Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-20 / 10. szám
12 IfoWÁtoELZŐ Tanulmányok könyve Motesiky Árpád (1941) vadászíró, szakíró Verebély Duba Gyula (1930) író Pozsony Duba Gyula legújabb könyvét még a nyári vakáció előtt kezdtem olvasni, ám végigböngészése, tanulmányozása, ízlelgetése egy picit elhúzódott; mire átrágtam magam rajta, már a költöző madarak is elrepültek. De nem könnyű olvasmányról van szó, mivel elgondolkodtató, jelentős szellemi értéket őrző és feltáró munka. „Az író foglalkozásszerűen ír! Munkája szakmai feltételeit ismernie kell - közli a szerző a bevezetőjében. - Amikor ezeket kutatja, a dolgát teszi. Mindenről ír, önmagáról is. Önmagáról elsősorban magának és írótársainak. Az írás öncél is, önmagáért való tevékenység! Műhelytitkainak a feszegetése maga is irodalom.” Azaz előrejelzi ennek az ő műhelyéből kikerülő irodalmi tükörnek a jellegét. De nemcsak az írás és önmaga foglalkoztatja, hanem mindaz, amit látszólag nem is az ő akarata, s nem is az írás, hanem közelebbről meg nem határozható kényszer irányít: „Az írói képzelet anyagformáló mozgásában a tudatalatti mélyből feltörő erők megragadják a fogalmakat, és világra lökik a szavakat, s a mondatok láncát összefűzik.” Erőforrásai első műhelyeként Duba Gyula az iskolát nevezi meg, a lévai Magyar Királyi Állami Gimnáziumot, mely a háború vérzivatarában „oly messzire került tőlem, mintha a holdra löktek volna ki”. A későbbiekben az olvasás jelentette számára az íráshoz szükséges erőforrást, s tájékozottságához nem fér kétség, hiszen ismereteinek köszönhetően, az irodalom bármilyen kérdéséhez avatottan hozzá tud szólni. Véleménye az olvasóit is emlékeztetésre készteti, így a könyvében haladva felidéződik bennünk Grendel Lajos híres tanulmánya, a Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén, új és újabb - régi és mostani - nevekre bukkanunk, de az egyes fejezetek névadói, Tőzsér, Cselényi, Qzsvald Árpád Zs. Nagy Lajos is akaratlanul eszünkbe juttatják irodalmunk múltját. Például A Hét című képes hetilapunkat, mely tíz évvel ezelőtt szűnt meg, s azóta sem volt akarat vagy mód a visszaállítására, pedig csaknem négy évtizeden át a szlovákiai magyar kultúra közvetítője volt, s írónemzedékeket nevelt fel (a fentieken kívül eszünkbe juthat Bábi Tibor, Gyurcsó István, Lovicsek Béla, Mács József, Ordódy Katalin és sokan mások). Roncsol Lászlóról az alábbiakat jegyzi meg Duba: „írói pályája és szellemisége alkalmat ad és feljogosít bizonyos szívmelengető visszatekintésre, írásait olvasva, szégyen, nem szégyen, már-már meghatódtam! Hát volt idő, amikor író és kritikusa még értették egymást! Azonos lelkiség hőfoka és érzések tüze melengették őket!” Akik közelebbről ismerik Roncsol Lászlót, vagy hallották lelkes előadásait, igazolhatják, hogy Duba Gyulához hasonlóan éreznek. Roncsol karizmatikus egyénisége és tekintélye mögött nagyon szerény embert találunk, akit a sors nem kényeztetett el. Ő is „a múltban találja meg azokat az erőket, magyar és egyetemes eszményeket, amelyek a gondolkodás megújhodását és a szellemi értékek folyamatosságát biztosítják” - írja e helyt Duba, s ebben sem téved. A Cselényi Lászlóról szóló fejezetet nehéz néhány sorban megragadni, annyira szerteágazó magának Cselényinek a munkássága, költészetének más-más korszakai; s mindegyikben érződik a személyes élmény, az élményszerűség mozzanata. Ezek, írja Duba, „a Cselényi-kozmosz jelzései”. Hát erről (is) van szó a Cselényi László költői, szerkesztői és tanári munkásságával foglalkozó fejezetben. Ozsvald Árpád A Hét legendás csapatának volt az az utolsó tagja, aki a kezdetektől a megszűnéséig kitartott a lapnál, onnan vonult nyugdíjba. Hogy mely korszaka jelenti életművében a csúcsot, nem tudom. Talán mindegyik. Fontos volt a szava, ha régi szövegeket, századokra visszanyúló könyveket rendezgetett, mutatott be, s akkor is, amikor tapasztalatait halk szóval adta át kis, szűk szerkesztőségi szobájában a fiatalabbaknak. Nagyon csendes, példásan rendes ember volt, akiről Duba egyebek közt ezt írja: „Az írói alapértékeit gyerekkorában szerzi. Ozsvald versei egyre inkább az érzések jegyében lesznek, a rend mellett az érzés, a kettő együtt adja az alkotó embert. Ozsvald lírája érzékre és rendre épül.” Mindnyájunk nevében is ő, Duba Gyula búcsúzott Ozsvaldtól a pozsonypüspöki temetőben... A Hét szerkesztőségének másik oszlopfője Zs. Nagy Lajos volt, aki pozsonyi „hányattatásai” után (egyetem, rádió, Új Szó) 1963-ban került a laphoz, onnan ment nyugdíjba s vissza falujába, ahol az idén nyáron hunyt el. írt a dráma kivételével mindent és mindenről: remek verseket és riportokat, novellát és karcolatot, humorral átitatott történeteket. A humor mezején Duba Gyulával együtt verhetetlen bajnok volt. A könyvben irodalmunk pallérozó mesterei külön fejezetet kaptak: Fábry Zoltán, Turczel Lajos és Szeberényi Zoltán, a jeles nyitrai pedagógus, aki nemrég ünnepelte 75. születésnapját. Az egyik fejezetben az Új Szó megalakulásának történetéről is olvashatunk, itt Duba Fábryt idézi: „Ültünk húsz év előtt Major István Pravdabeli igazgatói irodájában, rajta kívül négyen: Lőrincz Gyula, Fábri István, Barsi Imre és jómagam. Mire elváltunk, megvolt a lap címe - Új Szó - és megjelenésének dátuma.” Barsi Imre visszaemlékezése szerint '48 december 15-én szerkesztőként ott állt a Pravda épületében a rotációs gép mellett, mely az Új Szó első példányait nyomtatta. A vezércikket (névtelenül) Major István írta. Egyszer csak leállították a nyomást, a cenzúra ugyanis közbeszólt a vezércikk egyetlen fél mondata okán („a keserűség minden utóíze nélkül”), mely a jog-Az irodalom bármilyen kérdéséhez avatotton hozzá tud szólni. t
