Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2003-07-10 / 7. szám
tés. Ebben az aurában vajon kibontható-e egy, a közvélekedés közhelyeivé nemesíthető költői midzs? Az intertextuális játékok olykor, a legtöbbször, interdiszciplináris játékokká terebélyesednek: nemcsak a szövegekből fakadó zeneiség révén, hanem a motivikus hidak megalkotásában is (ezek általában a film, a reklám, a számítógépes nyelv regisztereibe körnek át). Érdemes-e felfedni, belehallgatni a mélybe? Nem nyűgöz-e le valósággal a sokat mondóan fecsegő „felszín”? A tavaly szindbád marienbadban című szonett nyilván kiterjeszti párbeszédigényét Krúdyra, Az ezeregyéjszakára de talán még inkább Szőcs Gézára. Eszem ágában sincs mikrofilológiai furkálásokba bocsátkozni, hiszen Mizser szövegeinek olvasási stratégiáit e visszanyomozói és utómegvilágítói gesztusnál talán jobban meghatározza a textuális asszociativitás: a fonetika vagy a retorika tárháza, melyet az átláthatatlan mnemotechnika működtet. Az emlékezés attitűdjéből megírt szonett időiségét mintegy karakterizálja maga a nyelv, az emlék ugyanakkor nyomozás is, vissza-élés és visszaélés a tradícióval, mely már megtapasztalt jelenlétében is múltként tételeződik. A versre — Mizser alapján (is) úgy tűnik — nem lehet többet bízni, mint önnön szövegét, az olvasóra is csak önnön szövegét. Ebben a konstellációban van némi monotonitás (a labirintus hasonló falai), viszont ez a monotonitás formálja az egyéni teret, ez adja az írás gyakorlásának ritmusát A sportmetaforika is alkotásesztétikai allegóriák sokaságát veti felszínre: „személyünk adta ócska partvonal”, „foltokból akár lasztit összevarr”. Míg az első az én határainak (mert vele játszunk) kodifikálhatóságát vizslatja, a másik idézet magát a versgenerálást kódolja. A cím — szakmai gyakorlat külföldön — egyszerre játszik el a versírás gyakorlatjellegével, mely a mesterségbeli tudás felértékelődését naturalizálja, másrészt a magyar irodalmi kánonok felé (a föl nem vállalt ún. határon túli irodalomár szerepből fakadó) allegorikus lépéseket magyarázza, illetőleg a szöveguniverzum heroikus Thészeuszának „külföldi”, azaz krétai (immár rutinos) költő-héroszi szerepvállalását jelzi a szöveglabirintusban. A kréta és toll című szonett is a szójelentés ambivalenciáinak kiélezésében érdekelt, ki is lehetne más „szonettünk hőse”, mint Ikarosz, aki ugyanúgy bukik el, mint a címlapon vagy Jacopo Sannazzaro Ikarus című — szintén — szonettjében (a vers alighanem e klasszikus opus felülírásaként is értelmezhető lehetne). Mégis azon a ponton tud radikálisan potens hozadékkal csatlakozni e nagy ívű ismételten interdiszciplináris párbeszédbe, hogy a textus nemcsak reszituál és destruál, hanem magát az alapanyagul használt szót is folytonosan kiszolgáltatja mozgó jelentéseinek (pl. kréta, toll). Mizser szöveglabirintusában bolyongva tudatosul bennünk, hogy a Minotaurus nem más, mint Ariadné: a nyelv metamorfózisának egyik lehetséges jelölővariánsa. (Kalligram, Pozsony 2003) Csehy Zoltán Magánszöveg/ Látszólag könnyen ír, de válaszai nem kételymentesek Azok számára, akik még nem ismerik a szerzőt, a következő áll a kötet borítóján: „Mizser Attila 1975-ben született Losoncon, 2001-ben végzett a Miskolci Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán. Doktorijára készül. Első kötete 2000- ben jelent meg Hab nélkül címmel az ABART kiadónál.” „nem emel be már senki sem — kezdi egyik versét egy József Attila-parafrázissal, a Nem emel föl című vers nyomán a szerző: „nem emel be már senki sem nem vesznek szóba se számba a magamfajta mit tegyen hogy legyen kanonizálva” Mizser Attilának a kötet egészét tekintve láthatólag ez az egyik legfontosabb kérdése, és ez létkérdés valóban: melyik versképző út vezet az elismeréshez, a költészeti osztályba? Ehhez formálisan a kötött versformát választja, a szonettet, strófikus dalt, s úgy tesz, mintha művelné. De a legelső szonett az alábbi vallomással kezdődik: „Ó, hogy utálok szonettet írni”... Mégis, elég sok szonettet ír. Tudja, hogy az 14 sorból áll, és körvonalakban követi a rímszerkezetet, de a szótagszám, a jambikus kezdés és Sorvég szigorúsága nélkül. Pontosabban, a jambikus sorokat trochaikusokkal váltogatja. Ez az oldott, a sorlejtést arányosan váltogató írásmód megfelel a szerző azon belső törekvésének, hogy a mai közbeszéd, a médianyelv különféle szubkultúrák tónusában szólaljon meg. A nyelvet nem teremti újra, hanem hagyja működni, folyni, csapódni — természetesen a saját vérmérséklete és észjárása szerint. A versformák tudatosnak mutatkozó kezelése néhol föllazul: a trochaikus labirintus című vers első szakaszában a harmadik sor, harmadik szakaszában a második sor például jambikusba fordul, amit a kétféle sor össze nem illő rímeltetése is mutat: ariadné - valakié... Ahogy a névtelen, de éleslátású kötetajánló írja: „Minden egyes vers lényegében eleven beleszövegelés a mindent elsodró szövegdömpingbe és a »lomha« kulturális tradícióba. Mizser leszámol a hagyományos vallomáslíra szokványtoposzaival: a kifejezés autentikusabb lehetőségeit egyfajta szabad nyelvi-ritmikai áradásban véli megtalálhatónak.” „ négy napig várt a tankban a cucc az évad make up kongruál a tag beáll és hörög egy fuck offenzív alkat de így dukál” (blöff) A magánszöveg bizonyos intimitást és vallomásosságot kíván helyettesíteni. Amolyan férfias szeméremmel és argós szókimondással tudatja a hagyományosnak nevezhető vallomáslíra szerzőiéhez hasonló közérzetét: útkeresést, küzdést, kudarcot, próbálkozást, jólét utáni vágyat, a világ elviselhetetlenségét, önkívületet, a testiség áhított és taszító állapotait mutatja be a magány keserű és trágár felhangjaival. Mizser Attila látszólag könnyen ír, de ez nem jelenti azt, hogy kételymentes a sorskérdésekre adott válaszait illetően. Lepattant nyegle nők, futballmeccsek, pótszerek és vegyszerek, vip-öltönyök, zakók, mellények és bélések, sok-sok útnak indulás sorakozik a verseskötet lapjain, veszélyes talpszakaszok. sokféle, naturalista gyomor- és. testműködés, grammatikailag — másoknál stílusértékű — elharapott szavak (sopán, mahagón, lófra), idegen szavak magyar helyesírással és meghonosodott, de idegenes szavak, a szándékos és kihívó mindennapiság motívumai uralják a szorosra szerkesztett verseket (bénázgat, ród művi, rákattan, filózza, cicózza, robgrijé, milyen szar ma, fúrt lebaszol stb.). Az is jelzés, hogy miről nem szeretne beszélni. De tudósít, mert lírikusként nem tehet mást. „...ennyit érnek a tetteikre nincs kamat az asztalon fáradt fények mahagón ízbe zárt zamat” (őszi gomb), illetve: „olajozottan mintegy versben hol kímélet és arány vegyül úgy sértem fel precízen sebzem ” (leszámolás). A verseket olvasván az a benyomásunk támadhat, hogy a költő kelletlenül támaszkodik ugyan a kötöttebb formákra — talán ebben látja a költői siker külső garanciáját —, de mondanivalóit tekintve mégis ezek a formák a legadekvátabb megjelenítői annak az egyszerre magabiztos, kétségbeesett és mindenféle össztársadalmi lehetőségből kiábrándult nemzedéknek a számára, amelyet „nem tart meg mentő szerkezet”. Érdekes lesz követni, hogy következő köteteiben vajon a szerző beszédmódja simule a csiszoltabb formákhoz, vagy a formákat rántja majd össze a lét másnaposságával folyamatosan megküzdő kifejezésmód. (Kalligram, Pozsony 2003) Bállá Zsófia E Könyvjelző 7/2003
