Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2003-02-13 / 2. szám
Vitetnek ítélőszékre A gálya rab prédikátorok története a protestáns mártirológia egyik leglátványosabbfejezete Az ügy Az Úr 1673- évének szeptemberében a Po zsonyban székelő királyi törvényszék elé harmincöt protestáns prédikátort idéznek felségárulás vádjával. Fél évvel később az eljárást jelentősen kiszélesítik, s most már öszszességében mintegy ötszáz református, illetve evangélikus lelkészt, tanítót, egyházfit fognak perbe. Időközben nemcsak a beidézettek köre bővül, hanem a vádaké is: istenkáromlás bűntette a katolikus egyház ellen, felségárulásra buzdítás, magángyűlések tartása, ellenszegülés, törökökkel való cimborálás etc., etc. Amiként a vád általánosító, akként általánosító a büntetés is: nem egyes személyekre szól, hanem megkülönböztetés nélkül minden érintettre. A vádirat ugyanis megdöbbentő vehemenciával állítja: „A Magyar Királyság valamennyi(l) prédikátora az elmondott zendüléssel igenis szoros kapcsolatban állt, sőt annak résztvevője volt, tehát ez alól egyikük sem kivétel.” Sokan inkább elbujdosnak a törvényszék elől, néhányan áttérnek katolikus vallásra, aki pedig írásbeli ígéretet tesz, hogy itthon többé lelkészi munkát nem végez, kegyelmet kap. (Szekfű Gyula szerint kétszáznál több, többségében német származású pap vándorol így ki Németországba, illetve tér vissza oda, ahonnan annak idején jött.) Negyven — más adatok szerint negyvenegy — prédikátor azonban hajthatatlan marad és mindvégig hűen ragaszkodik hitéhez. Őket előbb várfogságra (Lipótvárra, Komáromba) küldik, majd katonai kísérettel a spanyol fennhatóság alatt álló Nápolyba gályarabságra. A súlyos megpróbáltatásokat átvészelő rabokat két évvel később, 1676-ban szabadítja ki de Ruyter holland admirális. Ekkor már csak huszonhatan élnek, és már a császár sem zárkózik el szabadon bocsátásuk elől, nem utolsó sorban azért, mert eljut hozzá a holland katolikusok panasza, hogy hazájukban a felháborodás miatt a katolikusoknak még a magán vallásgyakorlás is tilos. A per mint a vallásháborúk része A XVII. század figyelmes kortársainak nem lehetett kétségük afelől, hogy a vallás dolgában folyamatosan ideiglenes állapotban élnek. A hazai katolikusok a protestáns európai hatalmak megerősödésétől rettegtek, a protestánsok pedig féltek, hogy az 1606-os, 1608-as, valamint l647-es (nekik kedvező) vallástörvények csak addig maradnak érvényben, amíg az azokat kieszközlők (Bocskai s a Rákócziak) hatalmi státusza él. A per előtt négy évvel kudarcba fulladt a Wesselényi Ferenc és Zrínyi Péter nevével jelzett magyar összeesküvés (Zrínyit, Frangepánt és Nádasdyt 1670. április 30-án ki0 végezték), és német részről éppen a Wesselényi-lázadás ürügyén, a Lipót-féle abszolutizmus harmadik évtizedében nyűt alkalom rá, hogy az alapvetően politikai jellegű abszolutista törekvések mellékvizén frontális támadás induljon a Habsburg-államegyház „ellenségei”, a reformátusok és evangélikusok, vagy ahogy jelen perirat is időnként említi őket, az akatolikusok ellen. Csakhogy Lipót nem számolt azzal, hogy két ok miatt ez a gályarabper nagy visszhangot fog kiváltani Európában. Egyrészt azzal, hogy benne az ellenreformátorok olyan eszköztárat (érvrendszert, büntetési módot) alkalmaztak, amely egy elvakultabb kort, az 1600-as évek elejét idézték, másrészt mert a perbe fogott prédikátorok iskolázottságuk és kiterjedt kapcsolataik révén eredményesen mozgósították hittestvéreiket Svájcban, Hollandiában és a német tartományokban. A gályarabper mint olvasmány A perirat — általában és konkrétan — nem éppen könnyű olvasmányfajta. Gyanítom, e könyv olvasói közül is sokan megelégednek majd a vaskos kötet elején található bevezető tanulmánnyal, amely egyébként önmagában is számos érdekes problémát vet föl — más könyvekkel együtt olvasva pedig érzékletes képet rajzol a XVII. századi viszonyokról. Ami a per szövegét illeti, S. Varga Katalin nagyon sokat tett azért, hogy a latin irat magyar förditása közérthető legyen, habár a szöveg élvezéséhez még így is csak nagyon fegyelmezett olvasásmóddal juthatunk. Ám aki mégis bemerészkedik a jegyzőkönyv szövegébe, annak különös élményben lehet része. A fordító tiszteletre méltó erőfeszítése révén a textus szinte teljesen mentes a középkori cirkalmasságtól, s az olvasó több mint négyszáz év távlatából időnként hollywoodi bírósági teremben érezheti magát. Különösen érzékletes a fel- és alperes ügyvédek okfejtő feleselése, bizonyos pontokon pedig, pl. a Vitnyédi-levelek hitelességét firtató adok-kapok olvasásakor (109—119. o.), vagy a vádló-védő összefoglaló replikáiban (183. oldaltól) a fordító annyira képes volt visszaadni az élőbeszéd hitelességét, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, nem a per teljes jegyzőkönyvét, csak annak kivonatát olvassuk. A perben megszólalók csűrése-csavarása mögül időnként az is előbukkan, hogy a tárgyaláson nem az igazság kiderítése zajlik, hanem — modern kifejezéssel — show a nyilvánosság számára. Mert mi más lenne a király nevében felszólaló ügyész 191. oldalon található, túlzásoktól hemzsegő, hatásos szóképekkel felnagyított, patetikus érvelése amellett, hogy a katolikusok micsoda megaláztatásoknak vannak kitéve? Vitetnek ítélőszékre. Vitetnek ítélőszékre Az 1674-es gályarabper jegyzőkönyve Kalligram A könyv a gályarabper néven hírhedt esetet idézi meg. Az 1674-ben Pozsonyban törvényszék elé idézett több száz protestáns prédikátort az uralkodó és a katolikus egyház iránti ellenséges szándék vádjával fogták perbe. A processzus eredeti jegyzőkönyvét 1999-ben találta meg S. Varga Katalin. A könyv tartalmazza az eredeti jegyzőkönyv latin szövegét s ennek magyar fordítását. Kötve, 344 old., 21,5x21,5 cm bolti ár: 599 Sk kedvezménnyel: 499 Sk Stilisztikai szempontból a gályarabper nyelvezete, verbális érvelési módja egy korábbi kort idéz. „A tizenkettedik tanú, nemes Puczin Éva Rosina úrnő becsületére vallja, hallotta, hogy az ottani prédikátorok leplezetlenül kinyilatkoztatták, a páspisták az egyház fattyai, és a misét az ördög, nem pedig Isten eszelte és találta ki”, egy másik tanú pedig azt hallotta, hogy valaki(sid) „a katolikusok miséit emberi vagy disznó ürülékéhez hasonlította”. Tulajdonképpen mulatságos, hogy a vád olyan szóhasználattal érvel, amely egyrészt a korabeli boszorkánypereket jellemezte, másrészt teljesen elfogadott volt az akkori pamfletirodalomban. Az ilyesféle csípős kifejezések („genyetség, verőártány, szodomista pápa/Kálvin” stb.) már korábban is — pl. AJ- vinczi vagy Pázmány szövegeiben — túl megszokottnak számítottak ahhoz, hogy pert lehessen rájuk alapozni. Koncepciós eljárás? Bizonyos jelek alapján állítható, hogy a prédikátorok perén elhangzottakat valaki tendenciózusan kivonatolta. Önmagában a jogi eljárás koncepciós voltát botorság lenne zokon venni, hiszen a vallásháborúk korában egyik fél sem válogatott az eszközökben, így a vallási motivációjú pereskedés sem volt szokatlan. (A kálvinista I. Rákóczi György dési bizottsága pl. hasonló szigorral csapott le ErKönyvjelző 2/03
