk mitikus ábrázo­lásmódjában a múlt és a jelen atmoszférikus pillanatait, eseményeit kivonni az időből, s valamiféle titokzatos, birtokolható tudássá tenni. N. Tóth Anikó regénye tartalmazza mind­azon belátást és kételyt, amely a kortárs ma­gyar elbeszélő próza felismerésévé vált az el­múlt ötven évben. Ám ettől még nem tarta­nánk olyan kiváló, többszörösen rétegzett műnek, amiért rögvest kétszer is elolvastuk. Először is, mert nyelvi, képi és tárgyi világa rendkívül gazdag, finoman, elegánsan raj­zolt. A regényben megjelenített történelmi korszak, a II. világháború évei, a beszállásolt német, majd orosz katonák, a falubeli Zsidók elhurcolása, a családfő hadifogsága, a beszol­gáltatás, kitelepítés, szövetkezetesítés idősza­ka, majd a konszolidáció évei, valamint a falu­si társadalom rétegzettsége és mindennapjai, nemkülönben a család történetében megjele­nített elfojtott szenvedélyek és szenvedések vonzó és izgalmas epikai világot teremtenek. A történelem elsősorban baljós háttér, mely előtt a látszólagos falusi idill titokban sosem maradó bonyodalmai nem hagyhatják érin­tetlenül a Bús család életét. A rejtély feloldá­sához azonban (az egymás elől is folytono­san elhallgatott családi titokhoz), afféle sors­­analízis kikutatásával, a képleírások vezetnek közelebb, melyek tehát távolról sem illusztrá­ciók ebben a regényben. Poétikai és drama­turgiai szerepük legalább kettős: az esemény­­történet ábrázolását bonyolítják, ám sohasem engedik felnyitni a mélyüket. Végezetül szólnunk kell arról, hogy másod­szor miért tartjuk emlékezetesen fontos könyvnek a Fényszilánkokat, ha csak az el­múlt tíz-tizenöt évet tekintjük, azt mondhat­juk, nem nagyon találkoztunk a kortárs ma­gyar irodalomban olyan művel, amely ennyi­re elegánsan, éretten és pontosan számolt a Mészöly Miklós nevével fémjelezhető poéti­kai hagyománnyal, annak is a Volt egyszeregy Közép-Európa-kötetben egybefoglalt látás­módjával. A „tények tisztelete”, versus „ráfo­­gás” gondolkodója itt nem tárgyalható mér­tékben hatott a Fényszilánkok szerzőjére. A „szerves széttöredezettség halmazállapota”, ahogy Mészöly egy helyütt a Nyomozás-cik­lust illette, maga a nyomjelkövetés aktusa, az anekdotikus részletek szerkesztésmódja, az asszociációs időjáték, a mitikus-archaikus történetszemlélet, hovatovább alakok, motí­vumok allúziói, mind megannyi MM-útjelző, a Magyar novella Dacó fényképészétől Tom­pos Annán át az ősházig. A kötet fülszövege „csendes őszi estékre” ajánlja e regényt, én elsősorban azoknak ja­vaslom, akik gyermekkorukban jártak valaha nagyanyjukkal falusi temetőben, ismeretlen, holt rokonok sírjánál, akikről a családi legen­dáriumban megejtően titokzatos történetek szólnak. Nagy Boglárka (Az Élet és Irodalom 22. számában megjelent recenzió újraközléséért Nagy Boglárkának és Károlyi Csabának tartozunk köszönettel.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom