Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2003-04-10 / 4. szám
Filozopterek az irodalomban - 7. Mivel a múlt alkalommal Weöres Sándort a „legmagyarabb” költőként aposztrofáltam, de azt, hogy mit értek ezen a jelzőn, terjedelemszűke miatt nem fejthettem ki, kötelességemnek érzem, hogy visszatérjek a kérdésre. Mindenekelőtt az idézőjelre hívnám föl a tisztelt olvasó figyelmét. Arra, hogy bizonyos kockázatok nélkül használhatunk-e ilyen jelzőt művészekre vagy művészetekre vonatkoztatva? Hiszen az igazán jelentős versek, de nem csak versek, egytől egyig kilépnek a nemzeti partikularitás kereteiből. A zene vagy a képzőművészetek nyelve nem ismer határokat. Egy magyar festő vagy grafikus művét nem kell lefordítani ahhoz, hogy francia, holland vagy akár egy japán műélvező is értse. Ezzel szemben egy vers kisebb vagy nagyobb mértékben mindig bele van zárva annak a nyelvnek a szőttesébe, amelyben íródott. Ahhoz, hogy egy magyar vers szólni tudjon németül vagy olaszul, vagy bármilyen nyelven, azt előbb le kell fordítani az illető nyelvre. Nagy kérdés, hogy ez milyen határokig lehetséges. Attól tartok, Weöres Sándor a legnehezebben fordítható költőink közé tartozik. Annak ellenére, hogy az egyik legegyetemesebb költőnk. Ám ezt az egyetemességet sok esetben a magyar nyelv olyan regiszterei hordozzák, amelyek nehezen vagy egyáltalán nem szólaltathatók meg más nyelveken. Nem mintha az ő versbeszéde olyan rettenetesen bonyolult lenne. Éppen ellenkezőleg, ott, ahol a legegyszerűbb, ott a leginkább lefordíthatatlan. Ott, ahol a „legmagyarabb”. Weöres ugyan-Pipacsok Papp Imre nevével először a Mozgó Világ 1989 júliusi számában találkoztam. Ebben a nyitott, sokszor merész, az akkori társadalmi berendezkedéssel is szembehelyezkedő irodalmi-művészeti folyóiratban — ez az idők távlatából visszatekintve még inkább állítható — elismerés, rang volt megjelenni. A Mozgó Világ említett számában bemutatott öt fiatal költő (Papp Imrén kívül a következők: Szűcs Enikő, Fehér Sándor, Lékó István, Motesiczky Gábor) közül az akkor harmincéves Papp volt a rangidős, foglalkozását tekintve a Wolker Színház technikusa, takarítója, kulisszatologatója, egyszóval: mindenese. Bár a kilencvenes évek elején élettársával, a grafikus Lőrincz Zsuzsával egy ideig Komáromban élt, az ország kettészakadása után végleg a száztornyú Prágába költözött. Igaz, szülőföldjével sosem szakadt meg egyikük kapcsolata sem. Az Art-MA Galériában 2000 nyarán magam is részt vettem Lőrincz Zsuzsa kiállításának megnyitóján; e tárlaton a grafika és a festészet határán álló monotypiái domináltak. A Pipacsok borítólapján is látható közülük egy, míg a kötet belsejét Lőrincz Zsuzsa grafikái díszítik. Mivel Papp Imre Prágában, a bohémek, a kiskocsmák, a cseh városi is a magyar nyelv, hangzás, zene, ritmus, észjárás olyan ősi, pogány rétegeit és hagyományait támasztotta fel, amelyeknek intaktsága csak és kizárólag a magyar olvasó számára oldható fel, válhat jelentésessé. Amikor tehát a „legmagyarabb” jelzővel illettem Weöres Sándor személyét és művészetét, nem valamiféle jobb- vagy baloldali előjelű ideológiára gondoltam, sem a nemzeti romantika valamilyen jócskán megkésett fellobbanására, nem adys váteszbeszédre és arra sem, mintha az ún. nemzeti sorskérdések állnának költészete középpontjában. Mindezek a beszédmódok idegenek Weöres Sándor lírájától. Weöres verseinek a témái egyetemesek. A hangjuk, a szellemük, a lelkűk (ha szabad ezt a kifejezést ebben a kontextusban használni) az, ami archaikusán, a gyökerekig, az alapokig lehatolóan magyar. Persze voltak azelőtt is költőink, akik mintegy a magyar nyelv közepéből szóltak: Csokonai, Arany, Kosztolányi, a korai, kísérletező József Attila stb., de egyikük sem szólott olyan nyelvi merészséggel és színpompás formai gazdagsággal, mint éppen Weöres Sándor. „Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!” — írja Füst Milán A magyarokhoz című versében. A 20. század folyamán sokszor kellett megtapasztalnunk, milyen igazak Füst Milán szavai és az ebben a versében foglalt intelmek. Weöres Sándor költészetében pedig azt, milyen tömérdek kincs rejtezik anyanyelvűnkben, amellyel oly sokszor bánunk méltatlanul és mostohán. Grendel Lajos folklór forrásvidékén él, okkal gondolhatnánk, hogy költészetén is ennek a környezetnek a hatása érződik. Valóban, az alig több mint kéttucatnyi versek jó része magán viseli a nagyváros izgalmainak, küzdelmeinek nyomát, de a zajos Prágában is eszébe jutnak a bősi ibolyák. Papp Imre első kötetének (Versek, Lilium Aurum, 1995) megjelenésekor még azt írtam a szerzőről, hogy „szabálytalan” költő. Ma is azt gondolom, hogy szabálytalan mondatainak, csapongó gondolatainak megfejtése, megértése nem könnyű, s nem biztos, hogy minden olvasó számára sikerrel jár. De izgalmas vállalkozás elmélyedni a verseiben, melyek az életről, a költő életéről, eddig megtett útjáról szólnak. S ezek a versek nem választhatók el a kötet grafikáitól; egyikük, az Egysoros kifejezetten is („Zsuzskónak" ajánlással) a művésztársnak szól: „Csak az óvatlan alma lehet szebb a leheletednél”. Motesiky Árpád Papp Imre Pipacsok Lilium Aurum Papp Imre helyzetjelentései, aforisztikus tömörségű látomásai a líra közvetlen és személyes tartományából valók. A költő soraira az illusztrátor Lőrincz Zsuzsa grafikái rímelnek. Kötve, 48 old., 14,5x22,4 cm bolti ár: 119 Sk kedvezménnyel: 105 Sk Az Új Szó könyvekkel és olvasókkal foglalkozó melléklete Megjelenik havonta egyszer Készül a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának támogatásával Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Könyvjelző, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 E-mail cím: konyvjelzo@poetic.com E számunk szerzői: Ardamica Zorán (1970) költő, kritikus (Losonc), Balassa Péter (1947) József Attila-, Kosztolányi Dezső- és Nemes Nagy Ágnes-díjas kritikus, irodalomtörténész, esztéta (Budapest), Bene Sándor (1964) irodalomtörténész (Budapest), Cselényi László (1938) József Attila-díjas költő, műfordító (Pozsony), Dusík Anikó (1963) irodalomtörténész (Pozsony), Elek Tibor (1962) irodalomtörténész, kritikus, a Bárka főszerkesztője (Gyula), Grendel Lajos (1948) Kossuth-díjas író (Pozsony), Korpás Árpád (1974) újságíró, történész (Boldogfa), B. Mánya Ágnes (1975) magyar—történelem szakos tanár (Érsekújvár), Motesiky Árpád (1941) vadászíró, szakíró (Verebély), Szászi Zoltán (1963) költő, újságíró (Kalonda)
