Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)

2003-06-19 / 6. szám

A fotószakíró megmérettetése r Minden jel arra utal, hogy a két világ­háború közötti korszak szlo­­venszkói magyarok kultúráját és művészetét meghatározó személyiségei közül nem Dobossy László, Szalatnai Rezső, Sziklay Ferenc, Balogh Edgár vagy Alapy Gyula élete és tevékenysége lesz elsőként tudományos igényességgel feldogozva, hanem Brogyányi Kálmáné, akit a sors az említettek közül a leg­messzebbre — Amerikába — vetett-száműzött. A pozsonyi AB-ART Könyvkiadó gondozásá­ban megjelent A fotószakíró Brogyányi Kál­mán című monográfiája Albertini Béla buda­pesti fotótörténész legújabb kutatási eredmé­nyeit adja közre ebben a témakörben. A meg­fogalmazás nem véletlen, hiszen a budapesti szerző nem csak a fotográfia területén kifejtett szakírói teljesítményt értékeli, hanem részle­tes Brogyányi-életrajzzal is szolgál. Ez min­denképpen rendkívüli, egyben hasznos dön­tés volt. hiszen komoly hiányt pótol. Elég elol­vasni a könyv mellékletében közzétett, külön­böző lexikonokban megjelent Brogyányi­­szócikkeket és azok Albertini által elvégzett korrekcióját, kiderül, hogy egyik sem hibát­lan, hemzsegnek bennük a téves adatok, gya­koriak a névelírások, sőt az elhallgatás straté­giája sem ritkaság. Brogyányi élete mintapéldája a kiszolgálta­tott, az események terhétől és az ideológiai megfontolásokból a kompromisszumok sorát hol passzívan, hol aktívan vállaló közép-euró­pai provinciális értelmiségi sorsnak. De ugyanez elmondható a fentebb említett ösz­­szes személyiségről, és - akár bevalljuk, akár nem — minden bizonnyal ez a tény is szerepet játszik abban, hogy az immár múlt század első felének, illetve első háromnegyedének aktív szlovenszkói szerepvállalóiról nem születtek tudományos értékelések. Az egyik személy­nél a kommunista elkötelezettség, a másiknál az aktív fasisztabarát magatartás, míg a harma­diknál a Horthy-rendszer kiszolgálása jelent problémát Ezért inkább hallgatunk, vagy el­hallgatunk történelmi tényeket, s ha netán születik is valamiféle értékelés vagy annak irá­nyába tett lépés, akkor a tudománytól idegen, ideológiai szempontokat, hamis kisebbségi kifogásokat keresünk és találunk bőven. Ilyen szempontból Albertini könyve bátor vállalko­zás, amit kutatási módszerével és gazdag le­véltári anyagismeretével kiterjeszt, mert nem hallgatja el Brogyányi Kálmán ma egyesek számára kényes balos lelkesedését, ugyanúgy kertelés nélkül ír a második világháború utol­só hónapjaiban tanúsított fasisztabarát maga­tartásáról is. Fontosnak tartom ezt a tényt, mert hazai magyar szerzők ilyen megjegyzé­sei, megállapításai mindig az árulás vádját hozzák, illetve hozták magukkal. Az Albertihi­­könyv szerkezete jelzi, hogy szerző tudatosí­totta a téma kényes voltát, több évtizedes ku­tatásai pedig kellő ismerettel vértezték fel (pl. A Sarló szociofotós vonulata. Pozsony, 1993; A magyar szociofotó története a kezdetektől a második világháború végéig. Budapest, 1997), ezért tartotta elfogadhatónak, hogy a cím elle­nére az életrajz felvázolása meghaladja a fotó­szakírói tevékenység elemzésére és értékelé­sére szánt terjedelmet, az ugyanis a szövevé­nyes életút keretébe épült be. A szakmai tevé­kenység ismertetése ennek következtében időrendben halad, mindvégig következetes közép-európai kontextus módszertani érvé­nyesítése mellett. Brogyányi teljesítménye így kerül szakmái és kultúrtörténeti szempontból is az őt megillető helyre, hiszen a magyaror­szági, erdélyi és cseh párhuzamok mellett a németországi és az oroszországi történések fi­gyelembevétele egyértelműen pozitív ered­ménnyel jár a pozsonyi műkritikus és fotó­szakíró értékelésekor. A kutató figyelme újságcikkektől szakla­pokban megjelent tanulmányokon át egé­szen az 1933-ban kiadott A fény művészetéig terjed. A szakíró és elkötelezett közéleti em­ber kettőségéből ered — Albertini szerint — Brogyányi azon kísérlete, hogy egyszerre és együtt képviselje a művészeti modernizmust és a szociális érzékenységet. Következéskép­pen érvényes ez a fotográfiáról vallott nézetei­ről is, Moholy-Nagy László elméleti munkássá­gát követve — akinek első közép-európai ma­gyar közvetítője lett — a fényképezést „öntör­vényű, szuverén jelenségként, a festői fotogra­­fálás tagadásaként jelenítette meg”. Ugyanak­kor „társadalomelméleti szempontból érzékel­hető a Moholy-Nagytól való eltávolodása ír­ja Albertini, mert a Bauhaus tanárával szembe­fordulva Brogyányi szerint a művészet és azon belül a festészet problematikája „nem eszközbeli vagy optikai kérdés, hanem társa­dalmi”. Ennek a gondolatmenetnek logikus modernista végkifejlete volt a fotográfia leg­magasabb fejlődési fokának meghatározása, amit Brogyányi az osztályharcos szociális fo­tográfiában vélt megtalálni. A pozsonyi Fó­rumban 1932-ben több folytatásban magyarul és németül közölt A fotográfia útja — Der Weg der Fotografie ezt a kettőséget tovább cizellál­ta. A Forum egykori szerkesztője a szociológi­ai szempont érvényesítését követelte, mégpe­dig tudatos tudományos igényű szakelemzé­sek figyelembevételét, s a fotográfia csak ez­után következhetett, aminek küldetését vég­képp néma, végső konklúzió ” kimondásában látta. Egyik oldalról a szociális probléma osz­tályjelenség felől való megközelítése, a másik­ról a művészeti autonómia princípiuma érvé­nyesül ezekben a Brogyányi-írásokban. Az osztályszempont érvényesítése ellenére a ko­rának legprogresszívebb fotóelméletét propa­gálta, Albertini Béla fotótörténeti megállapítá­sa szerint a pozsonyi építészeti és képzőmű­vészeti folyóiratban közölt elméleti írás a ma­gyar fotótörténet szempontjából is komoly je­lentőségű, mert „a magyar szociális fényképe­zés elmélettörténeti szempontjából mérföldkö­vet képez. Itt olvashatunk ugyanis a magyar nyelvű szakirodalomban először szociofotó-Albertini Béla A fotószakíró Brogyányi Kálmán Albertini Béla A fotószakíró Brogyányi Kálmán AB-ART Fűzve, 176 old., 14,8x21 cm bolti ár: 200 Sk kedvezménnyel: 150 Sk fogalom megközelítéséről”. Albertini nemcsak az életút vargabetűit láttatja a régió és az ideo­lógia összefüggésrendszerében, hanem a mű­vészetét is. A Szovjetunióba nyúló szálakra, onnan többek közt prágai közvetítéssel érke­ző elméletre hívja fel a figyelmet, valamint ar­ra, hogy az 1930-as évek Berlinje sem volt ki­vétel ez alól. Mind Albertini, mind a többi fotó­történész egyértelműen vallják, hogy 1932 je­lentette a pozsonyi szakíró munkásságnak csúcsát, az 1933-ban kiadott A fény művészete kisebb korrekcióktól eltekintve csaknem megegyezett a Fórumban közölt A fotográfia útja tanulmánnyal. Albertini fiatal kollégájá­val, Miltényi Tiborral egyetértve állítja, hogy Brogyányi „ nem fedezettfel semmi újat a fotó­elmélet területén, csak közvetített”, ez való igaz, de miként és milyen helyzetben, illetve közegben! Ezt is megtudhatjuk Albertinitől: a Fórumban közölt tanulmányát nem jegyezték a hazai szakmában, de Magyarországon sem, csak a kolozsvári Korunk közölte egy részét. Az 1933-as könyvváltozatot hasonló sors kísér­te, szlovákiai szakmai visszhangja nem volt (csak a magyar szerkesztőtársak recenzálták), a korabeli magyarországi fogadtatást pedig nem szakmai, hanem elsősorban ideológiai szempontok motiválták. Alapvető magyar és szlovák művek nem említik nevét, legjobb esetben is csak egy-egy szöveggyűjteménybe nyert bebocsátást (pl. Bán András révén), vagy itt-ott hivatkoznak 1933-as könyvére. Az értékelés mind ez ideig hiányzott, Albertini Béla viszont visszahozta a tudatba Brogyányi személyét és fotószakírói munkásságát. Teszi ezt elfogultság, határon túlra szánt lelkesítő üzenetek nélkül, pontosan megnevezve Brogyányi Kálmán helyét a magyar fotótörté­netben, valamint a teljesítmény pozitívumait és negatívumait. Hushegyi Gábor Könyvjelző 6/2003

Next

/
Oldalképek
Tartalom