Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2003-05-22 / 5. szám
az evidenciában tartása a két szerző, akár Vágvölgyi, akár Eörsi részéről ebben a formában indokolatlan lenne — nagyon is jellemző, hogy a sorozat köteteiben szokásos tételek közül ezúttal hiányzik az íróról szóló válogatott bibliográfia listája. Ám mostantól azt is mindig visszakérdezhetjük, ha e panasz felhangzik, és ebben az értelemben a könyv fölszámolja alapvető beszédhelyzetét, hogy a kanonizálásnak vajon létezik-e erőteljesebb mozzanata annál, mint hogy egy íróról monográfia jelenik meg a Kalligram immár huszonvalahány kis kötetet számláló sorozatában? Mindenesetre rendhagyó monográfia ez egy'rendhagyó emberről. Vágvölgyi András nem szabályos életrajzot rekonstruált Eörsi Istvánról — persze nem kerülhette ki választott tárgyának zaklatott biográfiáját, e történet fő fordulatait és legfontosabb mellékszereplőit. Nem is egyetlen irodalomtörténeti korszak áttekintésére szegődött el, történetesen annak a korszaknak az áttekintésére, melyben főhőse élt, jóllehet számtalan, a korra vonatkozó reflexiót oszt meg olvasójával. Nem is az életmű recepciótörténetének feldolgozására szorítkozott, noha főként az inkább szépirodalminak tekintett műfajokról szóló fejezetek bővelkednek az ilyen mozzanatokban, és meg merem kockáztatni, ha Vágvölgyi az Eörsi-líráról szóló részekben nem pusztán a reprodukcióra, és ebből következően az apológiára korlátozta volna magát, vagyis a kritikai megjegyzéseknek nem Béla von Gofía Szlvarfüstben AB-ART Fűzve, 176 old., 14,7x21 cm bolti ár: 180 Sk kedvezménnyel: 162 Sk tehetetlenségünkre, barátaidra, akiket regényedben szólítasz meg és keltesz újra életre. Én is megőriztem a melyben... kezdetű fejezetcímeket, sőt Béla von Goffát is beszélyírónak tituláltam, akárcsak Te önmagadat. Játék ez a javából, Fonzi. Jól kifundáltad. Béla von Goffa mint hősszerelmes? És ez a szép a teremtett világban: ha van hozzá tehetséged csupán ellenfeszült volna, hanem szép sorban kibontotta volna őket, ugyanezzel az energiával feltárhatta volna ennek a költészetnek az esztétikai, de legalább a kortörténeti érdekességeit, újdonságait Ilyen módon az alapvető kép Eörsi Istvánról nem változik vagy fordítódik meg, Vágvölgyi nem revideálja Eörsit, a hangsúly költészete helyett a közvélekedésnek megfelelően végső soron itt is értekező prózájára kerül, melyben Vágvölgyi szemmel láthatóan otthonosabban is érzi magát, a könyv azonban az előbb felsorolt eljárásmódok sajátos ötvözete révén mégis méltányosan és eligazítóan vezet be az Eörsi István elnevezésű univerzumba. A forma szabálytalansága abban is tetten érhető, hogy Vágvölgyi főszövege mögé függelékként odakerült az a hatvan nyomtatott oldalt kitevő magnós interjú, amit Vágvölgyi két éven át folytatott Eörsivel, és ami alighanem az egész munkának kiindulópontja lehetett — a fő tézisek ismétlődéséből mindenesetre erre lehet következtetni. Afféle szolid allúzió ez a Megélt gondolatokra, a Lukács Györggyel Vezér Erzsébet társaságában folytatott magnós beszélgetésre, ifjúkorunknak még a régi Új Symposionban folytatásról folytatásra végigbújt olvasmányára: Eörsi ugyanolyan vitriolos önéletrajzmondónak bizonyul ezeken a lapokon, mint mestere amott. Megírt gondolatok lesz így a monográfia, mert kétségtelen, hogy Vágvölgyi irodalomtörténetileg vagy műelemzőként akkor a legszabatosabb, amikor az interjúban nyilatkozó (vagy merszed?), beleélheted magad egy donzsuan, akár irredenta, vagy ha a regény sodrása úgy hozza, perfid szerepébe. Te most nálam nem kocsmárosként, hanem Koch Aladár repülős barátjaként, hős aviatikusként szerepelsz. A regénybeli Gabinka alakján viszont nem változtattam, ezt így találtam szépnek és jónak. Szegény Thor Zoli barátunk maradt meg ugyanúgy Thor Zoltánnak, nem változtattunk egyébiránt jó hangzású német nevén. Vele naponta találkozom, de nem hinném, hogy párhuzamot kellene vonni az ő és regénybeli élete közt. Én sem tanárként, kántorként, családtagként írtam regényem. Vagy mégis? Nem tudom, de megtapasztaltam az írás adta örömöt, az elrévülést. Neked köszönhetőleg, Fonzi. Nem az erkölcsi kötelesség, a szükségszerűség íratta meg velem a Béla von Goffa-emlékezést, s ez az a kérdés, amelynek megválaszolására most nem vállalkoznék, de annyi bizonyos, hogy akiket Te is és én is megörökítettünk, meghatározó egyéniségei, karizmatikus figurái voltak pozsonyi diákéveinknek. Fonzi! Lassan befejezem levelem. Pedig még sok mindenről akartam Neked írni. Arról is, hogy a Horger Antal szerepében tetszelgő nyelvészprofesszorod által kinyilatkoztatott egyeterhi elbocsátásodra sem rendült meg benned a világ. Takács Jutka vigasztalgatott, tudom, jólesett neked, de sosem voltál más vigaszára rászorulva; az is jólesett neked, mikor Eörsire hagyatkozik, bizonyítva a munkának azt a másik fő tézisét, hogy Eörsi a kortárs irodalom egyik legtudatosabban önértelmező alkotója. Ám amellett, hogy korrekt eljárásnak tartom, hogy Vágvölgyi ezt az anyagot nem rejtette asztalfiókjába, rávilágít Vágvölgyi munkájának legfontosabb, a főszövegből is rendre kibomló motivációjára, nevezetesen arra, hogy önálló könyvben örökítse meg nagyra becsült barátjának alakját. Ha Vágvölgyi Eörsi-könyvét ebből a szempontból olvassuk, akkor annak minden apróbb vagy nagyobb mozzanatában, megfogalmazásában átsüt a fiatalabb ember generációkon átívelő érdeklődése idősebb kortársának élete és tevékenysége iránt. Vágvölgyi minősítései, megjegyzései persze jeleznek egyfajta nemzedéki távolságtartást, de jelzik azt is, hogy semmilyen értelemben sem akart meszsze kerülni attól az embertől, akiről könyve szól, és aki, ismétlem, történetesen: író. Az .idősebb'" jelző persze csak egy viszonyt, és nem állapotot ír le — bizonyos, hogy a könyv nem született volna meg, mert írója soha nem akarta volna megírni, ha a nyáron, épp június 16-án hetvenkettedik évébe lépő Eörsi Istvánban nem őrződött volna meg oly sok abból a tizenegy-néhány éves kisfiúból, aki a könyv 259- oldalának csoportképén a második sorban a jobb szélen ezután már örökre ránk fog vigyorogni. Csuhái István (Elhangzott április 24-én a budapesti Szlovák Intézetben, a könyv bemutatóján.) Mózes Bandival elmentem apukád temetésére, akkor figyeltünk fel a tetemház kifejezés finomságára, nálunk másként mondják. Arról is akartam írni, mikor Szigeti Lacinál szálltunk meg hegyfarki túrázásunk után, a leíró magyar nyelvtan vizsgára készültünk, a képzőket magoltuk, míg meg nem akadt szemünk a vajdasági Új Symposion egy-egy régebbi számán... De most már nem folytatom, mert nem az emlékezés céljából ragadtam tollat. Egyszer Simon Attila (Koppány) rukkolt elő azzal az ötlettel, hogy a Te tiszteletedre jönnénk öszsze egykori barátaid, ismerőseid, s akkor feleleveníthetnénk egyetemi éveinket, s a megivott italmennyiség számláját stílszerűen megőriznénk. Hátha sor kerül erre is. Fonzi, nem is tudod, milyen örömöt szereztél nekünk, barátaidnak, hogy megörökítettél bennünket, legalábbis én Béla von Goffaként így érzem. Legfőképp a magad szórakoztatására és élvezetére tetted ezt. Megtapasztaltam, jó abban a teremtett világban lenni, ebben a szertelen műfajban: a regény világában csapongva szertelenkedni. Csak toll és papír kell hozzá. Fonzi, a barátaiddal való találkozás semmiképp sem marad el. Legyen az akár idelenn, megidézett emlékeinkben, akár odafenn, hol Sámuel Borkopfként légi masináddal szeled a levegőt, csapolod a mennyei sört... Hajtman Béla ÜD Könyvjelző 5/2003