Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)

2003-12-11 / 12. szám

KÖNYVJELZŐ AZ ÚJ SZÓ lyiELtEKLEIEI 2003. december 11., csütörtök 2. évfolyam, 12. szám Az idő mint könyvjelző jelzi a könyvet Idás — mondják — ha a házastársak érdeklődési köre azonos, s ha ehhez még a munkakör is megadatik egy­­fortnának., idilli családi kört kerekíthetnek maguk köré bástyának. Én mondom, áldás. Békesség bár nálunk ilyenkor, advent ide­jén soha nincsen, hiszen a gyermek Istent váró, lépteket lelassító, nagy akarásokat visszafogó áhítatos hangulatban, ki egész évben rohan, az most mind megáll. És ilyen­kor vannak az azonos érdeklődési és mun­kakörben együtt élők bajban, pontosabban egymásra utáltán. Mert ha nag)’ra becsült Bodnár Gyula barátom hosszú hónapok óta hol vakságra, hol fejfájásra, hol unoká­ra, hol annak a hosszú hajára, hol meg más­ra hivatkozva kér tisztelettel türelmet tőlem, akkor én, mi sem természetesebb, a tőlem telhető legnagyobb türelmet adom meg ne­ki. Ennek ára, hogy a Családi Körben, szó mi szó, hiányzik az általa közvetített ihlet, no meg a könyvespolc is jó vastagon poros az o oldalán. No de itten jó — ahogy mond­ják — családi körben azonos érdeklődési kőnél rendelkezni, mert azt mondja az em­ber, jelen esetben asszony a társának: te, ember, holnapra kell nekem két flekk, a Csa­ládi könyvespolcra. S ha az az ember békes­séget akar adventig is, holnapra, ha szétsza­kad is megírja. Ez így valóban áldás. Csak amikor az embernek, ki jelen esetben asz­­szony a társa mondja ugyanezt, no akkor, akkor ér véget családi körben a béke. Pláne advent idején. Mert az asszonynak hangu­latot kellene teremtenie, öltöztetni díszesre a lelkét, szeretni gyermekét s az emberét, s nem gondolni, legalább ilyenkor nem gon­dolni másra, várni, ahogy’családi körben jó anyák várják, az Isten gyermeket. Legfel­jebb el-elkalandozni az ízvilágba, de oda is csak annyira, amennyire a szent ünnepnek része lészen a szent táplálék. S az ember ilyenkor - áldás ide, békesség oda — ráförmed azonos munkakörben a társára, hogy: mégis, milyen alapon? Az meg, ha nagyon meg van szorulva, türelme­­sen elmondja: mint szerkesztő, mint írókkal társalkodó szerző, mint Isten különböző fe­lekezetű szolgáit egy keretbe terelő szerkesz­tő, mint írástudó, mint olvasó, mint segítő és szerető szív... S az asszony, ingatag ily sza­vakra úgy hajlik, mint a nád. így kerülök hát m int csizma az asztalra. Ráadásul mint családtag azonos munkakörben, az ilyen­korra n\ár siralmasra soványodott amúgy sem kövér-kerek honoráriumkeretet sem ve­szélyeztetem. Ez az én áldozatom, leteszem Krisztus keresztje alá könyvjelzős adventi gondolatom, megkövetve vele minden silá­nyon honorált szerzőmet, sőt mind a silá­­nyan honorált szerzőket. Apropója is van mondandómnak, mert találtam. Bár az advent a családban, mely­ben élek, elsősorban a Szentlélektől fogant gyermek eljövetelének, válását jelenti, jelzi azt is, könyv kel! már megint. Könyv a fa alá. De nem volt ez mindig így. Évekkel ez­előtt egy ugyanilyen adventi időszakban az azóta ízletes emberemmel, Hizsnyai Zolival beszélgettem meghitt hangulatban sok. min­denről, amikor ő idézve valakitől elmondta, hogy az ember sorsának alakulásában nem mindegy, gyermekkorában mi esik a fejére, a fedő-e, avagy A Pallos Nagy’Lexiko­na. S hogy neki inkább a fedő esett, s ni, mégis költő lett. <Bevallom, akkor határoz­tam el titkon, hogy ha egyszer ízvilág-k.özel­­be jutok, kitalálok neki egy alig honorált ro­vatot, de szerencsére, ő mindebből - az alig honorálton kívül, persze - mit sem sejt.) No de, én mi lettem, s hogyan?Határozot­tan emlékszem, testvérem, kiről oly sokszor elmondtam, leírtam már, hogy nagy volt és okos, szüntelen ostorozott engem, mert nem olvasok. „Én már harmadikos gimnazista koromban Thomas Manyitól olvastam A va­rázshegyet - mondta el százszor nyolcadi­kos koromtól nap mint nap de teveled mi lesz, ha még a Nikit se vagy képes elolvasni? Nagy buta lanka leszel?" Azt hittem, há­nyok, minden alkalommal, s kötöttem szor­galmasan babámnak a nyolcvanadik ka­bátkát karácsonyra. Mígnem egy ilyen meg­hitt, Isten-váró adventi hangulatban, hu­szonöt évvel ezelőtt pontosan - úgy emlék­szem, mintha ma lett volna — aludtam éj­szaka ágyamban. Robbantásokról álmod­tam, meg lövészárkokban szaladgáltam, s emlékszem, már álmomban is furcsálltám, hogy jöhet szóba ilyesmi, ilyen Isten-váró időszakban álomnak. Reggelre ott feküdtem ágyamban nyakig betemetve könyvekkel, mert nekem nyolc, de leszakadt a polc Csak a szemem látszott ki, s azt követte, hog}>an kapkodják rólam szüleim kétségbeesve a rengeteg lövedéket. Utolsónak pedig maradt A varázshegy. S mert várakozással teli idő­ben éltem, s szünet is volt éppen, meggyő­ződve arról, hogy a lövöldözést túléltem, ágyamban maradtam, s felnyitottam az utolsónak maradt könyv fedelét. „Hans Castorp történetét akarjuk elbeszélni, nem Hans Castorp kedvéért (mert benne az ol­vasó egyszerű, noha kellemes fiatalember­rel fog megismerkedni), hanem a történet kedvéért, amelyet az elbeszélésre nagymér­tékben érdemesnek látunk (s itt Hans Castorp javára mégis hadd említsük meg hogy az ő történetéről van szó, és nem akár­kivel esik meg akármilyen történet)” — ol­vastam. S mivel már az első két szó láttán heves érdeklődés kerekedett bennem megis­mernem a név viselőjét, kiről már hallottam József Attilától, mit hallottam, mindenféle­­fajta rendű és rangú írónak-költőnek elsza­valtam üdvözlésképpen író-olvasó találko­zókon Érsekújvárban, ahol gimnazista vol­tam: „Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, / hadd lássunk át magun­kon itt ez estén. ” És mire megkaptam máso­dik év végén a bizonyítványom (igaz, kicsit közepesebbet, mint azt várta a családom), el volt olvasva A varázshegy. A felét sem ér­tettem, de a bátyámat lefőztem annál is in­kább, mivel engemet már nyolcadikból en­gedtek a gimnáziumba. De azt mindenkép­pen meg kell jegyeznem, hogy vereséget szenvedett embert azóta sem láttam oly elé­gedettet, mint őt azon a nyáron, lett légyen volt bármilyen a bizonyítványom. Költő azóta sem lettem, meg író sem, vi­szont maradtam azóta is olvasó, sjó olvasó férjhez mentem, szültem szívem minden szeretetével két aranyos olvasó gyereket. Egy fiút és egy lányt, kik. ilyenkor advent tájt jelzik, akár a Könyvjelző, hogy a könyvnek az ideje is jő a kis Jézus jövetelével, az elmé­lyült olvasás ideje, hála legyen az Atyának, és dicsértessék a Jézus Krisztus érte is. Cs. Liszka Györgyi

Next

/
Oldalképek
Tartalom