Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)

2003-06-19 / 6. szám

Szövegtörténet, túlélések története „Hogy valaki más beszél általad, elragadóan, bele a nagy semmibe... ” A szavakat a semmitmondás veszélye fe­nyegeti a leginkább. Sorjáznak kato­nás rendben a papírra vetett betűk, de vajon megtörténik- e a csoda, üzenő sza­vakká formálódnak-e a jelek?! Az elmúlt egy/két/három évtizedben nagy számban jelentek meg olyan szövegek, ame­lyek gyakran az elismerő szakmai-kritikai fo­gadtatás ellenére sem tudták meggyőzni az olvasót arról, hogy írójuk többet is tud, töb­bet akar a szemkápráztató betű-/jelhalmozás­­nál. Tudjuk, hogy a közép-európai népek írói számára, különösen a 19. század nemzetéb­resztő, nyelvteremtő, a nyelvet megújító prog­ramjai óta az íróság sokáig a valamilyen/bár­­milyen közéleti szerep vállalásának kénysze­rét is jelentette. Az író (a szöveg!) volt hivatva helyettesíteni, pótolni a hiányzó, kezdetleges, a legkülönfélébb politikai, gazdasági okok miatt nem létező vagy nem kielégítően mű­ködő intézményrendszert. Általában mély belső meggyőződésből fakadó, önként vállalt szerep volt ez, s a közeg, amelyben éltek, az írói szerep természetes velejárójának tartotta. Ez a modell azonban tarthatatlannak bizo­nyult. Heves vitákat váltott ki (vált ki?) a kér­dés, vajon hol húzódik a határ a valamiben hi­­vés és a kikényszerített lojalitás között. Ilyen­kor vajon a rejtjeles üzenet vagy a semmitmondás vádját is vállaló játék több-e a hazugságnál? (Például abban a helyzetben, amikor pártpolitikai határozatok próbálják megvonni vagy a jelentéktelenség perifériájá­ra szorítani a szabad szövegalkotás jogát.) Az üzenettől megfosztott, asszociációlán­cokat építő szövegjáték logikája kikezdhetet­­lennek, a MŰVÉSZET túlélését biztosítónak tűnik/tűnt olyan helyzetekben, olyan korok­ban, amelyek a valakihez/valamihez tartozást - akár politikai, akár gazdaságpolitikai érte­lemben - minden más kritérium elé, fölé he­lyezik. A 20. század történelmi változásait követő­en, a nyolcvanas évek táján ezek a nálunk ad­dig a periférián létező szövegjátékok végre státust nyertek, pozícióba kerültek. Iskolát, is­kolákat teremtettek, de íróik közül a legjob­bak már ekkor úton vóltak/vannak a követke­ző állomás felé. Új szövegeik megőrzik, át­mentik a korábbi szövegjátékok szöveg-archi­­tektonikai eljárásait, azzal a lényeges különb­séggel, hogy újra fontos, határozottan hang­súlyos szerep jut a ballasztjaitól megszabadí­tott történetmondásnak is. Bár az asszociációláncok folyondárként ölelik ezt az új szövegtestet is, nem szegülnek ellen a történetmondó, történetolvasó akarat­nak. A szövegtest kínálta utak a szövegtörté­netbe vezetnek vissza. Pavel Vilikovsky Az utolsó pompeji ló c. r^­­génye a többszólamú magány története. Á magányé, amelyet némi önsajnálat is fusze-Könyvjelző 6/2003 réz; s amíg a magány lehet elfogadható és el­fogadhatatlan, lehet tüntető és kikénysze­rített, lehet sztoikusán vállalt és lehet kínzó, megnyugvást hozó vagy elviselhetetlen, gyó­gyító, őrületbe kergető, felemelő, lehet szót­­lan, lehet megváltó... — az önsajnálat többnyi­re csak visszataszító, a gyengék utolsó ments­vára, a kényelmes marionett-lét lelkiismeret­­furdalása. Mégis — az önsajnálat keltette könnyű kis hányinger teszi lehetővé, hogy az egyébként csak finoman, óvatosan gördülő történet, olvasása közben érzelgősség nélkül szembesülhessünk az ötvenes, hatvanas, het­venes évek csehszlovákiai/hazai/ránk jellem­ző létformavariánsaival. (Ismerősünk az apa, aki a februári fordulat előtt kommunista volt, részt vett a felkelésben is, majd „1951-ben visszahívták az Ipari és Kereskedelmi Megbí­zotti Hivatal vezetői posztjáról, egy hónapra rá pedig bebörtönözték, aztán kilenc évre el­ítélték”, és a fiú is — nevezzük őt Lajos unoka­öccsének —, aki dokumentumfilmesként az Udvarok rejtett világa c. filmjének orosz tan­kokat is megmutató „szervetlen” képsorai miatt kerül nehéz helyzetbe a 68-as esemé­nyeket követő káderezések során, de aki elv­hű apósának köszönhetően mégis eljut Lon­donba.) Az érzelgőssé válástól való félelem a szláv­­sághoz tartozás ironikus/önironikus, kon­frontativ elemeként Joseph Conradhoz kötve jelenik meg Vilikovsky szövegében. Hősünk(?), Lajos unokaöccse, Londonban, a regény tulajdonképpeni színterén szembe­sül a mássággal szemben fellépő elvárások­kal. „Dolgozatom címére gondoltam, amit Okey-Dokey professzor talált ki számomra: A szláv érzelmesség elemei Joseph Conrad élet­művében.” Mert ki érthetné'az angolul kitűnő stilisztá­vá lett, származását tekintve lengyel Conradot jobban, mint Lajos unokaöccse. Azé a Lajosé, akit 18 vagy 19 évesen, az első világháború utolsó heteiben vezényeltek a frontra és aki­nek csak a bécsi Gréta (naplója a szövegtest része!) iránt érzett kamaszszerelem jutott. Az unokaöcs Lajos hasonmása. Lajos, akárcsak Conrad nem ismeri a nőket. És nem ismeri őket az unokaöcs sem. Felesége, a „kétdimen­ziós” Mása és a Londonban megismert izraeli Esther sem tudnak rajta segíteni. Magányos. Másával otthon, Estherrel Londonban. Kap­csolatai kudarcra ítéltek, s mikor Conrad ér­­zelmességét kutatja (hiszen miben nyilvánul­hat ez meg jobban, mint a nőkhöz való vi­szonyban?), a kérdéseket mintha önmagának tenné fel: „lehet, hogy csak az eleve kudarcra ítélt, egyoldalú kapcsolat tudta őt érzelmileg kielégíteni? Csak így érezte magát biztonság­ban, csak ez nyújtott elég teret fantáziájának?” Lajos unokaöccsét sem a szerelem tartja Londonban, s míg azt hiszi, Estherre vár, Mac nevű skizofrén barátja javaslatára csehszlo­vák témájú pornófilm szinopszisán dolgozik. Londoni magányának vélt/valós társa Mac, az utolsó pompeji ló, aki már 29. életét éli, és még mindig nem tud megtisztulni, nem tudja jóvátenni, hogy életét mások élete árán men­tette meg. Vajon nem egy anya és gyermeke voltak azok, akiket levetett a hátáról, hogy megmenekülhessen? Rá nem vár, nem várhat megváltás, mert „Emmának mamája van.” Mert minden Emmának van mamája, mondja a szöveg. Van mamája Conradnak, Lajosnak, Lajos unokaöccsének, sőt Ramónnak, Trockij gyilkosának is van mamája. Mac és Ramón túlélők. De vajon az élethez elég-e életben maradni? Az utolsó pompeji ló tulajdonképpeni!) a túlélések története is. Nemcsak Macé és Ramóné, hanem az apáé, a fiúé, a regény leveleit író távoli emigráns ba­rátoké... Az árulók, a menekülők, a kirekesz­tettek és a visszatérők története. Történet a magány alakzatairól, és a magányt kísérő féle­lemről: „Mi lesz, ha egyszer majd megint vala­ki számára lennem kell? Tudni fogom még, hogyan?” — hangzik el a kérdés a regényben. Az utolsó pompeji ló mégsem a kilátástalan­­ság vagy kiúttalanság manifesztuma. Üzenet (...-tői, ...-nek), hogy — bár némi skizofrénia árán ugyan — a túlélésre mindig van esély, de az új kezdetnek csak önsajnálat nélkül lesz ér­telme... (Megjegyzés: Az olvasó a regény színeit, ízeit, rétegeit Hizsnyai Tóth Ildikónak az ere­detihez méltó magyar fordításában is mara­déktalanul élvezheti.) Dusík Anikó tn Pavel VUlkovsky Az utolsó pompeji ló Kalligram A regény története a szocializmus ideje alatt játszódik, s egy ifjú hányattatásait meséli el. H. Tóth Ildikó fordítása. Kötve, 240 old., 16x22 cm bolti ár: 249 Sk kedvezménnyel: 219 Sk

Next

/
Oldalképek
Tartalom