Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2004 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2004-06-17 / 6. szám
Az alvajárókat lelövik, ugye? „Tudod te, mi az a szerelmeslevél? Egy golyó a szívedbe!” (David Lynch: Kék bársony) „Lesbia, bús gyönyöröm” „Nem vagyok leszbikus, csak szerettem Thelmát” — mondta Djuna Barnes élete vége felé. Húszévesen férjhez ment apja második feleségének fiútestvéréhez, tárcákat írt a Vanity Fairbe (Hogyan kellene öltözniük a szerelmes nőknek?), interjút készí-: tett James Joyce-szal, megírta/I visszataszító nők könyvéi (The Book of repulsive women, 1915) és az Egy könyv című verseskötetét (A book, 1923). Djuna Barnes recepciójára jellemzően utóbbi könyve kapcsán csupán azt említik meg az amerikai irodalomtörténetek, hogy a kötetet szerelmének, Mary Pyne-nak ajánlotta. Még a feminista irodalomkritika is csak az 1928-ban megjelent Nők almanachján (Ladies Almanach) figyelt fel — „a leszbikus szerelem könyve” a szerző saját költségén jelent meg. Ekkor már Párizsban élt szeretőjével, Thelma Wooddal; szakításuk után Angliába utazott, és egy vidéki házban megírta az Éjerdői (Nightwood, 1936), azt a regényt, amely — Szegedy-Maszák Mihálynak a magyar fordításhoz irt utószava szerint — alaposan rányomta bélyegét az angolszász regény további fejlődésére. Pedig a kéziratot eleinte többször is visszautasították, s még T. S. Eliot, az Éjerdő első méltatója is kihúzatott a regényből bizonyos szövegrészeket, amelyeket a szexuális perverzió túlkapásainak tartott. S bár a feminista diskurzusban máig sokat emlegetett és idézett szerző, Djuna Barnes következetesen elhatárolódott a hatvanas évek nőmozgalmaitól. Szegényen és visszavonultan élt New Yorkban, ignorálva az irodalmi életet. Évtizedekig húzódó betegség után kilencvenévesen halt meg, 1982-ben. A morbiditás romantikája „Morbid lennék? Nézd meg az életemet, nézd meg a tiédet. Hol látod a szépséget? Hol az önfeledt örömöt, a megkapó részleteket? Hol az a boldogság, amit hiányolsz?” — kérdezett vissza egy 1919-es interjúban Djuna Barnes. „Megszületünk, és nem tudjuk, miért. Élünk, szenvedünk, hadakozunk, irigykedünk másokra, mások ránk, szeretünk, gyűlölünk, dolgozunk, megőrülünk valakiért. S mindezt miért? Meghalunk, és soha senki sem fogja tudni, hogy valaha éltünk.” Az Éjerdő nem egyetemi tananyag, hiába keresnénk a szigorlati listákon. A világirodalmi lexikon sem ad támpontot. „A regény . pszichopaták viszonylatait boncolja”, áll a rövid szócikkben. Allúzióként mégsem Vigotszkij Defektológiája említhető. Képzeljenek el egy kisregényt, amelyben megjelennének Dosztojevszkij infánsnői, a végzet jelével homlokukon; amelyben megjelenne Malcolm Lowry alkohol-optikájú konzulja, az ő kusza, olykor nehezen követhető asszociációival; vagy Gertrude Stein antihősei, akiknek nincs élettörténetük, csak életük van; s végül Eliot Prufrofkja is akár, ahogy a komódnak dőlve felsóhajt: „...megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak.” Elképzelték? Legyenek üdvözölve az Éjerdőben. Az eltűnt személyiség nyomában Djuna Barnes regénye hipnotikus erejű, megrázó és felkavaró mű, amely a maga polifon hangszerelésével és ad absurdum vitt ornamentikájával egy olyan világot tár elénk, amelyben a szerelem az őrülettel egyenértékű fogalom, s amelyben ennek megfelelően a nyelv határai is folyamatosan megkérdőjeleződnek. „1910 decemberében vagy ilyentájt, az emberi jellem megváltozott” — írja egy eszszéjében Virginia Woolf, Freud és Bergson hatására utalva s arra, hogy a regény súlypontja a pszichogram felé való törekvés jegyében a külső világból a belső világba tolódott át, utat nyitva a benyomások rendszertelen áramlásának. Djuna Barnes az Éjerdőben arra tesz kísérletet, hogyan lehet korrekciók nélkül ábrázolni az emberi viszonyrendszereket. hogyan válik megfoghatatlanná, értelmezhetetlenné a személyiség. S mindezt egy olyan, néha már provokatívnak tűnő, túldíszített, jelzőket halmozó stílusban, ahol a mondatszerkezeteknek is elsősorban az a céljuk, hogy fokozzák az elidegenedettség érzetét, s egy deperszonalizált világot tárjanak az olvasó elé. A cselekmény is jelképes csupán: Felix Volkbein, az önazonosságát nem lelő, és minduntalan történelemelemzésbe bonyolódó zsidó bankár házassága a gyönyörű, de „emlékezet nélküli” Robin Vote-tal, aki fia megszületése után elhagyja férjét, s egy nő (Nora Flood) szeretőjeként bolyong tovább a világban, alvajáró módjára, hogy aztán őt is elhagyja egy másik nő, Jenny Petherbridge kedvéért. Robin mellett a regény központi alakja egy öregedő áldoktor, Matthew O’Connor. A szereplők a vele folytatott párbeszédekben próbálják értelmezni önmagukat és a Robin iránt érzett szerelmüket anélkül, hogy a marginalizált dolgok (egy álom, egy ablakkeret vagy egy függöny hullámzásának felidézése) aprólékos, szerteágazó kibontásával közelebb kerülnének a megoldáshoz. „Nincs mihéz igazodni, Matthew” - mondja Nora maga elé révedve. Felixhez és Jennyhez hasonlóan ő is Robinhoz próbálna, a vágy céljához, de Robin megfoghatatlan, identitása az identitás hiánya, s hiába járja be Nora azokat a helyeket, ahol Robin megfordult, hiába próbált meg romlottá válni és szeretni azt, amit Robin szeretett, hogy így szabaduljon meg az őrjítő hiánytól és a szorongástól: kísérletei kudarcot vallanak, s csak annyit tud meg, hogy szeretőjével mások is háltak; semmi többet. Lassan jön rá, hogy Robin nincs, talán soha nem is volt, hogy mindig csak önmagát szerette és önmagát kereste a lányban, és nem Robint. „A másik... té magad vagy a rémült elfordulás pillanatában; száját csókolva magadat érzed. Ha elveszik tőled, sírva kiáltod, hogy megfosztottak önmagádtól.” Metamorfózisok „A fiú, neme nem volt kétséges...” — ezzel a sokat sejtető sorral kezdődik Virginia Woolf Orlandója. A nyomatékosítás, mint utóbb kiderül, tudatos elszólás: a végtelen életű Orlando Woolf regényében egyszer csak nővé változik, mintegy azt sugallva ezzel, hogy a személyiség nem szorítható határok közé, még a nemek határai közé sem. Djuna Barnes az Éjerdőben még következetesebben utasítja el a nemek hagyományos modelljét, a férfi-nő szembeállítást erősítő bináris oppozíciókat. Robin neve akár egy férfié is lehetne, s általában férfiruhákat is visel; az öreg doktor - Dr. Matthew-Roppant-csipetnyi-sóval-Dante-O’Connor - pedig transzvesztita. Amikor Nora benyit hoz-zá („Doktor, azért jöttem magához, hogy mondjon el mindent, amit az éjszakáról tud”), egy feldúlt szoba látványa fogadja, parfümösüvegcsék, krémek, rúzsok, hajkenőcsök, púderesdobozok, fiókból kilógó női alsóneműk. „Kivonult a megszokásból — nyugtázza Nora —, azért öltözik így, hogy önmaga mellé feküdhessen.” Óvakodj a fekete ajtótól Az éj a szerelmes számára az a hely, ahová kedvese távozik, válaszolja a doktor Nórának, s óvakodni kell a fekete ajtótól, mert ha felkészületlenül ér valakit a szürkület, akkor már nem marad más hátra, csak pofájába nézni a hiénának. „Egész álló nap gondolkozzék az éjszakáról. Máskülönben az agy valamiféle kegyelme folytán utóbb túl nagy súllyal lepi meg az éj — a mellkasán akad el egy mozdony, kerekeit a szíve fékezi.” Nora tudja, hogy az éjerdőből, a Robin utáni sóvárgás labirintusából csak egyetlen kijárat van. „Halj meg most, mert akkor örökre az enyém leszel” — suttogja az alvó Robin fölé hajolva, amikor az néhány napra visszatér hozzá. A szerelem szerinte csak úgy teljesülhet be, ha halált adunk a másiknak; nincs más mód arra, hogy biztosak legyünk időtlenségében, s csak így előzhetjük meg azt, hogy a fájdalom eszünket vegye. Ahogy a doktor javasolja: „Mindenkinek kellene juttatni egy kisbabát meg egy egész napot, hogy könynyíthessen a szívén.” Könyvjelző 6/2004
