Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2003-05-22 / 5. szám
Megírt gondolatok Amikor néhány héttel ezelőtt elvállaltam, hogy bemutatom Vágvölgyi B. András Eörsi Istvánról a Kalligram Kiadó sorozatába írt monográfiáját, akadt ismerősöm, aki elcsodálkozott ezen: mi jó sülhet ki ebből? Eörsi nagyszerű elme, villámgyors debatter, remek publicista, de egyenetlen író; Vágvölgyi kiváló ember, a B kategóriás filmekben otthon lévő, elsőrangú kiküldött távol-keleti, azon belül is hongkongi tudósító, de nem irodalomkritikus, pláne nem irodalomtörténész — mire vezethet egy ilyen vállalkozás? Nos, azon túl, hogy az elmúlt időben újra felfedeztem magamnak a vadonatúj könyv utcára kerülése előtti birtokbavételének izgalmát (s hozzá kell tennem, ez a típusú örömöm az április elején megesett felkérés után alig másfél órával e kötetben meg is találta tárgyát), túl továbbá azon is, hogy a könyv szerzőjével és főhősével egyaránt közeli munkakapcsolatba kerültem az utóbbi években, engem éppenhogy izgatott a fenti furcsa kettősség, amelynek egyes elemeivel nem is mindig értek egyet. Azt gondolom ugyanis, hogy az íróságnak az a határtalan akarása, ami Vágvölgyi András könyvének tanúsága szerint Eörsi Istvánt pályája kezdetétől fogva mind a mai napig folyamatosan jellemzi, ebben a speciális esetben már önmagában is minőségi irodalmi cselekedet. Szorosan ide tartozik, hogy — és úgy tűnik, 1989-ig ez egyértelműen így is volt — Eörsi pályafutásának különféle elemei, a nyilvánosságban artikulálódó és a nyilvánosságtól eltiltott megnyilatkozásai, mivel irodalmi formát öltöttek, a szélesebb közvélemény számára az íróságot mint olyant testesítették meg, s ez még akkor is bekövetkezett, ha adott körülmények között az „irodalmi” címke olykor bagatellizálhatta, olykor éppenséggel felmagasztosíthatta ennek a tevékenységnek, életműnek az ilyen vagy olyan tényezőit. Eörsi ezt a státust akarva és egyáltalán nem akaratlanul 1989 után is fenntartotta és ambicionálta^ újabb és újabb híveket, űjabb és újabb ellenségeket szerezve magának. A rendszerváltozás utáni években fokozatosan kikopott vagy az újabb generációk belépésével éppen radikálisan, egyik napról a másikra eltűnt a kortárs szépirodalomból a politikum, ő azonban gondosan ügyelt rá, hogy politika és írói lét együttesét a maga számára feltétlenül megőrizze. Az én nézőpontomból nézve hitelesen, az ő író mivolta felől nézve pedig eredményesen; aligha akadna ma bárki, aki másként válaszolna arra a kérdésre, hogy micsoda is ő — Eörsi István természetesen író. Ám van itt egy komoly probléma, amiről VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS EÖRSI ISTVÁN „o// kezdődik az itó óiutása, hogy urütőknek mondja a szád * egnap Ma Vágvölgyi B. András Eörsi István Kalligram Fűzve, 272 old., 12,5x18 cm bolti ár: 190 Sk kedvezménnyel: 159 Sk mindenki tudomást szerezhet, aki tíz percnél hosszabb időre szóba elegyedik Eörsivel, s ami életművének a mostani könyv tanúsága szerint is egyik legsarkalatosabb és legintenzívebben kommunikált kérdése: a mindenkori kánonhoz való viszonya. Egyáltalán nem állítom azt, hogy ennek a problémának Utószó gyanánt Tálamon Alfonznak, Béla von Goffa nevében Fonzi, tulajdonképpen a címben olyan levélfélére is utalhattam volna, melynek megírását a garamkövesdi könyvbemutató után a Párkány—Érsekújvár szárnyvonalon, majdnem átszálláskor a Léva felé tartó személyben fontolgattam. Most végre hazaértem, s íróasztalomhoz ültem, hogy mindazt leírjam, ami fejemben kavarog. Kikívánkozik belőlem egy utószónyi levélszerű vallomás kötetem megjelenése kapcsán; eredetileg a Ki ott fenn a söröket csapolod címet szándékoztam adni most írandó soraimnak. Talán azzal kezdeném, Fonzi, hogy nem vagyok határtalanul boldog második könyvem megjelenésével. Mikor az összeállított anyag utolsó simítgatásait végeztem, s mikor végérvényesen elküldtem a kéziratot a kiadónak, hiányérzetem támadt: megszakadt az a folytonosság, amit tavaly nyáron, aztán az őszi éjszakákba nyúló estéken veled és regényhőseinkkel töltöttem. Örömforrást nyújtottak ezek az esték. Egyszer Szigeti Laci kérdezte meg tőlem, mikorra akarok elkészülni a regényemmel, azt válaszoltam hirtelenjében, hogy nem is akarom, sose szeretném befejezni. És lám! Nem teljes az életem a teremtett regényvilág TI nélkül. A hiányt a történetek újraolvasása töltötte be némiképp. S aztán az esték ihletett csendjére áhítoztam, amikor folytathattam a történetek szövögetését. Új erőre kaptám, mikor visszazökkentem a „daliás időkkel" fémjelzett húszas évekbe. Azt hiszem, Te is így élvezhetted ezt, amikor egykori egyetemi társaid alakmásait a Trianon előtti idők regényvilágába helyezted. Egy napon, mikor meglátogattalak, az írógépedbe fűzött hártyavékony lapra tekintettem, s akkor találkoztam először Schön Attila, Stofek Tamás és társaik nevével. Aztán Béla von Goffára is ráakadtam, mi fölöttébb felcsigázta érdeklődésemet. Olyannyira, hogy asztalodhoz ültem, s kérésemre Te magad diktáltad gépbe füzeted egy-két oldalát; ez az a rész volt, „melyben Pepik Zefstein és Herr Vincenzó a Társaság-szigetekre utazik, ám egy viharban zátonyra futnak, s kis híján odavesznek”. Közben nagyokat kacagtam, amint felidéztem egykori szobatársainkat a bádoglavórba áztatott lábukkal... Neked is mosolyra biggyedt szád kitörő kacagásomra. Mikor lementünk sörre, arról faggattalak, mi vezetett arra, hogy pozsonyi diáktársaidról írj. Egyetlen mondatba sűrítetted válaszod, magam is meglepődtem ezen: „Mert a barátaim vagytok.” Végül is legendás regényhősökké nőtték ki magukat barátaidnak tartott diáktársaid: a szeszek illatát már hat mérföldről megérző Stofek Tamás, a bumfordi, feneketlen gyomrú Herr Vincenzó, a politikai pályára lépő Pepik Zefstein, a hősszerelmes (?) Béla von Goffa személyében. Igaza van Németh Zolinak, aki egyetemi regénynek nevezte Borkopfköteted. Ja, és a felsorolásból majd’ kihagytam korcsm^rosi szerepedet. Még végig sem olvastam félbemaradt regényedet, mikor Hizsnyai Zoli hívott fel, hogy írjak a Kalligram rólad szóló számába. Csak egy szösszenetre futotta, mivel nem tudtam megbékélni azzal, hogy Te csak úgy ukmukfukk fogod magad és elköltözöl egy más dimenzióba. Azon veszem észre magam, hogy a Te kocsmádba, a Borkopf-világodba menekülök írásomban. S ekkor találtam meg azt a hangot, a hangod s talán a hangom is, mely némiképp enyhíteni tud elköltözésed fájdalmán. De mondhatnám azt is, hogy Grendel Lajos provokált ki kötetedhez írt utószavának egy mondatával: „Legendás figuráinak alakmásai is itt élnek még közöttünk, csak nem lesz senki, aki híres (vajgy inkább hírhedt) cselekedeteikről beszámoljon.” Mint akit leforráztak. Dühös voltam erre a mondatára s leginkább magamra, magunkra, Könyvjelző 5/2003
